A sánta kislány

Ezerkilencszáztizennégy augusztusa Angliában ért egy kis magyar lányt a szüleivel. Ott élték végig a háborút. Senki nem bántotta, senki nem háborgatta őket a borzalmas, hosszú esztendők alatt — a kislány szemében nem is voltak borzalmasak ezek az idők. Londonban éltek … Aztán jöttek a légi támadások. Ahányszor csak felhangzott a szirénák figyelmeztető búgása, az apa levitte a kislányt házuk pincéjébe, ahol készen várta őt egy kis ágyacska. És melléje ülve mesélgetett neki. Az ágyúk pedig bömböltek és bombák robaja reszkettette meg a levegőt. Afrikában hallott mesék
jutottak eszébe — s mialatt a gyermek csillogó szemmel hallgatta Szudila és a Gorilla, a Kutya és a Sakál meséjét: házak dőltek romba körülötte és pusztulás söpört végig a városon.
A lányka nem félt; apja szentül hitte, hogy nem sejti a valót: „hiszen csak gyakorlatoznak” — mondogatta neki.
Egyik éjjel rettenetes robbanás csattant fel, a házalapjaiban megrázkódott, csörömpölve hullottak az üvegcserepek, a gyermek anyját a szoba egyik végéből a másikba hajította a légnyomás, és Bridget, a kis dajka, elájult. A gyermek megszorította apja kezét és csak ennyit rebegett:
— Ma este nagyon erősen gyakorlatoznak, úgy-e, apus?
Másnap reggelinél megkérdezte az apa a kis dajkalányt, hogy érzi magát?
— Jobban, sokkal jobban — válaszolta. — Én miattam ugyan bombázhatnak, amennyit tetszik.
Fölugrott erre a szóra a gyermek és rátapasztotta kicsi tenyerét a dajka szájára:
— Pszt!… Hallgass! — súgta neki — ne beszélj bombázásról! – Apus azt hiszi, csak gyakorlatoznak!

A háborúnak vége szakadt. Elkövetkezett a béke.
Nem röpdöstek többet halált szóró repülők a város fölött. De egyszercsak sötét árnyék vonta be az eget; hat nap, hat éjjel a halál angyala lebegett a kislány feje fölött. És az apa újra odaült a gyermek ágyához és mesélt neki — afrikai emlékeiből. Búja és Benga, a két kis furcsa afrikai fiú, megmosolyogtatta a kis szenvedőt s megkönnyebbülve lélekzett föl, amikor megtudta, hogy apust mégsem gázolta halálra a csúf, otromba rinocerósz. . .
A veszedelem elvonult… És akkor jött a komor orvostanár, és azt gondolván, alszik a gyermek, kimondta az ítéletet:
— Sosem fog járni többet a kislány. Ha csuda történik is, sánta marad egész életére.
Az apa elsápadt. A párnán nyugvó fejecske megfordult, kinyíltak a szemek és miközben egy áruló könnycsepp végiggördült a halvány arcocskán, megszóIalt a kis száj:
— Ne búsulj, apus, én nem bánom, én … én … szeretek sánta lenni…

Forrás: Torday Emil: Afrikai emlékek – egy Afrika-kutató naplójából. Világirodalom Könyvkiadóvállalat, Weiler és Társa kiadása, Budapest

1. gergely:
   2014. augusztus 15. 15:22

   Vannak még bölcs emberek, ha azok gyerekek is…