Debreczeni Éva: Az örök késő
– Jaj, megint elkésem, csak most az egyszer még segíts, Istenem! – mondogatta magában, miközben loholt, futott, lélekszakadva.
Eszébe jutott kedvenc gyerekmeséje, az Alice Csodaországban. A Nyuszi, az is folyton elkésett. Kereste a zsebében a zsebóráját, hogy ránézzen, de nem találta. Hisz nem is volt zsebe.
Nagyanyja, anyja, nővére már nem voltak mellette, amikor felébredt. Eleinte ők olvasták neki a mesét, de aztán egyre kevesebb idejük lett, és hiába kuncorált. Mérgében megtanult olvasni. Persze ez már régen volt, úgy ötéves korában.
Később az iskolából is gyakran elkésett, a tanító néni sokszor megdorgálta. Valahogy úgy jött ki a lépés, hogy mindig az utolsó percben kellett még valamit elintézni, vagy nem találta a táskáját, a zoknit, a bugyit. Vagy eszébe jutott, hogy nem mosott fogat. Aztán a munkahelyén is ő volt az, aki pironkodva utolsónak somfordált be, elnézést kérve a főnöktől, mert épp elromlott a lift vagy nem jött a busz.
A színházban is elkezdődött már az előadás, leoltották a villanyt, mire ő betapogatta magát a helyére. A templomban is már a második éneknél tartottak a misén, mire odaért. Mindig hátul állt meg, szégyellt előremenni, mintha a pap is csak egyedül őt nézte volna szemrehányóan.
Most is csak rohant, rohant úttalan utakon, erdőkön, mezőkön, árkon, bokron át. – Miért is nem ébredtem föl hamarabb? – csupa önvád volt a lelke. Már nem is csodálkozott, hogy nem találkozik senkivel.
Aztán odaért egy nagy kapuhoz. Belülről fény áradt ki és ujjongó hangokat hallott, csodálatos zenét. Kezét rátette a kilincsre. Zárva volt.
Elkéstem – most is elkéstem! – ült le csüggedten egy földkupacra. Ujjpercei térdkalácsára, majd onnan a földre hullottak, szanaszét peregve.
Hogy az a ku… – de itt mégsem illik csúnyákat mondani – jutott eszébe. – Hiába, ez az én formám. Lekéstem a feltámadást.