Készülődés a fagy honába, az ezüst életbe, a téli éjszakába. Amelyben minden csöndes, már-már mozdulatlan, áttetsző, üveg-, csont- és hártyaszerű, végzetesen megfáradt és elveszett. Vagy talán mégsem? (Cseke Gábor)

Ezüst élet

1

Ne bántsatok, ha most rossz vagyok,
Ha most kicsit halkabban élek.
Halkabban élnek a felhők is,
Meg a halottak, meg a rétek.

Győzni épp oly szép, mint a virág,
De én az uccákon lődörgök,
Vagy esőt hallgatok szobámban
S nagyon hallgatok, hogyha dörgött.

Ezüstös lesz majd nagy szivetek,
Bárha a győzők ti maradtok,
Zászlótok is ezüstté őszül
S egyszer győzni is elfáradtok.

Csatazaj mögött eljön halkan
Hozzátok is az ezüst élet.
Nagyon halkan élnek a felhők,
Meg a halottak, meg a rétek.
2

Nagycsöndű, komoly kisértet kisér
S hová lépek, kibú a föld alól –
Az árnyékom, mely mindenütt követ
S találkozunk is egyszer valahol.

Olyan szép dolog elfáradni és
Pihenni, mit nem ad se harc, se más,
Kedves árnyékban leheverni, le
S bennünk eleve ott a fáradás.

Bennünk eleve ott a fáradás,
Mely a szűz hónak testvére lehet –
Ha nagyon fázik már a föld, lehull,
Csak hull a hó s új tavaszig befed.

Egy télestén a földet csöndesen
Betakarta a fáradtság, a szent,
Az én szavammal együtt, hisz az is
Végtelen hideg világban kereng.
1925. ápr. 23.

Mintha az Ezüst élet kitágulna – ahogyan a felvevőgép vált szöget vagy állást – a Téli éjszaka soraiban, a személyestől a közösségi tér felé, miközben a két szöveg képi világa sok helyen hasonló kromatikájú vagy szimbolikájú elemekből építkezik. De a Téli éjszaka sok szempontból az érett, tapasztalt költő verse, olyan mesteri félsorokkal, sorokkal – és a bennük húzódó képekkel –, amelyek önmagukban is megállnák a helyüket. A szövegindító (ön)felszólítást követően leírás és gondolati vers ötvöződik itt eggyé („Tündöklik, mint a gondolat maga, / atéli éjszaka.”), dinamikusan és szervesen, magabiztosan és gördülékenyen, gyönyörű rajzolatú képekkel. (Szonda  Szabolcs)

Téli éjszaka

Légy fegyelmezett!
A nyár
ellobbant már.
A széles, szenes göröngyök felett
egy kevés könnyű hamu remeg.
Csendes vidék.
A lég
finom üvegét
megkarcolja pár hegyes cserjeág.
Szép embertelenség. Csak egy kis darab
vékony ezüstrongy – valami szalag –
csüng keményen a bokor oldalán,
mert annyi mosoly, ölelés fönnakad
a világ ág-bogán.
A távolban a bütykös vén hegyek,
mint elnehezült kezek,
meg-megrebbenve tartogatják
az alkonyi tüzet,
a párolgó tanyát,
völgy kerek csöndjét, pihegő mohát.
Hazatér a földmíves. Nehéz,
minden tagja a földre néz.
Cammog vállán a megrepedt kapa,
vérzik a nyele, vérzik a vasa.
Mintha a létből ballagna haza
egyre nehezebb tagjaival,
egyre nehezebb szerszámaival.
Már fölszáll az éj, mint kéményből a füst,
szikrázó csillagaival.
A kék, vas éjszakát már hozza hömpölyögve
lassudad harangkondulás.
És mintha a szív örökről-örökre
állna s valami más,
talán a táj lüktetne, nem az elmulás.
Mintha a téli éj, a téli ég, a téli érc
volna harang
s nyelve a föld, a kovácsolt föld, a lengő nehéz.
S a szív a hang.
Csengés emléke száll. Az elme hallja:
Üllőt csapott a tél, hogy megvasalja
a pántos égbolt lógó ajtaját,
melyen a gyümölcs, a búza, fény és szalma,
csak dőlt a nyáron át.
Tündöklik, mint a gondolat maga,
a téli éjszaka.
Ezüst sötétség némasága
holdat lakatol a világra.
A hideg űrön holló repül át
s a csönd kihűl. Hallod-e, csont, a csöndet?
Összekoccannak a molekulák.
Milyen vitrinben csillognak
ily téli éjszakák?
A fagyra tőrt emel az ág
s a pusztaság
fekete sóhaja lebben – –
varjucsapat ing-leng a ködben.
Téli éjszaka. Benne,
mint külön kis téli éj,
egy tehervonat a síkságra ér.
Füstjében, tengve
egy ölnyi végtelenbe,
keringenek, kihúnynak csillagok.
A teherkocsik fagyos tetején,
mint kis egérke, surran át a fény,
a téli éjszaka fénye.
A városok fölött
a tél még gőzölög.
De villogó vágányokon,
városba fut a kék fagyon
a sárga éjszaka fénye.
A városban felüti műhelyét,
gyártja a kínok szúró fegyverét
a merev éjszaka fénye.
A város peremén,
mint lucskos szalma, hull a lámpafény,
kissé odább
a sarkon reszket egy zörgő kabát,
egy ember, üldögél,
összehúzódik, mint a föld, hiába,
rálép a lábára a tél…
Hol a homályból előhajol
egy rozsdalevelű fa,
mérem a téli éjszakát.
Mint birtokát
a tulajdonosa.
1933. jan.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ