Cseke Gábor olvasónaplója

A Borzák-könyv „titkai”

Aki meg kíván ismerkedni a bonyolult Petőfi-legendáriummal és annak irodalmával, az ebből a könyvből megteheti. A szerző, amikor tárgyában tájékozódni kezdett, bevallottan maga sem volt Petőfi-szakértő, de az évek során beleásta magát a kérdés több oldalú vizsgálatába. Nem tagad meg semmit abból, amivel 1989 táján útnak indult Barguzin felé: se szándékot, se hitet, se meggyőződést. Ma is érvényesnek tartja és átveszi könyvében azt a riportját, amelyben elsőként számolt be a magyar sajtóban azokról a napokról, amikor a barguzini kis temetőben – az addigi emlékek és információk alapján – kiásták és azonosították a nevezetessé vált 7-es számú sír lakóját. Neves magyar és amerikai szakemberek mondták ki rá, hogy a maradványok antropológiai jegyei alapján nagy valószínűséggel Petőfi Sándor csontvázából származnak. A riportból megismerjük azt a közeget is, amelyben feltehetően az elhurcolt/száműzött költő élni s végül tüdővészben meghalni kényszerült. Fogalmat alkothatunk az expedíció munkájáról, a csapatbeli emberek hozzájárulásáról, az otthoniak reagálásáról a szenzációs felfedezés hírére…
Mindaz, ami pár napon át olyan szépen indult és oly természetesen kibontakozott, az expedíció hazatérése után, s még inkább a következő években-évtizedekben, egycsapásra megromlott, eredeti szándékaiból kifordult, átpolitizálódott, a szekértábor-harcok eszközévé vált. (És sajnos, válik ma is!)
Az akadémia (MTA), bár közvetlenül nem vett részt az akcióban, szinte látatlanban is rásütötte a leletre, hogy érdektelen női maradványokról van szó, fölösleges foglalkozni az üggyel. A bizonyítás helyett, mindenféle kegyeleti és egyéb kifogásokra hivatkozva, gyakorlatilag meggátolta a tudományos azonosítás próbájának bármilyen lehetőségét. Tetemes részt tesz ki a könyvben az a szememben macska-egér harcnak tűnő „húzd meg, ereszd meg”, amivel az expedíciósok (Morvai Ferenc vállalkozó, dr. Kiszely István antropológus) szembeszegültek a különféle hivatalos elhallgattatási kísérletekkel.
Külön fejezet tárgyalja annak a dokumentált lehetőségét – amit eleinte a hivatalos álláspont határozottan elutasított -, hogy az 1848-49-es szabadságharc után magyar hadifoglyok eljuthattak-e egyáltalán az orosz birodalomba, pontosabban Szibériába. A részletesen ismertetett tény- és vitaanyag tekintetében Borzák Tibor nem osztja ki az igazságot, s ugyanígy közelíti meg az azt követő, a barguzini csontváznak az eltűnt költővel való több mint beszédes egyezéseit, közös jegyeit, az azonosság valószínűségének esélyeit is(Barguzini egybeesések).
Érdekes adalékként a könyvből megtudhatjuk, hogy a kétezres évek elején, amikor a fehéregyházi csatamező körül az erdélyi autópálya, Küküllő gátja és a közeli gázmező rendezésének napirendre került, fennállt annak a veszélye, hogy a költő eltűnésének még ellenőrizhető területe kutathatatlanná válik. Ekkor olyan földradaros vizsgálatot kezdeményezett a magyar honvédelmi tárca, mely beazonosíthatná a magányos sírokat, s meg is kapta a szükséges engedélyeket a román féltől. Sajnálatos, hogy Budapest végül visszalépett, a honvédelem más tárcára hárította az elvégzetlen „feladatot”, amelyhez most fura módon egy egyetemista keres több száz milliót ígérő szponzort, hogy végre, felásassák az inkriminált területet. Borzák összefoglalója szerint „A barguzini ásatások kétségtelen eredményei közé sorolható, hogy felhívta a figyelmet arra: a segesvári teória a magyar történelem tiltott zónái közé tartozik, s bizonyos tabukkal a XXI. századi hazai történetírás sem képes leszámolni… Az igazán hiteles megoldás az lett volna, ha 1989. július 17-e (a költő maradványainak megtalálása Barguzinban) után a magyar történettudomány nem halottként, hanem eltűntként kezelte volna Petőfi Sándort mindaddig, amíg a végleges azonosítás le nem zajlott, illetve valamely állítás egyértelmű bizonyítást nem nyert. Az 1849. július 31-i halálozási dátum után nem pontnak, hanem kérdőjelnek kellett volna lennie. Illyés Gyula sejthetett valamit a Petőfiről írott monográfiája idején, 1962-ben, ezért árnyaltan fogalmazott: „A fehéregyházi kaptató forrásánál meghalt valaki. De a költő holtteste sosem került elő.” Néhány éve a lexikonokban is ott van már a kérdőjel, például a mértékadó Encyc-lopedia Britannica 2004-es kiadásában, ahol a Petőfi Sándorról írott szócikk élén az elhalálozás dátumaként és helyeként ezt írják: „Petőfi valószínűleg Szibériában halt meg 1856-ban”.
Pedig az igazi „krimi” még csak most kezdődik: a szerző egyrészt bemutatja a barguzini elmélet fenntartóinak hatósági kicselezését és lehetetlenné tételét, ugyanakkor bemutatja a létező orosz források bizonyító erejű tényeit egy Európából elhurcolt, forradalmi nézetű, költészettel foglalkozó, Petrovics névre hallgató személlyel kapcsolatban, akiről nem csupán legendákat és történeteket őriznek olyan emberek, akiknek semmilyen magyar irodalmi „beavatottságuk” nincsen, de ismeretesek és élnek ott olyan emberek is, akik e titokzatos személy leszármazottjainak tudják és tartják magukat! (Lásd a Petőfi Sándor orosz ükunokái c. fejezetet.)
Az sem lehet véletlen, hogy a magyar hadifogoly emlékirodalom egészén következetesen végigvonul – a nyilvánvaló túlzásokon és fabulációkon túlmenően is! – a szibériai száműzés motívuma.
Külön fejezetek foglalkoznak a kiásott barguzini csontváz vizsgálata körüli kálváriával, az azonosító DNS-minták megszerzéséhez szükséges engedélyezési hercehurcával, többszöri eredménytelen nekifutással. Betekintést nyerhetünk a Petrovicsok és a Hrúzok leszármazottjainak népes társadalmába és eltérő helyzetmegítélésébe, s a szerző nem hagyja tisztázatlanul a legmeredekebbnek tűnő, korábban már említett Petőfi-legendákat sem.
Fény derül arra, hogy a Petőfi-relikviák megőrzése körül sincs sokminden rendjén némely múzeum háza táján, megismerkedhetünk a feltételezett, 1849 utáni Petőfinek tulajdonított irodalmi alkotásokkal, azok szöveg- és alkotáslélektani elemzésével. Gazdag kronológia, eseménynaptár és névmutató zárja a nem mindennapi vállalkozást, amely itt-ott talán a túlbeszéltség jeleit mutatja, de egészében az oknyomozó újságírás egyik példamutató, objektivitásra ösztönző darabja. Nem csak a Petőfi-kérdés tisztázása nyert nagyot általa, hanem a meglehetősen elhanyagolt műfaj becsülete is!

(Befejezése következik)