Micsoda kakavó!

…A katona vitte az átkötött térképcsomót, Jaroszlav sietett a szakaszhoz, és látta, milyen nagyon megváltozott a város ez alatt az egy óra alatt: az elvarázsolt idegen városból már hozzánk hasonlatos, megszokott város lett. Tenyeres-talpas katonák járkáltak ide-oda, mint otthon a faluban, jól ismerve a helyet, és a tisztjeik nem kiáltottak rájuk; nem Haritonov dolga volt, hogy közbeavatkozzék. Egy hordó sört gurítottak. Baromfit is találtak a városban, és már kitépett véres tollakat görgetett a szél az úttesten, és színes burkolópapírt, üres dobozokat sodort. A csizmák alatt recsegett, amit kiszórtak vagy kitörtek. Egy bezúzott ablakon át felforgatott lakás látszik, még nem tették teljesen tönkre a nemrég még oly kedves rendet, de a komódokat feldúlták, a padlón pedig abroszok, kalapok, fehérnemű hevert.
És Haritonov riadalma fokozódott: mi van az ő szakaszával? Csak nem az ő szakasza is?…
(…)
Szörnyülködve, de talán már dühösen is, Jaroszlav továbbsietett. Mert megmondták: a fosztogatókat kegyetlenül el kell verni, testi fenyítést kell kiszabni rájuk! De ő úgy gondolta, hogy a fosztogatók holmi távoli, idegen gonosztevők, nem pedig a saját Narvai Ezredének katonái, nem az ő szakaszának katonái!
Azonnal sorakoztatni kell őket fegyverrel és teljes felszereléssel, és kiállítani a forró napra! És lehordani őket, a lelkükre beszélni! És mindegyikkel tisztázni, mit vett el! És mindegyikkel eldobatni!
Ez az a ház! A kapu tárva-nyitva, és látszik, hogy a kis udvaron hogyan nyaldossa a forró láng a rúdra akasztott kormos kondért. Körülötte, téglákon, ládákon, ami éppen akadt, vagy tizenöt ember ült Haritonov szakaszából. A földön és a lábuk mellett konzerves dobozok, különféle ennivaló hevert, már nem is nagyon éltek vele, inkább ittak, csajkával és bögrével mertek a kondérból. Haritonov agyán átfutott: ezek berúgtak! A kondérból szeszesitalt mernek!?… De minek akkor a tűz?…
Nem, az arcok nem részeg révületet tükröztek, hanem barátságot, áhítatos húsvéti jóindulatot. Asztal melletti békességgel, ráérősen mosolyogtak egymásra, beszélgettek, meséltek. Távolabb gúlában voltak a fölösleges puskák.
Meglátták a hadnagyukat – nem ijedtek meg, felélénkültek, megörültek, helyet csináltak neki.
– Nagyságos uram!… Nagyságos uram, ide, hozzánk, legyen szíves! – Ketten a bögrékkel igyekeztek, az egyik kiöblítette, a másik nem, versenyezve telemerítették, a hadnagyhoz vitték, forrón és csurig, és az egyik húsvéti mosollyal azt mondta:
– Nagyságos uram, micsoda kakavó!!
Ám az alacsony, gömbölyű, de gyors lábú Naberkin megelőzte:
– Igyon kakavót, nagyságos uram! Hogy mivel nem erősíti magát az aljas németje!
És… nem szabad kiabálni. Nem szabad szidni őket. Nem szabad büntetésből felsorakoztatni. Visszautasítani sem szabad, amit csodálkozva, szívből kínálnak.
Haritonov nyelt egyet üresen. Azután pedig egy korty kakaót.
Az udvar hátsó fala alacsony volt, mögötte beépítetlen terület, távolabb pedig egy manzárdos, emeletes ház égett. A tetőcserepek apró lövésekként roppantak szét. Először sűrű, fekete füst csapott elő a manzárdból, azután pedig egyszerre több lángnyelv egyesült erős, egyenletes lánggá.
Látták, ám senki sem szaladt oltani.
A füst és a láng recsegve dobta, vitte a magasba a fölösleges, idegen anyagot, a fölösleges, idegen munkát – és azok tűznyelven susogták, sóhajtották, hogy most vége mindennek, se megbékélés, se élet nem lesz többé.

[Forrás: Alekszandr Szolzsenyicin: A vörös kerék. I. Tizennégy augusztusa. Katalizátor Könyvkiadó, 2004.]