B.G.Emil V. osztályos tanulónak és osztálytársainak szeretettel

„ A művészet az eszmének érzéki képes előállítása… A két egymástól legtávolabbit:az eszmét és érzéket kell a művészetnek nyugodt egészletté idomítani.”(Erdélyi János: Aesthetikai előtanulmányok)

A népköltészet egy olyan minimumot nyújthat az alkotónak, melynek fölhasználása lehetővé teszi – a kezdő költő számára is – az értékteremtést. Meg kell ismernünk ennek a minimumnak az összetevőit ahhoz, hogy alkotó módon alkalmazzuk.Ezt a véleménynyilvánítást csak akkor fogadhatjuk el, ha egyetértünk azzal, hogy az ismétlések és variációjuk játszódják a meghatározó szerepet a szép lírai alkotás teremtésekor. Talán Petőfi költészetével lehetne szemléltetni, igazolni legmeggyőzőbben ezt a véleménynyilvánítást, ha elfogadjuk azt, hogy költőnk alkotásait a népköltészetre hangolta, de arra is tellett a tehetségből, hogy tovább lépjen, ugyanakkor alkalmazta azokat az alapismereteket, melyek a szépteremtéshez szükségesek. Melyek azok az alapismeretek, melyek segíthetnek abban, hogy ne fércmunkát írjunk? Nem azt akarom megismételni, amivel Széles Klára jellemzi a remekműveket és a fércmunkákat (Van-e értelme a műértelmezésnek?), hanem az alapvető ismétlési eljárásokra és alkalmazási módjukra, variációjukra próbálok mindig meggyőző szemléltető példákat keresni, ugyanis a költészetben is velük éltetjük azt az érzést, amely művészetté alakítja az alkotói próbálkozásokat. A föltett kérdésre megfogalmazható felelet előtt az egyik hegeli előadás gondolatára terelném a figyelmet, mellyel a nagy alkotók műveinek egyik lényeges jegyét kiemelő, helyes megállapítását fogadtam el. Ezt a megállapítást úgy értelmezem, hogy a tollforgatónak azonosulnia kell egy közösséggel, a néppel, a nemzettel vagy azzal a társadalommal, társadalmi réteggel, amelyben él. A költő és a társadalom énje összetartozásának időképkerete van. Ezt a következtetést sugallják számomra legnagyobbjaink – Vörösmarty, Petőfi, Ady, József Attila, Radnóti stb.- költészete. Inkább csak figyelmeztetőként írom le ezt a megállapítást, melyet Erdélyi János, a magyar folklór első tudományos elméletének kidolgozója már az 1840-es években hasonlóképpen fogalmazott meg az Aesthetikai előtanulmányok c. művében. „…minden mestermű bizonyos koré, népé, a maga koráé s népéé és tömérdök különösségektől, történeti és helyi képzetektől függő.” (Budapest. Franklin –Társulat,1888.27.o)  Ez az értékes azonosulás kevésbé vagy csak alig található meg – sokszor elvesztődik – egyes jelentősebbnek tartott jelenkori alkotók műveiben. Ezt a mellőzést tartom jelenkori költészetünk egyik alapvető fogyatékosságának. Számos olyan iparkodás észlelhető, mely szándékosan fordít hátat ennek a figyelemre érdemes elvárásnak. Azért hogy az elmenekített költői fantázia kitágítását, termékenységét, szépségét érvényesítsék, föláldozzák saját társadalmuk tükröződését az énben, ugyanúgy a hely- és az időképkeretet. A múltba, más országba, más társadalomba költöztetik énjüket, elhomályosítják azt, és álnéven „újítanak”, idegen társadalomba, más korba menekítik énjüket. A népköltészet ismeretlen szerzői kifejezték annak a népnek a gondjait, érzéseit, amelyhez tartoztak, azonosultak azzal a közösséggel, mely a lelkükhöz a legközelebb állt. A népi líra elemzésekor rekonstruálható az a korszak, az a társadalom, amelyben született. Az igazi műköltészeti és népköltészeti alkotásoknak ez az egyik közös minőségi jellemzőjük. Ha ebből a szemszögből hasonlítjuk össze Petőfi, Ady, József Attila költészetét bármelyik kortárs költő költészetével, bizonyítanunk sem kell következtetésünk helyességét. A népi líra számos gyöngyszeme is szemlélteti, igazolja ezt a megfigyelést. Ennek az értelmi tartalomnak a tiszta, világos beszédét hallhatjuk, amikor bujdosóénekeket, betyárdalokat, rabénekeket, katonadalokat, pásztordalokat, aratódalokat, amerikás dalokat stb. olvasunk. A kuruc költészet darabjai, melyek az ismeretlen szerzők miatt is, ugyancsak a népi lírához tartoznak nem téveszthetők össze – a szakember szerint- más korszak alkotásaival. Még az egyetemes gondolati-érzelmi motívumokból táplálkozó népi alkotások többségében is, melyek a szerelemről vagy a szülőföldszeretetről szólnak, fölfedezhető a hely- és az időképkeret. A termékenyítő fantázia által teremtett álneves, idegen én eltávolodik attól a közösségtől, néptől, nemzettől, helytől, kortól, amelyhez tartozik. Értékrontó eljárásnak tartom. Ezt sugallja számomra Hegel esztétikai gondolatai közül a következő idézet is: „Goethe dalai azért olyan hatásosak, mert teljességgel a költőhöz és a néphez tartoznak. A költő lelkének legsajátabb megnyilvánulásai:” ( G.W.F.Hegel: Előadások a művészet filozófiájáról. Atlasz Kiadó, 2004.357.o.)

De ezt a gondolatot ébresztette föl bennem Erdélyi János kiváló esztétánk is, aki az 1840-es években- Petőfit megelőzően- a következő sorokat írta:

” A tenger soha ki nem fogy felhőiből, bármennyi eső esik; ilyen tenger a nép, az élet. Ha belőle merít a költő, lesz, aki őt hallgassa, seregestől találand megnyílt szívekre mindenkor, ha csak vesztét nem érzi a nemzet. Tehát tanulni a népet, az életet, beállni e tengerbe, mint Jézus, midőn a lélek kegyelmét venné, a Jordánba, ez a mai költő hivatása, nemes kötelessége.”

Úgy gondolom, hogy Erdélyi – Petőfi költői hitvallását napjaink költői is a legfontosabb példaképnek kellene tekintsék.

A népi líra másik pozitív jellemzőjét a megvalósítás mikéntjében kell keresnünk. A művészet nem arról szól, hogy mit mondunk, hanem arról, hogy milyen művészien adjuk elő a mondanivalónkhoz társuló érzelmeinket. Akár a jelentéktelen gondolatot is megszépítheti, gyöngyszemmé alakíthatja a megvalósítás mikéntje. Jelenkori magyar költészetünk, mely az uralkodóvá vált, burjánzó amatőrköltészet hatása alatt vergődik, egyre prózaiabb, dísztelenebb, művészietlenebb. Elfelejtették, hogy a népköltészet a megvalósítás mikéntjéhez megtanítja az alapismereteket, és azokat alkalmaznunk kell. Szerintem a népköltészet az igazi műköltészet ábécéskönyve maradt. Erdélyi János költői ars poeticáját, melyet később a legnépszerűbb alkotónk is magáévá tett, több új, napjainkban is érvényes gondolattal egészítette ki. „Miben áll a népköltészet ereje? – teszi föl a kérdést. – Áll főleg a nyelvben, az átlátszó tiszta nemes előadásban, melyet minden józaneszű és egészséges velejű ember megérthet, élvezhet… Tehát vegye föl a művelt költészet a népinek tisztaságát, minden törvénytől független merész szókötéseit, szólásmódjait, életvonásait, melyeket szintaxis, grammatika soha nem igazol, lefordítni pedig szorul szóra fonákság… Ezek nem figurák, nem trópusok, hanem a nyelv állócsillagai vagy ha tetszik gyöngyei, sajátságai…” (Erdélyi János válogatott művei. Szépirodalmi Könyvkiadó. Budapest, 1986.53.o.).
Igen, minden írásmű első, legfontosabb követelménye az átlátszó, tiszta, világos közlés, ami a napjainkban olvasható, versruhába bújtatott szövegek jelentős részében nem fedezhető föl. A világos, művészi közlés eszközei közé tartoznak a nem nyelvi eszközök is, az írásműveknél az írásjelek használata, melyek stílusteremtő értékkel is rendelkeznek. Mellőzésük nem tekinthetők újító fölfedezésnek, hanem inkább értékrontó kapcsolat a szerző és a befogadó között, visszatérés az írásbeliség fejlődésének gyerekkori korszakához. Szerintem az „újító” francia kezdeményezők utánzása az amatőrizmus terjeszkedését segítette a magyar irodalomban. Szerencsénkre, hogy legnagyobbjainkat, ha érintette is ez a hatás, nem kerítette hatalmukba.
Miért mondhatjuk azt, hogy egyes népköltészeti alkotásoknak mintha lelke lenne? Azért, mert következetesen használják az alapvető ismétlési formákat, használják és variálják. Erdélyi János megállapítását a népi versírásról napjaink költői számára is érvényesnek tartom. Szerinte”… a bizonyos helyen és idő múlva újra meg újra előforduló ugyanazonság szülé a verselés egész mesterségét.” Ezt a fölfedezést sokan újrafogalmazták, anélkül hogy megemlítették volna a forráshelyét. A magyar népdalok c. tanulmányában olvasható megállapítását napjaink feledékenyeinek figyelmébe ajánlom:” … a népköltészet olyan a művelt írókénak, mint törzsök a virágnak”.Helyénvaló idéznem Kósa László értékelését a Magyar néprajztudomány története c. könyvéből: „…Erdélyi óta napjainkig nagyon sokan hivatkoztak és hivatkoznak a folklórra, mint a művészeteket megújító forrásra, de olyan gondolati igénnyel és mélységgel azóta sem tette ezt senki sem, mint Erdélyi János.” (Osiris Kiadó. Bp., 2001 és www.tankonyvtar.hu) A legelemibb „ugyanazonosságokról” beszél az alábbi kezdősorú-című népköltészeti alkotásból szakított idézet is.

„A malomnak nincsen köve,
mégis lisztet jár.
Tiltják tőlem a rózsámat,
mégis hozzám jár.”

Ebben a négy verssorban, akárcsak számos népköltészeti alkotásban, megtalálható minden olyan alapismeret, amit egy versfaragónak el kell sajátítania a költészet ábécéskönyvéből, a népköltészetből. Mindössze az ütem (4/4;2/3;4/4;2/3) és a szótagszám(8/5;8/5) „ugyanazonossága” és az ismétlődő gyönge önrím adja a szépen hangzó dallamot. A szakavatottak elkerülik a magyar népköltészeti alkotásokban a magyar verseléstől idegen verslábak keresését. Nincs szüksége a népköltészetnek ilyen verslábakra, de a műköltészetünk is tökéletesen boldogul nélkülük. Szavaink fegyelmezett hangsúlyának, elrendezésüknek, a szótagok rövidségének, hosszúságának a mérését fülünk mérőeszköze, ha jól működik, tökéletesen elvégzi. Számomra az antik verslábak jövevények, mesterkélt mestermunkáknak tűnnek, skandálnak, magyarul természetellenes a beszédük. Az idézett strófában a két ellentét ismétlődése és a párhuzam – stílusértékükkel – a szerelmes lélek örömét kifejezőbben érzékeltetik. A szeretett legénynek, „ a rózsának”, amely inkább metonímia, mint metafora, elhalványul a díszlete. Ennek a népköltészeti alkotásnak a jelzett „ugyanazonosságai”a következő öt szakaszában is szabályosan ismétlődnek. A formai egységet elejétől végig megőrzi ez a népdal, ami a jó műalkotás másik alapvető követelménye. A természetes hangvételű, elhihető, őszintén szóló, világos beszédű szöveghez társuló „ugyanazonosságok” éltetik azt az érzést, amely a befogadó lelkét is megérinti. Ez nevezhető – szerintem – népi naiv ihletnek.
Kedves tanuló barátaim, ha ezeket az alapismereteket elsajátítottátok, és verseiteket meglelkesítve, sikeresen alkalmazzátok, tovább kell lépnetek, mert annyi tanulnivalót kínál és kér a költészettan, a stilisztika, az esztétika stb., hogy egy hosszú emberélet sem elégséges az elsajátításához. Ha sikerült tovább lépnetek, igyekezzetek lelket lehelni költeményeitekbe, mert az igazi műalkotást az érzés élteti, nélküle csak olyan próbálkozások születnek, melyektől hemzsegnek az irodalmi lapok, folyóiratok, újságok és könyvek.

*A 200 éve született Erdélyi Jánosra (1814-1818) emlékezve