Hosszú lépések, fölfelé – állítólag az orvosok szerint is szív-erősítő gyakorlat -, miért ne győzném kifulladásig. Ez az igazi sétány; köröskörül minden néptelen, csak néhány munkás fordul felém, lazsálva, bagóznak az út menti lépcsőn ülve. Ritka az ilyen derűs delelő, a napfény nem is tűnik fáradtnak, fonnyadtnak. A tegnap esti zsúfoltságban – hiába pislákolt, piroslott világítva több ezer gyertya, egy elejtett fémpénzt sem találtam volna meg, ha visszafordulok, nemhogy a fél pár kesztyűmet. Már a kanyarnál tartok, öntött betonkockákból épül a cementútba torkolló melléksétány, sietnem kell, még messze a kopjafával megjelölt családi sír a tetőn. Egy kicsit megkéstem, a CFR-klinikán hiába kerestem a fiatal orvost, az alagsorban a fül-orr-gége kabinet, akárcsak tegnap délután, üres volt, az emeleti szolgálatos fülkében kedvesen válaszoltak: nem látták Fourat asszisztens urat, fogalmuk sincs, hol lehet, nem nagyon ismerik… valóban külföldi, talán francia (jól olvastad M a nevét, igazad volt), a múlt héten itt asszisztált náluk. Az este óta a temetőben minden hulladékot összeszedtek, ráadásul nagy fekete nylonzacskókba gyűjtve, mindenütt csak a sepregetés nyoma; a sírhoz közeledve lehajolok egy-egy dagadozó zacskó fölé, nincs gusztusom kézzel belenyúlni akármelyikbe is (elég, ha behunyom a szemem, nehogy váratlanul a néhai, túlhajtott fantáziájú gyermekké válva, kétfejű, öt-hat végtagú emberállatot, ellopott híres csecsemőt pillantsak meg hirtelen). Szerencsére sehol gyanús gübbenő, sehol egy árnyék, különben már csak a földalatti rejtekhelyükből félévszázadonként előtörő ördögi alak kurucos ostorcsattogtatására várnék. Alig húsz, tizenöt lépés választ el a Szovátán faragott kopjafától. Talán most, ott feljebb. Már nem velem történik, ami ma megeshet még, és ebbe az episztolába belefér. Az elillanó, már az sem az enyém. (Füstszagot, enyhe perzselt szagot érzek, fejem fölött egy rövid szárnysuhanás, fogaim közt a levegőt mintha ropogtatni kéne, s madártoll perzselődne a novemberi verőfényben. És a halottak arca, hihetetlen! Lényüket eltakarja a tőlük s az emlékeiktől oly különböző növényzet…) Az árok szélén megpillantom a feketeséget; levéldarab és fű tapad hozzá.
A távolság még bemérhető. Keserédes lég vesz körül, lefelé szinte futva lépkedek.
„Onnan fentről jő?” Egy szerény öltözetű asszony, úgy haladtam el mellette, hogy rá se pillantottam. Nem fiatal, mosolya ráncokat terem, holtbiztos hozzám intézte a kérdést. A kezével is mutatta, úgy teszek én is, kérdezek vissza, a meredek út felé fordulva, hogy kit kellett volna látnom, ma nem jártam ott fenn, a Bölöni Farkas s a Brassai síremlékére gondol? „Ott a Brassainál – mondja -, onnan várom a férjemet is, a dalárdával énekelnek. Nem találkoztak?…” Kiderül, hogy egyidősnek tetszettem az ő urával és valahol ismerősnek. Hát ennyi. Távolodó léptek. Kevés a csonkítatlan fakorona, ép öreg törzs; ők ajándékoznak meg a legmélyebb értelmű hallgatással. Mind kurtábbak a napok, a kint felejtett vederben holnap-holnapután megfagy a víz. Egy megtalált fél pár kesztyű; de ki találja meg az elfuserált életek értelmét. Egyáltalán ki törődik velük? Ha csak át nem járják halottak napja után a lelket az újabb illúziók… Bár a frissen mosott fülkagylóban sem ókori jóslat, csak posztmodernnek csúfolt, zsíros viccek keringenek. S a Teremtő, mint holmi szenilis vénember, időnként úgy tesz, mintha elszégyellné magát. Otthon vár a frissen főtt kávé, az illata sejtelmesen mintha már átjárná agysejtjeimet, s a csészében az az elvétett, nehezen oldódó, fölös fél kanál cukor, te ne tudnád? – kutyagumit sem ér.

2011. november 2.

Forrás: Az út, akár egy hosszú mondat. Irodalmi Jelen Könyvek, 2014