Emlékiratok (részletek)

1914 június 6.
Ma belenéztem a síromba. Már kövezik. Egy marék virágot dobtam bele. Miért?

1914 augusztus 1.
A szörnyű háború híre remegéssé vált a csontjaimban.
Vége az élet minden örömének. Kijuthatok-e még ebből a szívszorongásból az éltető levegőre?
Szegény magyar! Visznek a vágóhídra! És ha legalább ezt a mai tüzedet jól használnák fel! És nekieresztenének az igazi ellenségednek! Nem, előbb lehűtenek, kiéheztetnek, elcsigáznak, egyszóval: jégre tesznek, — és aztán kimerülve, lehangolva, megveretnek a muszkával. Ki nem látná, hogy a szerb csak az agent provocateur szerepét játssza a háborúban?
A szerbek a Bánátot akarják, az oláhok Erdélyt. Szörnyű háború lesz ez! És a magyart viszi az osztrák a vágóhídra.

1914 augusztus 6.
Hát csak én látom a helyzetünket olyan sötétnek? Körülöttem mindenki győzelemről beszél. Az én gyönge kis agyam megbénul a csodálkozástól, hogy nem őrülnek meg az emberek a háború gondolatától. Az egészséges, nagy gonddal felnevelt, kiművelt és kitanított ifjúságot viszik a nemzetek egymás golyói elé. Vagy csakugyan túlgyülemlett már az emberiség a földön és a királyok csak azt a titkos, öröklött jogukat gyakorolják, hogy egyetértve az emberiséggel, azt az emberiség javára időnkint megtizedelhetik. Mennyivel emberségesebb volna a születéseket meggátolni.
A hátramaradott családok javára ma elküldtem a nagy láncomat. 880 koronát adtam egykor érte. Könnyű szívvel és örömest küldtem. Egyetlen ékszerem volt. Sajnos: a nagylelkűség nem ragadós betegség.
A Nemzeti Színháznak 1914-ben olyan igazgatója van, akinek ebben az augusztusban semmi mondanivalója nincs
a tagoknak. Egy szava sincs hozzájuk. És mi egymástól kérdezgetjük: „Vajjon lesz-e megnyitás?”

1914 augusztus 28.
Valóságos típussá kezdi kinőni magát, ebben a szegény, erkölcstelen, önző fészekben, az itthonmaradottaknak az a cinikus, utálatos fajtája, aki, hogy itthonlebzselését mentse, félvállról, félig tréfás, félig lekicsinylő hangon beszél a harctéren küzdő szentséges mártírjainkról. Ezek a nyomorultak és nyomorékok azt mekegik, hogy a hősiség nem érdem, csupán önkívület, vad tömegösztön.
Drága, édes testvéreink, ott a harctéren! Nem ömlik-e a véretek hiába?! Az oroszok megszámlálhatatlanok! Mi neki itt százezer halott?! Meg sem érzi, küld helyette kétszázezret. De mi olyan nagyon kevesen vagyunk!

1914 augusztus 31.
A háború első szörnyű hónapja elmúlt. Hány következik még ilyen, világok Teremtője?! Mily szánalmasak vagyunk mi, akik dolog nélkül itthon lebzselünk. Lázasan várunk valamire, a visszatérő életre, amely elhagyott bennünket és egész erejével ott lüktet a harctéren. Ott dől el a mi sorsunk is.

1914 szeptember 18.
A Nemzeti Színház felbontotta a szerződéseinket. Mily semmi ez, mily magától értetődő ebben a végítéletidőben.

1914 szeptember 21.
Az orosz foglyok táborában.
A vigasztalanság megtestesülése ez a színtelen, lassan gomolygó embertömeg. Fiatal, erős férfiak dologtalanul álldogálnak az eső alatt. A földre nem ülhetnek, nem fekhetnek, mert a föld vizes. Födelük nincs. Egy nagy mező közepén áll a tömeg. Csak a szélén mozog néhány ember: hordják a cölöpöket és deszkákat a barakképítéshez. Ezek mozognak: ezek boldogok! A többiek: élő árnyak, akik mint nehéz felhőtömegek, alig észrevehetően hullámzanak az óriási mezőn. Várnak, lelógó karokkal, csüggetegen várnak. A mennyországot vagy a poklot várják ezek a szegény, szelídnézésű, szőke emberek. Három felakasztotta magát vasárnap virradóra és tizenkettő meghalt vérhasban. Ó, olcsó emberélet!

1915 január 24.
A pokol felkerült a földre és úrrá lett rajta. A háború hatodik hónapja tart. A legijesztőbb, a legémelyítőbb, a legagybénítóbb az, hogy az emberek kezdenek közömbösekké válni a háború iránt. Hálátlan hidegen mennek el a sebesültek mellett. Feszülő szívemből szeretnék odakiabálni nekik:
— Adjátok oda nekik mindeneteket! Nekik kell köszönnünk, hogy nyugodtan élünk! Hogy élünk!
És az én lelkemen a szégyen rág, hogy megvan a mindennapi teám, ebédem, virágom és újságom.
Hány ezer édes mosoly az én jutalmam apró ajándékaimért, amelyeket a kórházakban apró zacskókban szétosztok. A drága gyermekmártírok oly igen hálásak minden kis figyelemért! Ha észre nem veszem: kezet csókolnak. Ezt nem bírom megszokni. Mindig elönti a vér arcomat szégyenletemben.
Amikor csak tehetem, verseket mondok nekik, beszélgetés közben. Legutóbb, amint felálltam a szavaláshoz, odaszóltam az ágyban fekvő katonáknak:
— Ha most generális lennék, azt parancsolnám: szemet be, fület ki! Én most nem nyújtok semmi szemrevalót, hanem csak fülnek valót!
Odaszól egy nyíltszemű, barnaképű magyar legény:
— Jó van az úgy is!
Nem érdekel egyéb, csak ezek a drága sebesültek. Csak ezek érezzék, hogy nincsenek elfeledve. Eddig tizenhárom
kocsi élelmet, ajándékot, könyvet és cigarettát vittem a gömbutcai kórházba. Ó, bárcsak száz kocsival vihetnék!

1915 február 19.
Nap-nap után szavalok a sebesültjeimnek, mindenemet kihordom nekik és mégis úgy érzem, hogy semmit sem teszek. Csak a salakját bírom megtenni annak, amire a lelkem vágyik.

1915 február 23.
Holnap születésem napja. Hatvanötéves vagyok. Háromhónapos embrió voltam az anyám szíve alatt, mikor Petőfi meghalt. Tehát három hónapig egy levegőt szívtam vele ezen a földön, mert hiszen odabent is lélekzik az ember.
Bizonyos, hogy lelkes anyám az ő gondolataival táplálta a lelkemet, azért van bennem, Petőfi lángelméje nélkül, annyi hozzá hasonló keserűség. Szenvedéllyel szenvedek hazámért, mint Ő. Miért nem élheti ki az ember az életben a lelki erejét is, nemcsak a testit. Ezer szép tervét viszi az ember sírba megvalósíthatlan…

[Forrás: Jászai Mari emlékiratai. Sajtó alá rendezte Lehel István. Kiadja a Magyar Királyi Egyetemi Nyomda, Budapest.]

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ