Úgy tűnik, még messze állok attól, hogy merevnek érezzem testemet.
A tordai római katolikus templomkert felett sűrűsödő zöld zuhatagból mennydörgés-darabokként feketén csapkodó varjak szállnak le a burjánzó füvekre, úgy tűnik, nagy nehezen sikerül levetnem ólomlábaimat, hogy a vadul csattogó csőrök fülsértő zűrzavarában rávethessem magam az emlékmagokra. Az átsuhanó szomorúság árnya eltűnt, s vele, úgy tűnik, a vihar is elcsendesedett; dúlt mellkasom mögött nyugalom van, alig ismert Haydn-dallam lebeg csak a fénypászmában kúszni látszó, hangjuk vesztett madarak árnyéknyomában: a hetvenhét hegedűverseny után a megtalált hetvennyolcadik, vagy talán egy Eszterházának készült tenorhangolású baryton fájdalmasan elvesző kürtszó-részlete? Úgy tűnik, visszanézek a tömött szatyrokat cipelő asszonyokra s a háború utolsó heteiben leégett sikátorba betévedt csontsovány, roggyant térdű katonaszökevényekre (legtöbbjük árulás szavára frissen ásott gödör mélyére vettetett); várom, hogy kiégett életük füstjével elszálljon végre fejünk felől a gyötrelem.

2010. március

Forrás: Az út, akár egy hosszú mondat. Irodalmi jelen Könyvek, 2014