Mondják, s talán nem is vélet­lenül, hogy a valóság a művész fantáziájának leg­merészebb szüleménye­it és kísérle­te­it is túlszárnyal­ja. Gon­dol­junk csak az írók al­kot­ta utópiákra! A mi Mol­ter Káro­lyunk regénye 1929-ből, a Metánia Rt. című például szerény­ked­het a valóságban zajló üzel­mek mel­lett, a világhírű Or­well az 1984 című regényében – 1948-ban írta! – előre­vetített va­la­mi affélét, amit aztán a kom­mu­nis­ta re­zsi­mek könnyedén be– és túltel­jesítet­tek, Madách pe­dig Tragédiában em­ber és társa­da­lom jövőjét is vi­zi­onálta, a fa­lansz­tert például ma is az egész mű egyik leg­ak­tuáli­sabb színének tartják, de hogy en­nek az el­ret­tentő jövőképnek a 20. századi történe­lem­ben sok ele­me meg­valósult, szin­te hi­he­tet­len…
Per­sze, en­nek fordított­ja is fennáll, leg­alábbis a min­den­na­pi em­ber esetében, akit a kíváncsiság például nem a jövő, ha­nem a távoli múlt felé fordít, ab­ban próbálván el­merülni. Ez­redéve­ket utaz­hat vissza az időben ugyan­is tu­ris­taként, történel­mi helyszíne­ket és ob­jek­tu­mo­kat ke­res­ve fel, az ókori világ hét csodája közül egyet „élőben” is megláthat, másnak pe­dig ma­radványa­it, romváro­sok­ban te­het sétát…
Efe­zus­ban, ahol például egy­kor Pál apos­tol is járt, a színház máig megőrződött lelátói tűnnek egy­szer csak sze­me elé, s ámul­hat azon, amit lát, hogy ezt egy­kor valóban több tízez­res tömeg be­fo­gadása céljából építették; kőhajításnyi­ra tőle pe­dig a város könyvtárának az eme­le­ti részét is ki­raj­zoló fal ma­radványai ma­ga­sod­nak, vagy éppenséggel szemügyre ve­he­ti a nyilvános il­lem­he­lye­ket: a kőből fa­ra­gott ülőkék válasz­fa­lak nélkül szo­ro­san egymás mel­lett so­ra­koz­nak, félkörívben el­he­lyez­ve… Meggyőződhet, világvárosi élet zaj­lott ott egy­kor, nyüzsgő város­lakók élvezték a me­le­get és a napfényt, s cserélt eszmét a polgár kormányzásról s a világ dol­gairól.
Élő ha­gyományt je­lent sok te­kin­tet­ben ma is általában a görög po­lisz, po­li­ti­kai be­ren­dez­kedése s törvényei folytán. A tu­ris­ta vi­szont, aki a régi dicsőség helyszíneit ke­re­si fel, ugyan­csak a régiek sza­va­it idézve me­reng­het el: sic tran­sit glo­ria mun­di. Hogy valóban mi múlt el, nyilván nem eze­ken a mai helyszíne­ken, ha­nem az adott kor alapműveiből s azok hi­te­les értel­mezéseiből tud­hat­ni meg igazán.
Madách is műve, Az em­ber tragédiájának üze­ne­te szem­pontjából re­konst­ruálta a világtörténel­met, így a görög színt is, ben­ne meg­je­lenítve ve­zető és tömeg vi­szonyát, s hogy ez a világ mennyi­re fog­lal­koz­tat­ta, tanúsítja egyik ver­se, az Ó– és újkor című is. Nosz­tal­giával idézi meg ben­ne a görögség virágkorát – „Mért nem foly a világ mint haj­danán / Hel­lasz na­pos, olajfás part­ja­in?!” –, egy szilárd érték– és erkölcsi rend sze­rint zajló társa­dal­mi be­ren­dez­kedést, hogy aztán ez­zel szem­besítse saját korát, ezt ugyan­is mint képmu­tató és alat­to­mos szándékoktól vezérelt világot jel­lem­zi, amely­ben az em­ber­nek már nem súlya, ha­nem mindössze száma van. Hellászban – mond­ja a költő – „kint folyt le az élet és küzde­lem / a közpi­ac­nak néphullámain”, saját korában pe­dig „rej­tek­ben kél min­den esemény,/ a köztér pusz­ta”. Az in­duló ifjú előtt „száz közhasznú tér” állott haj­dan, s ma­ga­biz­to­san kezd­het­te pályáját, hi­szen „tudá, hogy a polgárerény utján / min­den­ki amennyit nyom, annyit ér”, az újkor­ban vi­szont en­nek el­len­kezőjét ta­pasz­tal­ni: „számadásba most az em­ber­nek / nem súlya többé már, csak száma jő”. Mol­ter szintén saját, szélsősége­sen anyag­elvű korára ref­lektál, mondván, hogy bölcse­let he­lyett bank irányítja a világot, hit he­lyett hi­telt várnak el az új világ hívői, erkölcsös alatt szo­li­dot, hűséges alatt arany­fe­de­ze­tet érte­nek, vallás he­lyett va­lu­ta do­minál, temp­lom he­lyett a tőzsdét járják, barát he­lyett jótállót válasz­ta­nak…
Az erény a de­mokrácia vezérel­ve. Az volt már Hellász földjén. Oly súllyal volt érvény­ben, hogy azóta is hi­vat­kozási alap. A törvények szel­lemét tárgyaló nagy művében Mon­tes­quieu is saját korát méri eh­hez a haj­da­ni­hoz. „Ami­kor ez az erény eltűnik – írja –, he­lyet­te a becsvágy tölti be azok­nak szívét, akik erre fogéko­nyak, és a fösvénység pe­dig min­den­kiét. A vágyak tárgya megválto­zik; amit ed­dig sze­ret­tek, nem sze­re­tik többé; sza­ba­dok vol­tak a törvények alatt, most a törvények el­lenében akar­nak sza­ba­dok len­ni (…). Ami ed­dig élet­elv volt, azt most szi­gor­nak ne­ve­zik; ami szabály volt, an­nak most kény­szer a neve; ami fe­gye­lem volt, most féle­lem. (…) Azelőtt az egye­sek ja­va­iból állt a közva­gyon; mos­tantól fog­va a közva­gyon az egye­sek örökségévé lett. A köztársaságot zsákmány­nak te­kin­tik, s ere­je már csak néhány állam­polgár ha­tal­ma és va­la­mennyi­nek sza­ba­dossága.” (I. 143.)
Láthat­ni, nyo­ma ma­radt az elmúlt időnek fa­lak­ban, erkölcsi törvények­ben, s ha az előbbi­e­ket em­be­ri kéz vagy az idő könnyen le­rom­bol­hat­ja, remélhetőleg meg­ma­rad az utóbbi­ak­ban. Mi em­ber­be épül be, mi társa­da­lom­ban ver gyöke­ret, tartósabb, mint a kő, mint az érc. Tudják ezt, akik éppen eme szilárd „anyag” szétzúzására tesz­nek kísérle­tet nap mint nap. Mert ha si­kerül ezt az erkölcsi örökséget, eze­ket a nyo­mo­kat felszámol­ni, miközben ha­mis sza­badságeszmékre és álde­mokráciára hi­vat­koz­nak, ak­kor hozzáfog­hat­nak új fa­lansz­te­rek ter­vezéséhez, ácsol­hatják újból – Madáchtól kölcsönözve a fa­lansz­ter­meg­határozást – tanyáját az új eszmék em­berének.

Forrás: www.helikon.ro / eirodalom.ro