Önéletrajzi dokumentumregény

Megszületik a kisfiam. Nők, albérletek

1974-ben egyszerre két jelentősebb esemény is várt rám. Az első: a szeptemberi véglegesítő vizsga Kolozsváron. Ez kötelező volt, olyan értelemben, hogy e nélkül a vizsga nélkül öt év után már senki sem oktathatott a tanügyben. A második: gyermekünk születése, mely jórészt már Maján és rajtam múlott, és mi vigyáztunk is, hogy egyelőre ne következzék be ilyen fordulat. Aztán mégis bekövetkezett, amitől még zűrösebbé változott eddig sem gondtalan életem.
Ez idő tájt éppen Kágyán tanítottam. Októberben álltam munkába, de már januárban leléptem. Vagy leléptettek? Nem emlékszem. Elég az hozzá, hogy fogtam magam, és hazaugrottam Petrozsényba. Ugyanis ott akartam felkészülni a véglegesítő vizsgámra, mert a tanuláshoz csend kell, ugyebár, nyugalom, békesség, ami a Petru Groza-i otthonomból alkoholista apósomnak és lármás szomszédjaimnak hála teljességgel hiányzott. Bár a petrozsényi évek jó részére sem emlékeztem vissza szívesen, a városka mégis nyugtatóan hatott rám. Az égbenyúló hegyek, a fák, bokrok, szobánk bútorai, a ketyegő óra hangja valahogy mindig azt az érzetet keltették, mintha el sem telt volna időközben harminc esztendő. Szokás szerint egy hétig összevissza csatangoltam a városban, felkerestem Szuhánek bácsit, Flóriánt, a Ţabrea családot, Luci házát, a régi strandot, aztán nekiveselkedtem a munkának. A feladat világos és egyértelmű: semmiképp sem szabad megbuknom, mert hova mehetnék én az iskolán kívül dolgozni, amikor az égvilágon semmihez, de semmihez nem értek. Úgy tűnik, a najma is felfogta a tét nagyságát, mert még biztatott is nagy néha, és minden reggel pont nyolc órakor behozta szobámba a kávémat. Agyserkentőnek. Hát nem megható? Pont a nagyanyám, aki eddig minden velem kapcsolatos dologra lenézően legyintett. A vizsgához hozzátartozott egy kéthetes előkészítő is, amit ugyancsak a Babes–Bolyai egyetemen tartottak. Szívesen mellőztem volna, de kötelező volt. Ekkor osztották ki a vizsgadolgozatok témáit. Nekem a novelláról kellett értekeznem. Kolozsvári tartózkodásomkor meglátogattam régi ismerősömet, Makkai Jánost is, aki időközben Kolozsvárra, édesapja pedig Dévára költözött. Kicsi a világ, nem? De hogy a lényeg lényegéről sem feledkezzem meg, gyorsan bevallom: a véglegesítő vizsgám is sikerült.

A fiam nem sokkal ezután, október 14-én született. Ettől kezdve új fordulatot vett az életünk. Kezdem azzal, hogy a gyerek éjjeli sírása miatt Majával együtt nem sokat aludtunk. Olyankor bizony fel kellett kelni, és elringatni a kisbabát. Fürdetés. Ezt az anyósom vállalta, mit vállalta, kisajátította magának.
– Helytelen – berzenkedtem gyakran ez ellen. – Nem olyan nagy kunszt az. Különben is tanácsos, ha egy apa is megtanul bánni a babával.
Falra hányt borsó volt. Szinte hozzá sem érhettem Egihez. A pelenkázástól az etetésig nagyjából mindent az anyósom végzett el helyettünk.
– Itt én vagyok a szakértő, és legyetek nyugodtak, jól végzem a munkámat.
Ebben nem is kételkedtem tekintettel arra, hogy az anyósom a központi kórház gyerekosztályán dolgozott.
– Igen, igen, azért néha én is karomba vehetem a saját fiamat.
Egyszer meg is tettem, mire hogy reagált? Erőszakkal akarta kihúzni a karomból.
– Teszed le rögtön! Jézusom, még kiejti a kezéből! – rémüldözött az alacsony termetű székely asszonyka.
Én persze nem hagytam, de ő sem, így ráncigáltuk egy ideig jobbra-balra Egikét. Végül ki engedett? Természetesen én, nehogy még a saját közreműködésemmel szakítsuk ketté a fiamat. Salamoni ítéletre emlékeztető epizód. Abban is majdnem kettévágtak egy csecsemőt, ha az anya le nem mond róla. Így mondtam le én is életem folyamán többször is Egiről. A békesség, Egi vagy az anyja kedvéért.
A legmegoldhatatlanabb problémát mégsem az anyósom, hanem az apósom jelentette szá­momra. Képzeljünk magunk elé egy ösztövér, hosszú karú, örökké borotválatlan géplakatost, aki három műszakban figyeli és javítja a konzervgyár gépeit. Amint befejezi a munkát, azon­nal beveti magát a csehóba, és addig nyakal, ameddig vagy kidobják, vagy elfogy a dohánya. Akkor hazadülöngél valahogy, asztalhoz ül, kicsit turkál az ételben el-elszundítva eközben. Ha békén hagyják, semmi galiba, betántorog a szobájába, bekapcsolja a tévéjét vagy rádióját, és már húzza is a lóbőrt serényen. A baj akkor kezdődik, ha letolja a felesége. Ezt az egyet nem tűri, s egy-két pofon kíséretében hamar elégtételt vesz a kicsi asszonyon. Az meg hallgat, szégyelli, és titokban változatlanul tovább szereti. Ez, ugye, kissé másfajta kép, mint amit Su­ciu hadnagynak festettem le annak idején a családról. De hát akkor hazudtam, mert egy pap fia is hazudik, illetőleg neki is hazudnia kell időnként. Az az egy viszont igaz volt, hogy egy alkalommal úgy vágtam kupán az öreget, hogy a cingár géplakatos nyikkanás nélkül terült el a szőnyegen. Folytatásként hadd idézzek ezúttal a Nősülök című elbeszélésemből.

(Folytatjuk)

1. B.Tomos Hajnal:
   2014. augusztus 5. 09:36

   Azt a kupán vágást én is vállaltam volna,még a feleség szerepében is, ha már mindenkép
   rámjárt a rúd.

2. Petrozsényi Nagy Pál:
   2014. augusztus 7. 06:34

   Köszi az együttérzést, de mint a későbbiekben olvasni fogod, azért nem maradt el a deus ex machina sem.