Önéletrajzi dokumentumregény

Volt Majának egy barátnője, Mercsányi Anna. Vele én is rokonszenveztem, és gyakran meg is látogattam. Beszélgetéseink során lassan közelebb kerültünk egymáshoz, és észre sem vettük, máris barátként tekintettünk egymásra. Egyenesen hozzá rohantam.

Anikó

…………………………………………………………………………………………………………….
Feldúlt arccal kopogtattam be Annához, aki csupán pár percre lakott a közelben.
– Ni csak, te vagy az? Éppen rád gondoltam.
– Megöltem, istenem, gyilkos vagyok Anikó!
– Tessék? – hökkent meg Maja barátnője, leültetett egy székre, és belém diktált egy tablettát. – Úgy, és most mesélj el mindent szép sorjában!
Elmeséltem, és magamba roskadva figyeltem, mikor csapja össze a kezeit.
– Kellemetlen affér, de honnan tudod, hogy megölted? – szegezte nekem a kérdést józanul.
– Ő mondta, mármint az anyósom: gyilkos, tűnj el innen a házamból!
– Nyilván dühös volt. Szerintem kutyabaja az öregnek. Kicsit elszédült, legrosszabb esetben elájult. De tudod, mit? Csüccs le, amíg elugrok a legközelebbi telefonfülkéhez, hogy megkér­dezzem Maját, mi történt.
– Meg… meghalt? – kérdeztem szívszorongva, amikor pár perc múlva visszajött.
– Á, csak a fejét verte be, ezért bevitték kivizsgálásra a kórházba. Ezt is csak amiatt, mert az öreglány ragaszkodott a dologhoz.
– Hála istennek! – esett le a kő a szívemről. – Én ugyan ki nem állom ezt a szeszkazánt, azért soha sem tudnám megölni. Tíz óra – néztem a karórámra. – Bocsáss meg, amiért ilyen későn törtem rád, de az az igazság, hogy rajtad kívül nincs is más barátom – álltam fel tétován.
– Ülj le, ne siess! Különben hova is mennél, szegénykém?
– Jó kérdés! Majd kiveszek egy szobát a hotelben – fordítottam ki a zsebeim.
– Ha gondolod, nálunk elalhatsz. Kicsit szűken vagyunk, de leteríthetek neked egy matracot.
– Angyal vagy – csókoltam kezet az asszonynak. – Csakhogy mit szól hozzá az uraság? Apropó, lefeküdt, vagy még haza sem jött az üzemből?
– Egyik sem: kórházban van a szeszkazán!
Hopp, még egy szeszkazán! Hogy én mindig ilyenekbe ütközöm!
– Mi baja?
– Májbajos. De hát úgy kell a disznónak! Minek vedel annyit, ha egyszer árt neki! – borult el Anikó arca hirtelen.
– Amint látom, neked is megvan a magad keresztje – sajnáltam meg a fekete hajú, egzotikus szemű menyecskét.
Hozzáment egy melóshoz, akit nem is szeretett. Vagy mégis szeretett? Mindenesetre a családfő meg-megitta a magáét. Eleinte csak úgy, elvétve, akkor is mértékkel, bár most úgy tűnik, komolyabban is rákapcsolt. De nem igen bírták ők egymást másban sem. Jóska faragatlan, szeszgyári melós, Anikó finom családcentrikus asszony volt, gyógyszerész asszisztensnő, akinek a tanácsát olykor az orvosok is kikérték.
– A gyerekek?
– Alszanak – húzott elő egy üveg pálinkát. – Megkínálhatlak egy pohárral?
– Kösz, nagyon kedves vagy. Bárcsak Maja lenne hozzám ilyen figyelmes!
– Nem akartam kérdezni, de most már csak megkérdezem: miért engedte meg az anyjának, hogy kitegye a szűrődet? Hiszen az a ház az a te otthonod is egyúttal, és amint láttam, pénzed sincs. Nem akarok senkit bírálni, különösen a barátnőm, de én esküszöm, kiálltam volna melletted.
– Hát ő nem. Egyébként még egyszer köszönöm, amiért legalább te nem kergetsz ki a házadból – pusziltam meg ezúttal az arcát is, s mivel a szája úgyis közel volt, arra is ráleheltem egy csókocskát.
Éreztem, hogy megremeg. Talán még szeret is – öntött el valami jóleső melegség. Csak azt nem értettem, mitől csorognak a könnyei.
– Te sírsz? Anikó, mi a baj, ki merészelt téged bántani?
Megtörölte a szemét, és elfordult?
– Jóska?
Bólintott.
– Rosszul bánik veled?
– Folyton szekál, üvöltöz. Nem bírom, jaj, nem bírom.
– Nyugodj meg! – simogattam meg gyöngéden. – Válj el tőle, nem passzoltok ti egymáshoz.
– Azt nem lehet. Mi lenne a gyerekekkel, ha elválok? Egy gyereknek apa kell. Álmos vagy?
– Megjárja. Elég rumlis napom volt, de szerencsére végül is tragédia nélkül végződött.
– Gyere, egyél néhány falatot, aztán, leterítem neked a matracot.
A szobában Zolika és Lacika húzta a lóbőrt serényen. Az egyik öt éves, szőke, a másik négy, barna hajú és szemű fiú volt.
– Milyen édesen alszanak!
– Elnézést a rendetlenségért, de ahol ennyien szorulnak össze egy helyen, ott nehéz rendet tartani – restelkedett az asszonyka, elkészítette a fekhelyem, és jó éjszakát kívántunk egymásnak.
Csend. Kint hideg szél fújdogált. Milyen piszok szerencsém van ezzel az asszonnyal! Ha ő nincs, most dideregve csatangolhatnék valahol a városban.
– Te nem válsz el, Palikám? – kérdezte, amikor már azt hittem, elaludt. – Bocs, ezt nem kellett volna kérdeznem.
– Egyelőre csak ágytól és asztaltól, aztán… Aztán akár ez is megeshet.
– De megcsalni azért megcsaltad – évődött velem pajzánul. – Ha másért nem, mert megérdemli.
– Meg. Jóska dettó, úgyhogy ajánlanék valamit – ébredt fel bennem ekkor a kis ördög.
– Halljuk!
– Pótoljuk be a mulasztást, és lépjünk félre… egymással – tapogatóztam az ágyához a sötétben.
– Nana, lassabban a testtel, tanár úr! – lökött el magától, amikor melléje akartam feküdni. – Előbb talán kérdezd meg, mit szólok az ötlethez! Másodszor: azt sem árt, ha tisztázzuk, valójában mit is érzel irántam.
– Most mit okoskodsz! Tudod, hogy tetszel, és mindig is tetszettél. Csak hát Jóska, a gyerekek…! Hogy vallhattam be ilyen körülmények között ilyesmit!
– Hogy tudtam, az túlzás. Mondjuk úgy, hogy sejtettem.
– Akkor, megengeded, hogy…
– Nem bánom, bújj ide két percre! – válaszolta bizonytalanul. – De semmi tapizás! Maja, a gyerekek…
– Maja? Mi köze ennek Majához? – húztam közelebb az egzotikus szemű fiatalasszonyt. – Szeretsz, vagy nem szeretsz. Egyedül ez a kérdés, bogaram.
Úgy tapadt hozzám, mint a víz molekulái az üveghez. Lágyan, szelíden ölelkeztünk össze, és az ölelés ősi ritmusában megfeledkeztünk a világról.
Reggel hatkor fáradtan, de elégedetten ébredtem.
– Alszol, bogaram? Mindjárt indul a busz, és nekem sajna mennem kell.
– Hú, hány óra? – pattant ki az ágyból ijedten. – Csak hat? Várj, elkészítem a reggelit!
– Nem tűnsz valami boldognak – állapítottam meg lehangoltan. – Talán nem volt jó velem? Na, őszintén! – öleltem át a derekát.
– Dehogynem, csak… csak Jóskát sajnálom.
– Az anyját! – ráztam meg a fejemet. – Még a végén kiderül, lelkifurdalásod van, amiért megcsaltad.
– Igen, van, mert akármilyen vaddisznó, mégiscsak a férjem még.
– Hát én nem bánom! Maja is, ő is csak azt kapták, amit megérdemeltek, nem gondolod?
Megettem néhány szendvicset, utána szaladtam a buszomhoz. Tanítás után nyomás vissza a városba albérletet szerezni. Akadt is egynéhány, de milyen áron, a mennykőbe! Ami viszont olcsó volt, a városon kívül kínálták. Elcsigázva, farkaséhesen toppantam be ismét Annához.
– Csakhogy megjöttél! – derült fel Anna arca boldogan. – Már azt hittem, kaptál lakást, és … leléptél.
– Sajnos nem kaptam. Jóska kijött a kórházból?
– Ugyan! Minimum két hétig biztosan nem látjuk. Miért nem jöttél ebédelni, vártalak.
– Mert… – füleltem ki az udvarra, ahonnan dübörgő zene hallatszott.
– Ez ám a zene! Lakodalom van, vagy mi a szösz?
– Csősz?
– Mi ez a zenebona odakünn? – kiáltottam összehúzott szemöldökkel, és ha lett volna hova, most tényleg lelépek, mit lelépek, elrohanok, csak ezt az üvöltő bandát ne halljam.
– Diszkó. Ide járnak a fiatalok hetente egyszer csörögni.
– Pali bácsi! Itt van Pali bácsi! – csörtetett elő ekkor Zolika és Lacika a szobából, s egyikük máris hozzám vágott egy fogkefét.
– Ugye, milyen aranyosak? – mosolygott rájuk büszkén Anikó. – Köszönjetek szépen a bácsinak!
No, erre várhattam, ehelyett előkaptak valahonnan egy dobot és trombitát. Még egy zenekar! Cseberből vederbe csöppentem. Tudniillik otthon, Majánál sem volt éppen csendélet, főleg amikor a szomszédok is elkezdtek énekelni, magnózni. Pedig újabban azon tűnődtem, mi volna, ha Marit Anikóra cserélném. A nő kétségkívül művelt, ráadásul házias asszony és a teste is, igen, még az is izgatóbb, mint a táskás szemű nejemé. Feszes mellek, karcsú derék, ringó csípők… Csak az a hosszú, hegyes orra ne lenne!
Vacsora után bekapcsolta a tévét, és egymás mellé feküdtünk, mialatt a gyerekek egymást dobálgatták a szobában.
– Parancsolsz egy cigit? – tapogatódzott cigi után az éjjeliszekrényen.
– Nem cigarettázom.
– Sört? Bocsánat, elfelejtettem, hogy nem iszol.
– Te tényleg nagyon kedves vagy. Úgy érzem magam, mintha álmodnék. Milyen kár, hogy ez az álom csak addig tart, amíg Jóskát haza nem engedik.
– Attól függ.
– Mitől?
– Hát tőled – szorította meg a kezemet.
Már éppen válaszolni akartam, amikor Zolika kupán vágott egy naranccsal.
– Milyen érdekes film! Amerikai?
Valamelyik nap zömök, hosszú orrú vagány tántorgott a konyhába: Anikó öccse volt, nyomdai segédmunkás és… alkoholista. Hogy az a magasságos..! Róla meg is feledkeztem!
– Szevasz, tanár úr! Nem adnál kölcsön száz pengőt? – rohant le azonnal, amint engem is észrevett.
Sóhajtva iszkoltam kifele, és, darázsderék ide, intelligens nő oda, még aznap kivettem egy előzőleg visszautasított szuterént.

Nos, ez a szuterén egy kőhajtásnyira bujt meg attól a lakástól, ahonnan kiűzött Maja papája…

(Folytatjuk)