A hallgatás kibogozhatatlan. Behálózzák kérdések, mulasztások, sérülések, no meg az arctalanságával is ijesztő halál. Akit sötét szobákon át esztelen éberség kísér végig; miként ha katonaszökevények a harctéren pánikhangulatban elhajított véres szuronyokkal fajdkakasokat és gyöngytyúkokat vennének üldözőbe.
Az emlékezethiány alattomos telitalálatai. Foltokban szürke falvak, városok, velőtrázó félelmek, igazságtalanságok; jóllehet a természet vágyakkal vértezett föl és hatalmas éhséggel. Bűnben gyökerező szépség szólongatja s próbálja szétzilálni-szétoszlatni a bennünk lévő zűrzavart. Egy emancipált nő szól így mondjuk bölcsességben megőszült társához: „Többé nem óhajtok objektivitásod céltáblája lenni!”…
Lakáj-korokban fölösleges külön dramatizálni a kifejezéstelen arcvonásokat, az egyéni csődbe rántó önámítást. (Midőn összezártan semmi felemelőben nem lehet bízni – csak az állattá-idomításban.)
A nyugati égen lehunyó patinás agyalágyultság; és menynyi marcona székelyvirtus s tökkelütött tudatlanság keleten.
A hullákon hancúrozó patkányok arcátlanságához mérhető argumentumok nagyképűsége. Egy utolsó függönylebbentés a szitáló szürkületben, az örökkévalóság bűntudatával. Holott szellő sem rebben.

2010. november 16.

Forrás: Az út, akár egy hosszú mondat. Irodalmi jelen Könyvek, 2014