Rakowice, január

A legmagyarabb madár nem a turul. A legmagyarabb madár egy osztrák repülőgép, amelyen két magyar katona ül. Az egyik, aki az ellenség fölött ágyúk és gépfegyverek sortüzében, egész ezredek egyszerre való tüzelése közben vezeti a gépet, a másik, aki ezalatt nyugodtan rajzol és fotografál.
Odahaza folyton siránkoztunk, hogy kevés aviatikusunk tengődik, nincs repülő-tér, szubvenció, semmi — és most csupa magyar szó itt körülöttem a repülőtéren. Nemcsak a bakák magyarok, akik itt gépészkednek, de egyik repülőtiszt a másik után szólal meg magyarul. Meglepően sok a hadseregben a bravúros magyar pilóta és légi megfigyelő. Több mint hittük.
Napfényes, száraz téli idő. A délelőttöt a negyedik hadsereg egyik repülőszázadánál töltöttem. A repülő-tér hófödte tiszta-fehér síkság. Rajta sátrak, deszka-bódék, árbocok, jelzőlobogók. Innen indul el és ide tér vissza az orosz állásokat kémlelő repülőtársaság. Elegáns tisztek — valaki azt mondta, hogy a jövőben a repülő katona lesz a legelegánsabb fegyvernem —, most már meg is van ez a karaktere ennek a csoportnak.
Az óriási fehér terítőn színes pillangók pihennek. Nagy piros-fehér foltok, csíkok vannak a gépek szárnyain. A kép: piros rovarok egy tudós fehér itatóspapírján, az óriások országában. A sátrak előtt égnek fordított csövű gépfegyver. Két katona őrzi. Felettünk a végtelenségig tiszta, halványkék ég. Szélcsönd.
Egyszerre hallom, amint kiabálnak a katonák:
— Apparát! Apparát!
És a sátrakból kirohan vagy negyven katona, szalad előre a fehér mezőn, messzire, olyan messzire, hogy végül már csak pontoknak látja őket az ember. Az „apparát”-ot én még nem is látom. A gukkert kell elővenni, hogy valahol az ég alján, nagyon messze, a láthatár szélén egy szúnyogot lássak meg, amint buzgón igyekszik ide, hazafelé.
Jön a Dunajec mellől haza a magyar madár.
Most már tisztek is kerülnek elő a sátrakból. Nagy dolog mégis, mikor az egyik így hazajön. Végül egész kis tömeg várja.
Az „apparát” jön az égen, egyre nagyobb és egyre színesebb, ahogy közelebb jön és lejjebb ereszkedik. Már nem barna szúnyog, már piros repülőbogár, aztán égőszínű, csíkos, könnyű piros-fehér lepke, aztán leszáll. Mindenki hozzája rohan.
Két medve ugrik ki belőle. Tetőtől talpig szőrös-bőrös, embernél kétszerte kövérebb alakok, se orruk, se szemük nem látszik ki a prémekből és állatbőrökből. A katonák hámozzák le róluk ezeket a bunda-zsákokat, négyen is dolgoznak egy-egy tiszten. Végre a szőrök és bőrök tömegéből kikecmereg a repülő-tiszt. Az arca piros, mint az alma, a szeme csillog. A bőrök alatt még repülősisak, hósapka is van a fején, nyakán óriási kendő. Leírhatatlan éles, metsző fagy van fenn a magasságokban.
Losonczy Bélának hívják, egyébként főhadnagy a 19. tábori tüzérezredben, Nagyváradon. A gépe: Lohner C. 48. A Dunajec partjáról jön, ahol végre sikerült pontosan megállapítania egy orosz ágyúüteg állását. Boldogan meséli, hogy azóta talán már össze is lőtték a mieink az orosz császári battériát. Elmondja, hogy egyszer már holt hírét költötték a lapok, amikor Wolbrom és Olkusz közt erős tűzbe került. De csak a combját ütötte meg a golyó. Még egyszer volt igen bajos helyzetben; egyszer Tarnow fölött kilyukasztották az orosz puskagolyók a benzintartóját, akkor siklórepüléssel ereszkedett le Woinic körül, de az oroszok szemmel tartották. Egy mocsárba akadt a gépével, az orosz ágyúk nem sajnáltak tőle tizenkét gránátot, mikor már tehetetlenül vergődött a földön, de ott se történt semmi baja. A gránátok valósággal a levegőbe röpítették a mocsarat és telefröcskölték őt is, a gépét is sárral. De másnap megmentette a gépet, tessék megnézni, semmi se látszik már rajta.
A csoportban egy érdekes fényképet mutogatnak. Egy repülőtiszt lefényképezte tüzelésünk hatását az orosz lövészárkon. Lerajzolom a képet, mert nagyon könnyű lerajzolni, majdnem pontosan ilyen az eredetije is: (Itt egy egyszerű rajz van a kéziratban, amely lövészárkot ábrázol vastag fekete vonallal, a kép egyébként teljesen fehér, csak a lövészárok körül apró fekete pontok láthatók, amelyek a gránát-becsapódásokat jelzik. (Sajnos, a számítógépben a kis vázlat eltűnt, a nyomdai előkészítés időpontjáig nem találtam meg, ezért e magyarázó szöveg — Szerk.)
A görbe vastag vonal az orosz lövészárok, amely élesen, feketén látszik a hóban, ha felülről nézik. Körülötte a packák: a mi ágyúink gránátlövései, amelyekkel az oroszt kizavartuk ebből az állásból. A ferdén húzódó egyenes, vékony egy országút. Csodaszépen lehet fotografálni felülről a hóborított csatateret a ragyogó fehér alapon minden olyan pontosan látszik, mint a papíron az írás.
Az mondja: Azért télen nagyon nehéz felülről tájékozódni, mert az országút is be van havazva, falu, erdő, minden fehér. Még leginkább a folyókat és patakokat nézzük, azok sötét vonalként válnak ki a hóból.
Érdekes, hogy hogyan történik az orosz ágyúk állásának felfedése.
— Ha felülről meglátjuk végre az orosz üteg állását távcsővel, nem is kell fotografálni. Van nálunk részletes térképe annak a földdarabnak, amelyet át akarunk vizsgálni. Mikor az ágyú megvan, egyszerűen belerajzoljuk piros ceruzával a térképbe, ott fenn, a repülőgépen.
— És hogyan értesítik a mi tüzérségünket?
— Visszarepülünk a mi állásaink felé és a levegőben, igen magasan, egy szabályos kört írunk le. Ez a jel, ebből a mi katonáink már tudják, hogy van valami mondanivalónk. Várunk, amíg bizonyossá válik, hogy észrevettek. Akkor a térképet beletesszük ebbe a bádogcsőbe … Megmutatja: bádogcső, olyan, mint valami diplomának a henger alakú tokja. Tenyérnyi széles, igen hosszú fehér vászonszalag van köréje csavarva.
— A bádogcsövet lezárjuk és ledobjuk. Ez a széles négy méter hosszú fehér szalag hozzá van erősítve, esés közben lecsavarodik róla és mint az üstökös farka, lebeg utána a levegőben. Ez arra való, hogy a ledobott tárgy útja feltűnőbb, láthatóbb legyen. Még látjuk felülről, amint apró lovasok vágtatnak a leesett bádogcső felé, aztán tovább repülünk, más olyan csapatok fölé, akik számára szintén viszünk jelentést.
Újabb fotográfiát mutatnak: egy harminc és feles mozsár hatása az orosz trénszekerek tömegében. A pilóta az orosz tréntábor fölött lebegett, mikor a mieink odalőttek. Lefotografálta a lövedéket felülről a felrobbanást követő pillanatban.
— A mozsarak lövedékeinek — mondja a főhadnagy — olyan rettenetes a robbanó hatásuk, hogy mikor egyszer az oroszok fölött repültem és alattam felrobbant egy ilyen harminc és feles lövedék, a következő percben erősen hintázni kezdett a gépem a levegőben, pedig ezernyolcszáz méter magasan voltam. Az erős légnyomás a nehéz repülő-gépet még ebben az óriási magasságban is meglóbálta, pedig a lövedék a földben robban fel. Micsoda hatása lehetett ennek ott lenn, a szomszédságában!
Mellettünk egy gépet bombával raknak meg.
Nyomtatott piros cédula van rajta, ezzel a furcsa címmel: Achtung! (Vigyázat!) Az ember azt hinné, hogy valami emberkímélő, óvatosságra intő szöveg következik. De nem, hanem épp az ellenkezője: „Vigyázat, használat előtt a drót okvetlenül eltávolítandó!” Vagyis: vigyázat, mert ha nem vigyázol, a bomba nem sül el. Csak akkor sül el, ha vigyázol. Ha ez az egyszerű cédula nem a legtisztább háború-stílus, akkor nem tudom mi az. Különös világ, ahol, ha nem vigyáz az ember, még valami szerencsétlenség — marad el …
Kiabálnak körülöttünk:
— Apparát! Apparát!
Az ég alján egy másik szúnyog tűnik fel, ez is jön haza, ebédelni.
—- A kis Tóth! — kiáltják vígan a magyar repülőbakák és veszett versenyfutás indul a fehér síkságon újból.
A kis „Tóth” a kedvence ennek a repülőparknak. Teljes címe: Tóth József, tábori pilóta. Egyszerű népfölkelő-káplár. A versenyfutó legények, akik az imént még tudós és okos avatottsággal magyarázták nekem a repülőgépek bonyolult technikáját, magyar bakák: Zsarkó, Veér, Balaton, Szörcseg, Magáth, Balázsik, Kovács, Kosuczki, Sternbach, Lékó, Koczeth, Hochmann, Bálli, Tóth, Tőke. Bevonulásuk előtt még soha életükben nem is láttak repülőgépet.

Molnár Ferenc mint haditudósító (archív) / Első világháború – a 100. évfordulós Page

[Forrás: http://magyarszarnyak.uw.hu/katrep_10/molnar_f_haditudosito.htm]