(2014. augusztus 8.)

Három éve várom a Vár főjavításának befejezését. A tervek szerint augusztusban adnák át azt a részleget, ahol az új műteremben folytathatom festészeti tevékenységemet. Időnként elindulok terepszemlére. Ez történt a mai napon is. A kifestett „Rákóczi lépcsőkön” megyek fel a Várhoz. Zavarnak a festett motívumok. Oda lett a Lépcsők patinás varázsa. A cicomázott látványt tetőzi a lépcsőkön felhalmozott sok szemét. Szívemet valami kellemetlen érzés szorítja. Pár éve festettem a Lépcsőket, a patinás hangulatával. Hosszasan festettem, tavasztól nyár végéig. Nem siettem vele. Modellként használtam. Naponta, amint lépegettem felfelé a lépcsőkön újabb és újabb gondolatot ébresztett, ezeket párhuzamosan papírra is vetettem. Ezeket a sorokat újból felidézem.

Lépcsők

A hír igaz: későn érkeztem, elnyíltak már az ibolyák. Tavasz van és pormentes a hajnal. A katedrális építése elkezdődött. Lépegetek a „Rákóczi Lépcsőkön”, lépcsőről lépcsőre a végtelen felé. Tenyeremet az ég felé emelem: “in memoriam”. Dicsfény és falomb. Hajtanak a színek. Hajt a fény. Hajt az égi szépség. Gyűrűznek köreim. A megrekedt pillanatok elrabolták hallgatásom. Számat az igazság vérfoltjai feszítik. Bomlik a világ zsibvásáros tere, és sistereg a sütőipar bádog teteje. Kóbor kutyák miért tüzeltek? Későn érkeztem, az illúziók szétröppentek. A Lépcsők közepén körülbástyáz a rejtélytitok. Kövekkel dobálják a tájat, egy kisebb darab a fejemet éri. Összerezzenek. Földhöz kötődésem költői töredék. Várom elmúlását árnyékboldogságnak. Mély álomba merülök. Hunyorog a Nap, fényénél keresem a párhuzamot, a párhuzamos végtelent. A történelem kifutópályájára kerültem, pettyekben ömlik a zuhogás. Legalább félévszázaddal, hatvan-hetven évvel kellett volna később érkeznem. Évről évre, fokról fokra, lápcsőről lépcsőre várakoztam soromra. Varázsfészek helyett darázsfészekbe kerültem. Helyem nem találtam. A forró levegő kényszerleszállásra késztet. Nosztalgikus cellába kényszerít, a földre. Földhöz tapadok, vesztemre: elárul az éj királya. A sarkcsillag kecsegtet, bátorít fényével. Lekötöznek. Kiáltásom senki sem hallja. Emelkednek a lépcső egyre magasabbra, a végtelen felé. A lépcsők formáit szemlélem, naponta kétszer is koptatom. Nosztalgikus vonalát az égig vezetem, ahol fogadják szándékom a lélekvándorok. Festem a Lépcsőket. Dacolok a formával, a vászon nem engedelmeskedik. A sziszifuszi küzdelemben találok valakit, aki tudatja velem a bajok okát. Zsibong a város, dagad az ajándék. A ritmus visszatér. Alakul a Lépcsők – kép. Tételeiben az örök pillanatokat, a született érzéseimet másokkal is megosztom. Szembekerülök a saját önvédelmi viaskodásaimmal. Kötődöm a lépcsőkhöz. A nyár pompaölelésében földre ereszkedem, kitárul a világ, az elképzelt címkeret transzcendenciája: illatos mező, szerelem. Az álomcsúcson feszül a húr, lágyan és szelíden csendülnek a dallamok, magasak és mélyek. Recseg a cinizmus. A gyanakvás kísértetiesen megleckéztet, elkísér a mának szürke hétköznapjaihoz. Hintaszék, piros feszület. Fogy az élet, szaladnak a holnapok. Kelepcébe csal a bűzlő szemét, halmazán csilingel a titokhazugság. Viháncoló csodák zizegnek a szélben, lángot gyújtanak az égen. Az akácfák is megmozdulnak, alászáll egy sárga falevél. Fecsegi vétkemet. Takarodót fúj az ítélet. Gyűl a rom. Cipelem a romok terhét. Madarak köröznek. Buktatók és kísértetek. Megreked az ábrázolás. Megreked a perverz fájdalom. A történelem kifutópályáján bérencek csaholnak. Diadalittas kongó üresség. Vége a kánikulának. Szépség vetül szememre. A hír igaz: befejeztem a „ Lépcsőket.”

Forrás: Vár-Lak