Önéletrajzi dokumentumregény

Nehéz ám az ingázó tanárok élete. De ezt csak az ismeri, aki maga is kipróbálta. Reggel ötkor, hatkor felkelni, fél óra, egy óra döcögés az autóbusszal, aztán elgyalogolni a suliba, tanítás után megint ugyanez visszafelé… Nem kéjutazás annyi szent. Tanítottam én már olyan helyen is, hogy még el sem kezdtem dolgozni, máris alaposan ki voltam. Hadd illusztráljam egy példával, mit jelent az, ha egy tanárnak nem kell mindennap ingázni. Volt egy igazgatóm Paptamásiban, a Heim Pista, akit nyugdíjazása előtt két évvel Nagyváradra helyeztek. Azután pár hónapig nem láttam. Mikor újból találkoztunk, alig ismertem az öregre, ugyanis tíz évet… fiatalodott. Csak az érdekesség miatt jegyzem meg, hogy valószínűleg még ennél is fittebb lett, amikor egy nyugat-németországi turistaút alkalmával egyszerűen haza sem jött többé. Na ja, azok a boldog 70-es évek! Pedig a java még csak utána, a 80-as években várt reánk. Csak ezt akkor még kevesen sejtették.
– Miért nem vágódik be az újsághoz, ha már ilyen jól ír, mert jól ír, az kétségtelen? – puhatolódzott tengerparti ismerősöm a patikus, aki mintegy 300-500 méterre lakott a Petru Groza utcától, ennélfogva elég gyakran találkoztunk. – Olvastam ám én is a cikkeit, Herr Lehrer.

– Köszönöm az elismerést. Sajnos a cikkírás nem éppen a szívügyem, és csak azért írok, mert… Isten uccse, nem tudom. Csak úgy írok, firkálok. Talán amolyan pótcselekvésként, ha már novellát, regényt nem írhatok.
– Miért nem?
Kifejtettem neki is.
– Kár – sajnálkozott az öregúr. – Pedig magától még egy regényt is el tudnék olvasni.
– Nem szereti a regényeket?
– Attól függ. A régi remekírókat akár újra is olvasom: Mikszáthot, Móriczot, Herczeget, Márait, de a mai, úgynevezett szocialista realistáktól mindig felmegy a vércukrom.
– Akkor már ketten vagyunk. Sajnos van itt egyéb is: túl nehezen fogalmazok. Márpedig riporterként csakis a fürge tollú írók jöhetnek számításba, különben még a minimális 10 cikket sem tudnák megírni. Így kiizzadok, mondjuk, egy cikket havonta, és senki sem fenyeget meg azzal, hogyha nem kaparok legalább 9-et melléje, keressek más szerkesztőséget magamnak. Ismeri Lakatos Andrást, a Fáklya jelenlegi főszerkesztőjét?
– Nem.
– Bigott kommunista. Ennél aztán nincs pardon. Amire ő fehéret mond, annak aztán mindig fehérnek kell lennie. Pillanatnyilag az a bogara, hogy minden bedolgozó külsősnek dolgoznia kell valahol. Ezt követeli ugyanis a szocialista etika, s mivel nekem nincs fix állásom, nagyon sajnálja, de nem tarthat többé igényt a munkámra.
Ettől kezdve cikkeket sem írtam egy darabig. Viszont adódott egy ennél jobb lehetősség is.
– Szükségünk van egy korrektorra – újságolta valamelyik nap Implon Irén kedvesen. – Nem akarja elvállalni?
De még mennyire, hogy akartam! Aztán semmi sem lett belőle. Hogy Lakatos elvtárs miatt-e, vagy beszóltak neki a megyétől, nem tudom. Implon Irén tudta, de sosem kötötte az orromra. Kárpótlásként, jó egy év múlva (immár Illés Ferenc főszerkesztősége idején) rám bízta volna a filmkrónika rovatot. Ezt addig K. Törék Ildikó, egy petrozsényi származású, nagyváradi színésznő gondozta. Méghozzá remekül, amíg le nem mondta valamiért. Ezt a feladatot azonban már én nem vállaltam. Az ok ugyanaz, amit Galbács bátyámnak is elmagyaráztam, azaz olyan nehezen és lassan dolgozom, hogy semmiféle, határidőhöz kötött publicisztikai megbízást nem mernék ellátni.
Írókhoz, kritikusokhoz, akiket esetleg mesteremnek tekinthettem volna, nem jártam. Pedig, hej de hiányzott egy Makkai tiszteleteshez hasonló irodalmár, akinek nemcsak felolvashattam volna a műveim, de tanácsot, biztatást is kaphattam volna időnként! Azért megpróbáltam, leg­alábbis az elején, nehogy utólag szemrehányást tegyek magamnak. Először Dévald Lászlót ke­restem fel mintegy 20 000 kartotékkal telezsúfolt lakásán. Ez volt a hobbija, idézeteket és aforizmákat kartotékolt az ügyvéd úr, melyeket aztán könyvalakban is kiadott (Gondolatok a szerelemről, Gondolatok a művészetről). Az ismerkedés hamar lezajlott, egyébként még az Ady-körből ismertük egymást. Az öreg nagyon kedves, szolgálatkész volt hozzám. Ennek ellenére nem sokáig zavartam. Egyrészt azért, mert mindig sietett, másrészt ugyanabba a hibába esett, mint a legtöbb szerkesztő: véleményét soha, még véletlenül sem támasztotta alá semmivel. Jó, rossz, tetszik, nem tetszik, kicsit vázlatos, terjengős – pufogtatta a jól ismert közhelyeket. De hogy miért, konkrétan melyik szövegrészben vagyok jó vagy rossz, vázlatos, terjengős… Nos, erről bizony mélyen hallgatott, legfőképp pedig arról, hogy miképpen javítsam ki a felsorolt hibákat.
Ennél többet vártam Robotos Imrétől. Ő már igazi nagyágyúnak számított. Egy volt főszerkesztő, profi kritikus csak nem bírál úgy, mint egy aforizmákat gyűjtögető öregúr – feltételeztem naivan. Tévedtem, legfeljebb abban tért el tőle, hogy pártosabban, ellentmondást nem tűrőbb hangon szövegelt. Ez utóbbit értettem, mert ugyan mit várjunk el egy Ştefan Gheorghiu Pártfőiskolán végzett írótól. De ettől még komolyabban vehetne – elégedetlenkedtem a Dévald úrral egykorú öreggel. Elvégre magyartanár lennék, aki nemcsak megérti, de igényli is a szakszerű elemzést. Addig dirmegtem-dörmögtem, hogy a végén őt is otthagytam.
Ezután kb. öt évig tartottam magam távol minden ítésztől. Aztán megismerkedtem dr. Indig Ottóval, és… Egyelőre hagyjuk, mert ez már egy másik történet!
Amúgy nem kötődtem komolyabban senkihez. Váradon azért, mert csak estefelé érkeztem a városba. A munkahelyemen pedig azért, mert alig melegedtem meg valahol, már vehettem is a sátorfám új főnököt, „barátokat” keresni. Ilyen körülmények között nyilván csak szomszédjaim, ismerőseim lehettek. Egyik ilyen ismerősöm volt Galbács úr, a nyugdíjas gyógyszerész. Ő ugyan barátjának nevezett, de milyen barátság állhat fenn 35 év korkülönbséggel? Érdekes módon a felesége is 22 évvel volt fiatalabb, akitől éppen ezért el is vált a 70-es években. Ott lakott a Sebes-Körös partján, szemben a Rimanóczi-palotával. Az öreg elég gyatrán tudott né­metül ahhoz, hogy bármi újat tanulhassak tőle, de Sparring-partnernek, azaz gyakorló társnak megfelelt. Egy időben még angolul is elkezdtünk együtt biflázni, de hamar feladta, később pe­dig magam is követtem a példáját. Ezzel szemben nekiültem a franciának. Méghozzá nem is kedvtelésből, hanem kényszerből, tudniillik az egyik tanfelügyelőm, bizonyos Ritter elvtárs jó­voltából francia nyelvtanítást kellett vállalnom.
– De hát én nem is tudok franciául.
– Majd megtanul. Docendo discimus: tanítva tanulunk. Csak arra ügyeljen, hogy három-négy leckével mindig előbb járjon, mint a diákok. Mellesleg aki németül, spanyolul és olaszul is tud, annak a francia is menni fog – bátorított a köpcös, fürge mozgású felügyelő, és minden héten egyszer beugrott az iskolába ellenőrizni az óráim.
Körülbelül így oktatták az idegen nyelveket akkortájt vidéken.

(Folytatjuk)