Simogat és szorongat a költő keze: gyötrődve járkálja körül zsákmányát, pedig tudja, hogy a valódi áldozat szintén ő maga. Gyilkossá lenni, a szenvedély szárnyán annyi, mint oly nagy dolgot véghezvinni, ami jóvátehetetlen, ami az égbe kiált. Nem most, majd egyszer, amikor minden kötél szakad… (Cseke  Gábor)

Üdvözlés

Ma újfent üdvözöl szivem
A szomorúság enyhiben.
Ma száll szerelmem bronzhajadra,
Mint holdsugár pajkos patakra.
Ma bús torokbul hull a szó,
Mint holt fölött a puskaszó.
Ma nem fogynék ki én a csókbul:
Galamb szemelne friss kacsókbul.
Ma ím elődbe térdelek,
Szerelmesen köszöntelek.
De férfiságom harcra int,
Csitítom, fölpattan megint.
S oly bús szivem, hogy még megöllek.
Nem ma, ne félj, ma üdvözöllek.
1922. nov. 9.
Itt az üdvözlés nemcsak szó szerinti (míg az első versben széles metaforikus kört ír le a fogalom), hanem egyenesen hommage. Nem visszafogott, de nem is bókoló; József Attila jó érzékkel hajt főt úgy a neves írótárs előtt, hogy közben a saját lírai univerzumát, annak hangulatát, szellemi-lelki-tárgyi környezetét és tágabb kontextusát emeli be ebbe. Thomas Mann mégsem ürügye ennek, hanem kiváltója: erre utal az utolsó, elegánsan elismerő sor. (Szonda  Szabolcs)

Thomas Mann üdvözlése

Mint gyermek, aki már pihenni vágyik
és el is jutott a nyugalmas ágyig
még megkérlel, hogy: „Ne menj el, mesélj” –
(igy nem szökik rá hirtelen az éj)
s mig kis szive nagyon szorongva dobban,
tán ő se tudja, mit is kiván jobban,
a mesét-e, vagy azt, hogy ott legyél:
igy kérünk: Ülj le közénk és mesélj.
Mondd el, mit szoktál, bár mi nem feledjük,
mesélj arról, hogy itt vagy velünk együtt
s együtt vagyunk veled mindannyian,
kinek emberhez méltó gondja van.
Te jól tudod, a költő sose lódit:
az igazat mondd, ne csak a valódit,
a fényt, amelytől világlik agyunk,
hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.
Ahogy Hans Castorp madame Chauchat testén,
hadd lássunk át magunkon itt ez estén.
Párnás szavadon át nem üt a zaj –
mesélj arról, mi a szép, mi a baj,
emelvén szivünk a gyásztól a vágyig.
Most temettük el szegény Kosztolányit
s az emberségen, mint rajta a rák,
nem egy szörny-állam iszonyata rág
s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fő-e uj méreg, mely közénk hatol –
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?…
Arról van szó, ha te szólsz, ne lohadjunk,
de mi férfiak férfiak maradjunk
és nők a nők – szabadok, kedvesek
– s mind ember, mert az egyre kevesebb…
Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen.
Mi hallgatunk és lesz, aki csak éppen
néz téged, mert örül, hogy lát ma itt
fehérek közt egy európait.
1937. jan. eleje

Jövő pénteken folytatjuk