T. Ágoston László: Macskaszemmel
Mielőtt hozzánk került volna Durci, többen is figyelmeztettek bennünket, hogy jobb, ha előre kicseréljük a kárpitozott bútorainkat valamilyen szilárdabb felületűre, mert a macska karmai tövid időn belül kis bolyhos utacskákat marnak benne. Magyarán mondva hamarosan kidobhatjuk az egészet.Csak hallgattuk ezeket a rosszindulatú megjegyzéseket, és legyintettünk rájuk. Már csak azért is, mert ki volt az, aki e nézeteket terjesztette? Természetesen Maris néni, a szomszédasszonyunk, Morzsi kutya gazdája, aki eredendően gyűlöli a macskákat.
─ De ha mindenáron ragaszkodtok ahhoz a szőrpamacshoz ─ mondta ─ menjetek el a bizományi áruházba. Ott még talán találtok eredeti alumínium csőbútort. Annak nem árt a macskakarom. Legföljebb csikorog rajta…
Szaktanácsot kértünk az állatkereskedőktől, konzultáltunk neves macskatenyésztőkkel. Többnyire csak hümmögtek, de mindegyiknek volt valami korszakalkotó ötlete, amivel le lehet kötni a cica figyelmét. Valamennyit meghallgattuk, aztán megnéztük a pénztárcánkat. Elmentem a barkács áruházba, vettem egy méteres lécet, meg három méter spárgát és olyan kaparófát csináltam belőle, hogy Durci napokig gyönyörködött benne. Föl is szereltem a falra, az almos ládája mellé. Nagy érdeklődéssel nézegette, aztán rám emelte két csillogó szemét, és nekieresztette karmait a fotel karfájának. Kör be tornázott rajta, aztán a szőnyeg közepén fejezte be talajgyakorlatát. Csak bámultunk egymásra a feleségemmel, és a végén kissé kesernyésen mosollyal jutalmaztuk a cica produkcióját. Nem úgy Maris néni.
─ Le kell vágatni a karmait ─ javasolta. ─ Akkor legalább a Morzsikámban se tehet kárt ez a fenevad. Ismerek egy…
Nem tudta befejezni a mondatot, mert olyan csúnyán néztem rá, hogy nagyon gyorsan becsukta az ajtót.
─ Ne is törődj vele, szívem ─ mondtam ─ majd én rászoktatom a kaparófára.
Közel tíz év telt el azóta. A kaparófát egy lakásfelújítás alkalmával kidobtuk. Durci azóta is minden reggel a fotelban kezdi a reggeli tornagyakorlatát és a szőnyeg közepén fejezi be. A minap egyik ismerősünk ajánlott egy kárpitos mestert, aki elfogadható áron áthúzná a bútorainkat. No, igen, de vajon Durcinak is tetszene az új szövet színe?
Annak idején azzal kezdtük a cicagazda tevékenységünket, hogy elvittük őt az állatorvoshoz. A doki megvizsgálta, beadta a szokásos oltásokat, kiállította az oltási könyvecskéjét, amivel évente jelentkeznie kell vizsgálatra. Volt egy kis karkosarunk, a nejem varrt rá egy huzatot, abban vittük az orvoshoz. Nem is volt vele gond, amíg belefért. Igaz, kissé furcsán néztek ránk a váróban üldögélő gazdik, mert a sok csicsás kalitka, meg utazó láda között vidékiesnek tűnt a mi nagyanyámtól örökölt karkosarunk, de Durci szívesen elheverészett benne, és abban reménykedtünk, hogy legközelebb más gazdikkal ülünk majd egy sorban.
A mi cicánk azonban szépen fejlődött, és egy napon arra lettünk figyelmesek, hogy már nem fér el a kosárban. Nincs más hátra, valamiféle új cicahordó kosarat kell szereznünk. Egyik nap éppen valamiféle váratlan pénzhez jutottunk, s még azon nyomban, a vacsoránál elhatároztuk, hogy Durci új kosarára költjük. Másnap elkezdtük járni a boltokat Durci-kosár ügyben. Volt ott a színes műanyag kosártól a csavart fémpálcás ládacsodáig minden. Kisebb, nagyobb, olcsóbb, drágább, de egyik se tűnt igazi Durci-kosárnak. Szombaton elmentünk a bolhapiacra hátha ott találunk valami nekünk tetsző különlegességet. Volt. Ilyen is volt, olyan is volt, mégis üres kézzel tértünk haza. Végül egyik délután lelkendezve telefonált a feleségem.
─ Gyere gyorsan, megtaláltam. Hozzál pénzt is, mert nincs nálam elég!
─ Hol vagy, és mit találtál meg? ─ kérdeztem vissza értetlenül.
─ Ejnye, hát a Durci-kosarat.
─ Ja, az más. Azonnal indulok.
Rohantam a piacra, mert ott várt a feleségem a végre megkerült, párját ritkító cicahordó kosárral. Valóban szép, és egyedi darab volt az a kosár. Mit kosár? Igazi cica palota. Olyan kerek, csúcsos alakja volt, mint a görögkeleti templomok hagymakupolájának, de volt benne valamiféle kínai forma is. Fűzfavesszőből fonta az a kis töpörödött öregember, aki a piactér sarkán ült vele, meg néhány vesszőkosárral. Barnára volt lakkozva a vessző, és az oldalán volt egy fekete fémpálcákból hajlított, kerek ajtó. Nem is volt belőle több, csak az az egy. Az öreg már éppen menni készült, amikor meglátta a feleségem. Rögtön le is előlegezte, nehogy más elvigye, mire odaérek. Amint megláttam, szó nélkül nyúltam a zsebembe és fizettem.
Nagy örömmel vittük haza az új, gyönyörűséges Durci-kosarat, és letettük a szoba közepére. A mi cicánk meg körbeszagolgatta, megvizsgálgatta, mint mindent, ami új volt a környezetében, aztán leült mellé, és kérdőn nézett rám.
─ A tiéd, Durci pajtás ─ magyaráztam neki, és megmutattam, hol kell bebújni. Ő meg csak nézett rám értetlenül, és lefeküdt a régi kosár mellé.
─ No, de Durci pajtás! ─ próbálkoztam újra, és igyekeztem közelebb terelni. ─ Ez a te új, csicsás kosarad. Ilyen szép mobil házikója egyetlen cicának sincs hetedhét orvosi váróban sem. Becsüld meg, légy büszke rá!
Nem hatották meg a szavaim, maradt a réginél.
─ Ugyan, hagyd! ─ legyintett rá a feleségem. ─ A kaparófa se kellett neki, a kosarat se fogadja el. Látod, konzervatívabb ez, mint az angol parlament…
Hanem azért mégis csak modern cica a mi Durcink. A dörgéstől és villámlástól általában félnek az állatok. Még a Maris néni Morzsija is. Az idén szilveszterkor például már este hat órakor bebújt az ágy alá, és ott reszketet másnap délig, míg el nem ült a petárdák, meg a rakéták zaja. Nem is beszélve a trombitákról, mert azt még napokig fújták a szomszéd gyerekek.
Mi is felkészültünk rá, hogy a cicánkat meg kell védeni a zaklatástól. A szekrény sarkában készítettünk neki pihe-puha fészket, ahová elbújhat. Meg is tette egészen estig, míg föl nem röpítették az első tűzijáték rakétát. Akkor aztán kitörölte a szeméből az álmot, fölugrott az ablakpárkányra, és csillogó szemmel bámulta az ezer színben villogó eget. Még vidáman nyaffantott is hozzá.
─ Valami baja lehet ennek a macskának ─ mondtam a feleségemnek. ─ Nyilván megbolondult hogy ennyire élvezi a tűzijátékot…
─ Ugyan, apukám, nincs ennek semmi baja ─ mondta nevetve .─ Ő egy tízéves kislány. Ismerkedik a világgal, ennyi az egész.
No, igen, én meg ehhez képest egy vén kandúr vagyok…
Azóta ha megdördül az ég, és villámok szántják az eget, kérés nélkül megyek ajtót nyitni. Durci hálásan a lábamhoz simul, aztán megy az udvarra villámokat nézni. Lehet, hogy mégse annyira konzervatív? Vagy a szivárvány színei hasonlítanak a bútorszövetére?
2014. augusztus 22. 12:11
GRATULÁLOK!
Nagyon klassz kis történet!