Nálunkfele mostanság a hazajáró lélek nem Zilahy Lajos 1940-es filmdrámájának főszereplője, aki a síron túl is vigyáz szerelmére. Nem is Jack Kerouac elveszettnek hitt, majd megtalált hasoncímű kisregénye. Nem is a halott visszajáró lelke, aki a Magyar Néprajzi Lexikon szerint többek között a sír és a temetői rend megbolygatása, a túlságosan nagy gyász, a bűnösség, az igazságszolgáltatás, a letöltetlen élet, az elszakíthatatlan kapcsolat vagy a nyugtalanság miatt jár haza emberi vagy állati alakban, lovasként, élettelen tárgy alakjában esetleg láthatatlanul. Nem. A hozzánk hazajáró lelkek nagyon is élők, bár néha igaz rájuk is, hogy nyugovást nem találnak, és az is, hogy jönnek, talán mert elszakíthatatlan a kapcsolat. Nem a halálból jönnek, hanem külföldről, minden karácsonykor, pünkösdkor vagy legalább nyaranta, tömegesen. Hazajárnak takarni, körülnézni, segíteni, nyaralni, töltekezni, rokonlátni, ki-ki maga tudja. S hogy hány édesanya várja őket, meszeli tavasszal a házat, neveli a csirkéket, tölti fel a hűtőszekrényt, ké-szítgeti a helyet, vásárolja a matracokat a nyári vendéglátásra az egyre nagyobb családnak, arról nincsenek számadatok. Már az unokák is nagyok, baráttal, barátnővel, férjjel, feleséggel jönnek. Csak a lába bírja, csak a karja bírja, csak a szíve bírja, csak még egy nyarat, hogy együtt legyen a család! Hazajáró lelkek, hazaváró lelkek – székelyföldi nyár.

Forrás: Hargita Népe, 2014. augusztus 5.