Önéletrajzi dokumentumregény

Edit

Egy falusi óvodában dolgozott, ugyanabban a faluban, ahova magam is pendliztem. Végre egy szőke nő, tudniillik szőke volt, ráadásul kék szemű, egy szó, mint száz, kifejezetten a zsánerem. Egy szoba-konyhás házban éldegélt özvegy édesanyjával úgy 100 méterre a vasúti sínektől.
– Tetszik? – mutatta meg a szobáját, miután többé-kevésbé intim kapcsolatba kerültünk.
– Kicsi, de hangulatos szobácska.
– Akkor mire vársz? Költözz ki a pincéből, és éljünk együtt hármasban!
Ez aztán az emancipált, modern nő! Ez nem sokat lacafacázik, ha meg akar szerezni magának valakit.
– Örömmel, de mit szól hozzá az anyukád?
– Semmit. Ő mindig az akarja, amit én akarok. És én azt akarom, hogy velem élj.
Addio, albérlet, mosatlan zoknik, szalonnás ebédek! Átcipeltem a holmimat, és szorongva vártam az éjszakát, amikor bizonyítanom kell, mit tudok. Előtte azonban még udvaroltam egy kicsit a mamának, hogy az ő kedvébe is járjak valamicskét.
– Az első csatát megnyerted: tetszettél az anyámnak – simult este Edit a karomba, amikor bevonultunk a szobánkba aludni.
Alig oltotta le a villanyt, már neki is estem a kétszemélyes rekamién.
– Ssss, ne siess! Előbb tisztázzunk egyet-mást!
– Most?
– Most. Itt az ideje, hogy bevalljam: van egy… gyermekem.
– Nekem is. Gyermeked?
– Jól hallottad! Egy aranyos, hat éves angyalkám. Azért ne aggódj, nem vagyok férjes nő, és Istvánkát sem én, hanem az apja neveli.
Még egy angyalka! Gyanakodva vártam, még milyen meglepetést tartogat a számomra.
– Ez volt az egyes. És a más?
– Szeretném, ha a házimunkából rendszeresen kivennéd a részedet.
– Magától értetődik – bólintottam rá gépiesen. – Ez így igazságos.
– Így. De nem csak ezért, másért is. Egyedül nem győzöm. Hogy jobban megértsed, nézd meg az ujjaimat! – kattintotta fel az éjjeli lámpát.
Majd hanyatt estem, amikor megláttam, hogy az egyik kézfején két ujja is hiányzott.
– Szegény, Editke! – csókoltam kezet szánakozva. – De ne búsulj, majd én segítek. Kivéve a főzésben, ugyanis főzni azt nem tudok.
– Nem is kell, ez az anyám feladata. Nem dolgozik, ráér, ezenkívül köt, varr: blúzt, szoknyát, pulcsit, mikor mire van szükségünk. Nekünk és a piacnak – egészítette ki tárgyilagosan.
– A piacnak? – matattam a bugyija körül.
– Ilyen az élet, kedvesem. Mi tanítunk, ő piacol. Te meg mit matatsz a bugyimnál?
– Én… Hát izé…
– Még nem végeztem – tolta el a kezemet, és megmutatta a fejét is, amin mindeddig szőke.
Nos, igen: paróka pompázott. Félreértés ne essék, nem volt kifejezetten tar fejű, de már az a csini baba sem, akit annyira bírtam még tíz perce.
– Ez vagyok én, és amint látom, már nem is olyan nagyon óhajtasz megdugni – szúrta oda gúnyosan.
– Dehogynem – öleltem át szenvedélyesen, de ő megint csak eltolt magától. – Jaj, jaj, jaj, bonyolult! Legalább te tudod, hogy mit akarsz?
– Csókolj meg!
Megcsókoltam.
– Jó éjszakát! Szép álmokat! – kapcsolta le a villanyt hirtelen.
– Hé…
– Majd holnap megmagyarázom. Addig is javaslom, egy újjal se érints meg! Világos?
– Nem, de te tudod – torpantam vissza bosszúsan, és reggelig már truccból sem nyúltam a „szöszihez”.
– Gratulálok! Kiálltad a második próbát is – rázott fel reggel úgy hat körül.
– Örülök. Szóval ez csak próba volt?
– Az bizony. Kíváncsi voltam, mennyire respektálsz, mert szép, szép dolog a szerelem, de milyen az a kapcsolat, melyben csak a férfi vágya, akarata teljesül? Mert eddig még mindig ez történt, rá is fáztam jó párszor. Ekkor határoztam el, hogy addig szóba sem állok veletek, amíg előre nem látom, ki viseli nálunk a nadrágot. Csak tréfáltam – nevette el magát. – Nincs itt szó semmiféle nadrágról, egyedül azt teszteltem, mennyire bízhatok meg benned, kedvesem. Most pedig rajta, folytassuk, amit az este elkezdtél! – rántotta le magáról a takarót.
Ettől kezdve szabályosan úgy éltünk, mint férj és feleség. Én tartottam rendben az udvart, besegítettem a mosásban, bevásárlásban stb.
– Derék ember vagy – dicsért meg olykor a ház idősebb úrnője. – És örülök, hogy ilyen remekül kijöttök egymással. De vigyázz, érzékeny lány ám az Editke. Szereti, sőt, elvárja, hogy udvariasak legyenek hozzá a férfiak.
– Miért, én nem vagyok az?
– Az vagy, Palkó, az vagy, azért egy icipicit figyelhetnél jobban rá. Nem akarlak bírálni, de hányszor mentél eléje a buszállomásra például?
– Kellett volna?
– Illett volna. Nem folytatom, de ha rám hallgatsz, még a reggelijét is ágyba viszed ezentúl.
Időnként meglátogatott bennünket Istvánka. Meg a gyerek apja is, hogy ki-kioktasson, miként kezeljem imádott kisfiát.
– Rendben, köszönöm a tanácsot! De jobb lenne, ha a jövőben elhanyagolnál bennünket – gondoltam.
De már kimondani nem mertem. Naná, hogy leüssön, hiszen bokszoló volt a hájfejű.
Egyszer hogy, hogy nem, leesett Edit szeméről a szemüveg. Szavamra, ilyen szemet sem előtte, sem utána nem láttam. Nagy, nem, hatalmas volt és jéghideg, mint az űrlényeké a fantasztikus filmekben.
– Most mit bámulsz? Nem láttál okuláré nélkül még? Légy szíves, menj a konyhába, és keverj nekem valamit.
– Igenis!
– Köszönöm! – vette át fejcsóválva a citromos, szacharinnal édesített üdítőt. – Általában nem szoktam senkit bírálni, de annyit te is tudhatnál, hogy tálcán, érted, tál-cán illik szervírozni a hölgyeknek.
Kezdett elegem lenni a kiscsajból. Még ennél is jobban a lakóház melletti azbesztüzemből, ahonnan éjjel-nappal parancsszavak és pöfögés hallatszott. Hol ki-, hol bezötyögött egy vasúti szerelvény, és rakodtak, rakodtak, főként este tíz és éjjeli egy között. Három hónap együttélés után végül úgy döntöttem, hogy mégsem válok el Majától, bár egyre sűrűbben célzott rá a bagolyszemű óvónő. Ehelyett inkább azon töprengtem, miként szívódjak fel minél hamarabb. Az, ám de hova egy olyan városban, ahol sem rokona, sem barátja nem vagyok senkinek? Ezenkívül hamarosan lejár a munkaszerződésem is, és én ismét katedra nélkül maradok – aggodalmaskodtam, amikor szóba hoztam, milyen gondok gyötörnek.
– Semmi gond! Majd együtt járunk seftelni – oldotta meg a kérdést egyből a talpraesett anyuka.
– Még hogy ő?! – húzta el a száját megvetően Editke. – Akkor rosszul ismered. Viszont itt van előttünk ez az azbesztgyár, mely, biztos helyről tudom, állandó munkaerőhiánnyal küszködik.
– Tényleg! Próbáld meg itt, hátha felvesznek.
– Mint?
– Éjjeliőr, rakodómunkás, bárminek, merthogy dolgozni mindenkinek kell, aranyom.
Megható biztatás! A naccsága, úgy tűnik, még Majánál is jobban ért ahhoz, miként vigasztaljon meg. Maja! De régen nem láttam! Képzelem, mivel eteti a fiamat, mert eteti, amióta csak elhagytam. (Hja, a női hiúság…! Amúgy, azt hiszem, nem igen bánkódik.) És az az ártat­lan csemete hisz neki, ergo csak idő kérdése, mikor fordul ő is ellenem.
Visszatérve Editre, nem sok jóval biztattam most már én sem magamat, de az őrangyalom ezúttal is megsúgta, hogyan másszak ki a lekvárból. Volt Editnek egy tanfelügyelő pasija, egy középkorú nős ember, aki majd megveszett Editért, legalábbis ő így mesélte. Aztán szakítottak, állítólag miattam. Ha ez igaz, a hapsi feltehetőleg még most is komálja, vagyis bármit megtenne, hogy visszakaphassa a kökényszemű óvónőt – spekuláltam magamban. Hát kapja vissza, áldásom reájuk, ha cserébe kineveznek tanárnak. Ez volt a stratégiám. Nem szép, de szükség törvényt bont, és az dobjon meg kővel legelőbb, aki kihagyna egy ilyen alkalmat. Csu­pán a taktika, a kivitelezés módja nem olyan egyszerű, ugyanis semmiképp sem beszélhetek nyíltan az ürgével. Az ziher, hogy körömszakadtáig tagadni fog, hiszen nős férfi, tetejében a főnököm, aki bármikor kitörheti a nyakamat. Már-már lemondtam a tervemről, amikor eszem­be jutott a megoldás.
Augusztus. A kérvények elbírálásának hónapja. És íme, nem oktalanul szorongtam: katedra nuku, mehettem az azbesztgyárba trógernek. Keserűen meredtem a kifüggesztett listára. Hát már sohasem lesz vége ennek az évenként újra kezdődő vesszőfutásnak! Hű, Editke exlovagja! – fedeztem fel hirtelen a köpcös tanfelügyelőt a folyósón. Akció indul, most mutasd meg, milyen góbé vagy!
– Bocsánat! Beszélhetnék önnel négyszemközt?
– Ismerjük egymást?
Bemutatkoztam, és meghívtam egy Cafebarba kávéra.
– Munkaidőben? Ne tréfáljon, különben sem tanácsos, mert még félreértenék. Esetleg fáradjon az irodámba, ha olyan sürgős magának.
– Nem sürgős. Viszontlátásra! Ja, igen: Editke üdvözli.
– Milyen Editke? Én nem ismerek semmiféle Editkét.
Jól adja! Csupán az a kérdés, mit tud rólam a kis köpcös, mert ha semmit, lőttek a tervednek, góbékám!
– Nem ismeri a micskei óvónőt? Pedig ő azt mondta… Mindegy, nem érdekes. További jó munkát!
– Mit mondott?
– Szóval mégis ismeri?
– Nézze, most éppen ráérek. Van itt a közelben egy tipp-topp parkocska, oda szoktam járni pipálni. Tartson velem, ott nyugodtabb a légkör, mint idebent. Tessék, hallgatom! – roskadt egy padra, mihelyt beértünk. – Uff, mindjárt megüt a guta ebben a kohóban! – törölte meg a nyakát, homlokát.
– Bocsásson meg, amiért zavarom, de volna egy nagy kérésem – tértem egyenesen a lényegre.
– Mégpedig?
– Tisztelettel megkérem, járjon közbe a vezérnél, hogy nevezzenek ki Diószegre tanárnak.
– Diószegre? Felejtse el! Ott teljes a tantestület létszáma, hacsak takarítást nem vállal. Egyébként mi köze ennek Edithez?
– Neki semmi, csupán azt proponálta, forduljak önhöz, mert ön olyan… olyan jó ember.
– Mást nem mondott? – éreztem ki hangjából a szorongást.
– Nem. Kellett volna?
– Szerintem nem, miután, ismétlem, még sosem volt hozzá szerencsém.
Dehogynem! Hogyha eddig kételkedtem is Editben, most határozottan éreztem, hogy igenis közük van egymáshoz.
– Oké, elhiszem, de ahhoz, hogy jobban megértsen, el kell árulnom valamit. Ez az óvónő… Hogy is fejezzem ki magam?
– Sehogy, mert ha magánügy, az egyedül önre tartozik – nyomta el a cigarettáját megkönnyebbült sóhajjal. – És most elnézést, várnak az aktáim.
– Előbb hallgasson végig, tanfelügyelő úr! Hiszen ön olyan jó, sőt, bölcs ember, és szeretném kikérni a tanácsát. Mellesleg ki tudja, hátha olyasmit hall, ami önt is érdekli – néztem a szemébe sokatmondóan.
– Nem hinném. Á, egye fene, pakoljon már ki! Adok rá öt percet – pislantott a karórájára.
– Ott hagytam abba, hogy Editke meg én… Kapiskálja már? Együtt élünk, de, a kiskésit, már nagyon elegem van belőle: folyton finnyáskodik, dirigál, egyszóval szívesen megpattannék a házukból.
– Hát pattanjon! – csillan fel a szeme azonnal! – Ki akadályozza meg önt ebben?
– Ön, kedves inspektor úr.
– Ééén? – képedt el a kis köpcös. – Maga bolond, fiatalember!
– Várjon, mindjárt megmagyarázom. Ahhoz hogy felszedjem a sátorfám, munkahelyre, pénzre volna szükségem, amivel kivehetnék egy szobát a városban. Ha van állás, pénz is van, ha viszont nincs, kénytelen vagyok maradni, bármennyire is unom a hercegnőt.
– Aha, nem is olyan bolond maga, kollega. Nos, majd meglátjuk. Én együtt érzek magával, ezért az ön kedvéért ismét körülnézek a diószegi körzetben. Igaz, hogy többnyire a vezér diszponál, azért egy-két kérdésbe én is beleszólhatok valamicskét.

(Folytatjuk)