Cseke Gábor olvasónaplója

Az egyik legmaradandóbb, legihletettebb Petőfiről szóló munka szerzője, Illyés Gyula – aki mindig is nyitott szelleműen viszonyult nemzeti költőnk élete és munkássága körüli vitákhoz és legendákhoz, amikor a nyolcvanas években a szibériai száműzetés újra fellángoló elméletéről tudomást szerzett, állítólag így reagált: rendben van, uraim, de hol vannak a versek? A költő további életének legmeghatározóbb bizonyítékai?
Azé a költőé, aki 18 évesen így vágta fejszéjét a poézis fájába:

„Költőnek lenni isteni,
Én is költő leszek!
Varázserővel szívemet
E vágy szállotta meg.”
(Petőfi Sándor: Dalforrás)

Illyésnek – s mindenkinek, akit hozzá hasonlóan ez a kérdés izgat – alapvetően igaza van: amennyiben Petőfi túlélte a segesvári csatát és még néhány esztendeig távoli országban raboskodott, annak valamilyen irodalmi nyoma kellett hogy maradjon.
Egy igen termékeny, ambíciózus költőről—íróról—műfordítóról, amilyen Petőfi – akinek rendkívül gazdag, sokoldalú életműve gyakorlatilag hét eseménydús esztendő alatt jött létre –, s akinek a magyar rádióban 1999-ben színészek által folyamatosan felmondott összes versei közel 32 óra adásidőt vettek igénybe – nehezen hihető, hogy életének feltételezett utolsó éveiről nem maradnak fenn árulkodó nyomok, kéziratok, írásos üzenetek az utókornak…

Azt, hogy még 2012-ben is kerültek elő ismeretlen Petőfi-versek, ma már bizonyított tényként kezeli az irodalomtörténet. Igaz, hogy azokat magyarul írta és nem a „halála után”, hanem 1843-ban, éppen csak egy fiókban aludták álmukat. De hogy 1849 után is maradtak utána költemények?…
Dr. Kiszely István antropológus professzor, aki a barguzini expedíció során a szibériai lelet azonosításának egyik kulcs-szaktekintélye volt, 2003. március 15-én a szegedi egyetemen Petőfiről, az őt övező legendákról tartott előadást. Hallgatói kérdésekre válaszolva elmondta: a költő 1851. március 10-én kerülhetett tizedmagával Barguzinba, fogolytársai még emlékeztek rá, mindent le is írtak róla… Hogy miért nem adott életjelet magáról, az antropológus ezt azzal magyarázta: valószínűleg nem tudott, hiszen a terület, ahová került, ma is olyan elmaradott, hogy telefon sincs. A legközelebbi város pedig több mint háromszáz kilométerre van. Barguzinban is írt vereseket, ötvennégyet, ezek közül dr. Kiszely István közzétett már tizet. Kiadni azonban mindaddig nem érdemes – vélte –, amíg Petőfiből gúnyt űznek…
Kiszely professzor, bár sarkosan fogalmazott, nem holmi légből kapott adatokra támaszkodott: a kilencvenes években ugyanis összeállította a szibériai Petőfi-kutatás kronologikus dokumentum-repertóriumát, amely két kiadást is megért (Mégis Petőfi? A szibériai Petőfi-kutatás irodalma időrendi sorrendben. Extra, 1993; Meghalt Szibériában. Egy szomorú magyar szellemi kórkép. A szibériai Petőfi-kutatás eseményei és irodalma időrendi sorrendben. Magyar Ház Kiadó, 2000.) Mindkét könyvben megtalálható a Néhány Petőfinek (Pefitájev, Alexander Petrovics, A. Petrovics stb. néven) tulajdonított vers Szibériából című fejezet, és minden különösebb kommentár nélkül közöl egy addig ismeretlen verscsokrot…

(Folytatjuk)