Én, Petrozsényi Nagy Pál (75)
Önéletrajzi riportregény
Másik ismerősömet Bíró Lacinak nevezték. Őt még Petrozsényból ismertem. Valamikor együtt jártunk Szuhánek bácsihoz tornászni, de igazi barátság akkor sem, utána sem alakult ki közöttünk.
Sinka Dezső. Na, őt még régebbről ismertem ugyanis osztálytársak voltunk a 8.-ban. Alacsony, kissé nagy orrú, pakombartos fiatalember. Bár hosszú évek óta nem láttam, nyomban megismertem, amint megpillantottam a közkedvelt Budibár előtt.
– Ni csak, a Sinka Dezső! Hát te mit keresel Nagyváradon?
– Pali? Nagy Pali? – nézett rám kutatóan.
– Ja, Petrozsényból. 1957-58, 8. osztály.
– Hű, de régen volt! De azért nem sokat változtál. Te is Váradon laksz?
– Már 1968 óta, úgy 300 méterre a református püspöki palotától.
– Már azt hittem, a palotában, és te vagy a püspököm – nevette el magát. – Én meg a Rogériusz-negyedben egy aprócska, de csini házikóban.
– Albérletben?
– Meg akarsz sérteni? Úgy nézek én ki, mint aki egy viskót sem tud összekaparni magának?
– Bocs, csak kérdeztem.
– Pali, barátom – ölelt meg vidáman. – Ezt meg kell ünnepelni! Gyere, igyunk meg valamit a Budibárban!
Bementünk, ittunk, és betintáztunk, már ahogy az ilyenkor szokott történni. Ezután elég sűrűn futottam össze a fiúval. Megjegyzem, szinte sosem láttam józanul (ami miatt később el is vált tőle a felesége). Jártam a viskóban is. Akkor derült ki, hogy a felesége is volt osztálytárs, csak akkor még Bagotai Klárának nevezték, továbbá, micsoda véletlen, szintén a marosvásárhelyi főiskolán szerzett román-magyar tanári diplomát.
– Pedig én mindig úgy tudtam, téged egészen más pálya érdekel – csodálkoztam Klárikán. – Mitől változtak meg ilyen gyökeresen a terveid?
– Emlékszel Viskire?
– A matektanárra? – fogott el a köhögés. – Ő tanácsolt el a nappali tagozatról, amihez szerinte sosem tudnék felnőni.
– Akárcsak engem, ekkor döntöttem úgy, hogy leszek én is olyan pedagógus, mint őkelme. Nem varrónő, fodrász, meg amiket összevissza ajánlgatott. Csakhogy az én tantárgyam imádni fogják a tanulók, és ezt meg is mondtam neki ápertén.
– Mire ő?
– A szemembe kacagott.
– Mire te?
– Szintén. Az érettségi találkozón, de már tanári diplomával a zsebemben.
A tornával egyszer s mindenkorra felhagytam. Érhető. Egy olyan sportág, mint az akrobatika túl sok edzéssel és áldozattal járó hobbi ahhoz, hogy konkrét cél és kárpótlás nélkül űzze valaki. Főleg harminckét éves korában, amikor már az izmai, keze-lába sem engedelmeskedik úgy, ahogy szeretné. Sebaj! Ha már így alakult, testmozgásnak megfelel a municípiumi strandunk is, ahol igenis egész jókat lehet röplabdázni, úszni, napozni – találtam fel magam, s amikor csak tehettem, rohantam a városi strandra röplabdázni, úszni, napozni.Csajok, szex, pia, barátok? Nem lett volna rossz, de valahogy sosem jutottam odáig. Ahhoz barátkozóbbnak, kevésbé zárkózottnak kellett volna lennem a fiúkkal. Emellett kedvem sem volt mindig, hiszen folyton azért izgultam, kapok-e ősszel ismét tanszéket. Megszámolhatom a kezemen, hány üveg sört ittam meg húsz év alatt a strandunkon, miközben a játéktársaim minden vasárnap összeültek sörözni. Miután nem csatlakoztam hozzájuk, nyilván azt hitték, hogy felvág a „domnu profesor”, és valószínűleg meg sem fordult a fejükben, hogy esetleg más ok miatt húzódtam félre ilyenkor. Hébe-hóba kézen álltam, flikflakoztam, mire tüstént elkezdtek tornatanárként kezelni. Amikor meg németül purparléztam valakivel, kikiáltottak zsidónak. A csajokat csodáltam, s, mi tagadás, rajtuk-rajtuk felejtettem a szememet. Ennyi! Minden egyéb tabu, legalábbis egy nős ember kezének – tartottam magamat a bibliai intelemhez. Azért nem bántam volna, ha egyszer-másszor Maja is velem tart. Ámde őt nem érdekelte sem a víz (nem is tudott úszni szegényke), sem a röplabda (életében nem fogott egy röplabdát sem a kezébe), mi több, tömegiszonya is volt, egyszóval jórészt egyedül cammogtam a strandra kikapcsolódni, mozogni.
Miután a tornában ugyancsak kitűntem, mi sem lett volna természetesebb, minthogy a röplabdázásban is brillírozzak. Ez azonban sohasem következett be, bármennyire is erőlködtem, akartam. Hiába, a röp- és kosárlabda közismerten a magasak sportága, és én szerencsétlenségemre nem nőttem 1,74 cm-nél hosszabbra. Azért így is jól szórakoztam, s noha különösebb elégtételt nem nyújtott, mégis csak a röplabdának köszönhettem, hogy továbbra is sokáig fitt és egészséges maradtam.
(Folytatjuk)
Pusztai Péter rajza