Úristen, ha Te óvtad a harangmedúzát hatszázmillió év kataklizmái közepette a ragadozó ellenséggel szemben, hogy az óceánfenék zöld fényében óvatosan átvészeljen számtalan veszélyt – és Te tanítottad meg arra is, hogy puhaságában összezsugorodva a víz felszínére, a napfényre meneküljön az ultraibolya sugárzás elől -: miért követeled meg az emberi lényektől azt, hogy keményen szembe-szálljanak a rosszal, s a legreménytelenebb körülmények között is kiálljanak (nemcsak erkölcsi kockázatot vállalva, de életüket is feláldozzák) az elvont igazságokért? Ez lenne, ami bennünket továbbéltet: egy-egy isteni sugallatként ránk törő gondolat(?!)
A külvilág tévedése az idő. Amíg van csillogás, minden van. A véges anyag gondoskodik önmagáról – veszélyekről, magányról, felhő-szakadásról, pusztításról, önpusz-tításról; beljebb mind kevesebb a tünemény. Zuhogva szabadul rád a világ. A vagonfülke sarkában egy nő, észrevetted vagy sem: száguldtok a veszedelem felé. Minden új tapasztalás a mulandóval hadakozik. Az elképzelés olykor útját állja a tapasztalásnak (elfelejtetted volna, hogy a fényen túl Isten lakik?… Otthon legalábbis valamikor így tanították.) Az elfogultság – mondhatnád dölyfnek is! – sokba kerül. Az olcsó képzelődős csakkáprázat; ha belénk rögzül, előbb-utóbb a szem is megfájdul. Egyesek szerint ez egymagában már cáfolata annak, hogy Isten a fény. (Feltéve, ha a jóságos Úrnak nem telik élvezete abban, hogy megvakítson. Elvakultságunk szánalmas eredménye a történelem; hasztalan szajkózzák az újabb korszakok, hogy minden összhang a teljességre tör.)
Bármerre tarts, az egyedüllét szembejön veled… Az igazi sanyargatás hátravan.

Forrás: Az út, akár egy hosszú mondat. Irodalmi jelen Könyvek, 2014.

2010. október 6.