Cseke Gábor olvasónaplója

Expedíció Barguzinba

1989 nyarán Bukarestben élvén, egészen váratlanul és véletlenül hallottam meg valamit holmi szibériai Petőfi-expedícióról. Akkoriban egészen más gondok kötötték le mifelénk az embert: úgy tűnt, mintha a romániai dogmatizmusnak sosem akarna vége szakadni. Külföldről gyakorlatilag szinte nem is érkeztek lapok, a külföldi rádióadókat is nagy nehézségek árán és kellő diszkrécióval lehetett fogni. A Barguzint emlegető kósza rádióhírek a maguk idejében valahogy elúsztak a fülem mellett, annál kíváncsibban figyeltem a Nagy Imre és az 56-osok újratemetésére, majd Kádár János végjátékára és halálára, a magyarországi rendszerváltás bársonyos eseményeire.
A hír, hogy egy elszánt kutató csapat, valahol Szibériában megtalálta Petőfi csontjait, valahogy abszurd és illetlen gyerekességnek tűnt az körülöttünk lévő világ éppen zajló átrajzolódásához képest. Arra gondoltam, micsoda eszement ötlet vezérli a hipotézissel előállókat… Akkor még viszonylag keveset ismertem a Petőfi-legendakör intimebb részleteiből, és több mint egy évnek kellett eltelnie, hogy – a közbejött rendszerváltás eredményeként mindenfelé és minden irányból megnyíló információs csatornák révén – megértsem, miről is volt szó tulajdonképpen Barguzinban.
Nevezetesen azt, hogy a Petőfi Szibériába, fogolyként való esetleges elhurcolását korántsem a ’89-es expedíciósok találták ki: a 19. század közepétől egész „ttudományos-fantasztikus” irodalma van a költő további életének, amelyből nem kisebb írói nagyságok, mint Jókai Mór, Reviczky Gyula feltételezései sem hiányoznak. A kérdéssel foglalkozók időről időre összegezték a napvilágra került hipotéziseket, újabb tanúvallomásokat és híreszteléseket (az egyik első szintézis éppen a Jókaié: A Petőfi-megjelenések rejtélyének megoldása). Tanulságos ilyen szempontból a Kolozsvárt kiadott Petőfi-múzeum c. folyóirat Petőfi eltűnésének irodalma című hosszas közleménye (jegyzi a lapot főszerkesztő Ferenczi Zoltán irodalomtörténész, 1910-ben könyvben is kiadja), utóbb pedig a Petőfi feltételezett holttestét azonosító antropológus, dr. Kiszely István állított össze vaskos kompendiumot (Mégis Petőfi?), azzal a szándékkal, hogy tudása szerint rendet rakjon a szibériai Petőfi-legenda körül. A huszadik század végére ugyanis annyira felgyűltek a vádaskodások, a vitázó felek annyira összekuszálták a tényeket, feltételezéseket, a leleteket és a hamisításokat, hogy ember legyen a talpán, aki e kusza szövevényben föltalálja magát. Sajnos, az adatolás megáll az 1992-es évnél, az események azonban tovább ágaznak-bogaznak.
Örvendetes módon, 2014 elején megjelent Borzák Tibor P. S. – Titkok a barguzini csontváz körül című szintézise, amelyet méltán tartanak egyes recenzensei valóságos újságírói-tudományos kriminek. A könyv hitelét nagyban emeli, hogy szerzője egyike azoknak a vállalkozó szellemű embereknek, akik 1989-ben a barguzini kutatóútra vállalkoztak. Az akkor fiatal kecskeméti újságírót saját lapja, a Petőfi Népe delegálta (pénzügyileg is!) az expedícióba, hogy első kézből tudósítson az eseményekről. 1991 januárjában készségesen válaszolt érdeklődő levelemre, majd személyesen is találkoztunk. Úgy láttam, nem a vakon hívők közé tartozik, hanem reális kérdésekre keresi az ésszerű, bizonyított választ.
Nem rajta múlott, hogy a szibériai csontváz azonosításának bonyodalmas ügye később sajnálatosan (és mélységesen tudománytalan körülmények között!) elakadt az időben – a Magyar Tudományos Akadémia és a budapesti városvezetés azóta sem járult hozzá a Petőfi-hozzátartozók kihantolásához, kontrollminta vétele céljából, így a mindent eldöntő, pró vagy kontra DNS-vizsgálat ma is a levegőben lóg.
Borzák Tibor azóta sem ült ölbetett kézzel: 2008-ba nekiállt felkutatni a Petrovicsok és a Hrúzok családfáját, felmenőket és leszármazottakat egyaránt, majd júliusban a sajtóanyagok hatására s a helyi múzeum szervezésében Kecskeméten találkoztak Petőfi Sándor oldalági rokonai, szülei családjainak a leszármazottjai. Listájára több mint 50 személy került fel, olyan nevek, mint pl. Andrásfalvy Bertalan, akadémikus, néprajzkutató, az Antall-kormány kulturális minisztere vagy Hankiss Elemér neves szociológus.
Közben folyamatosan dolgozott könyve kéziratán. Nem csupán saját maga, de az olvasók felé is kötelességet teljesített ezzel, elvégre hiteles tanúja volt – a kevesek közül, akik még élnek – a barguzini történetnek, amelyről valamikor azt hitték, hogy átírja majd a magyar irodalomtörténetet, később meg már csak azért folyt a küzdelem, hogy ne tekintélyelvek súlya, hanem tudományos próbák mondhassák ki az igazságot.

(Folytatjuk)