Napló az émelygésig

Ma, ahogy tegnap, de dicsőítelek:
„félkalap” , csak ennyire duzzad a szám, mintha
öregedne. Mintha szán-
na.

*

Fehér kolostor, meredő gyertyán
mögötte. Olybá tetszik, mintha árnyékodban
állnál.

*

Nem elvonulásunk. Porontyaink lába –
holtbiztos gumó immár. Baál magához emelt,
hordoz a gyermeksírásban.
Agyő.

*

(Mint trófea, olykor felvilágolsz. Kevés
egy délibábhoz a jól rajzoló kéz; dorombol
odalent, s kölykei mellől kandúrom már rég,
már rég, hogy nem
néz.)

Az émelygésig, újra

arra szállnak termései az évnek,
lebegőn, kevesen, vissza alig néznek;
az a nagydarab beillik libának,
zsírjából éhemet elveri, a bánat.

arra szállnak termései az évnek,
egyik darabja szaglón visszatéved,
már akkor bűzlött, mikor a tegnapnak…
adtam volna esélyt a legolcsóbb abraknak.

termései az évnek arra szállnak,
nekimennek várak ablakának,
kihajol egy bástyán őrszeme a tájnak,
termései az évnek: egyre visszavágynak.

vissza gazdájukhoz, lanyha gondolatnak,
sarokban szunnyadni, beállni akolnak,
s lenni inkább satnyaságnak ökre,
álomban repülni, kérődzni örökre.

A szégyen dalaiból

Egy

kullog társával a lélek,
karonfogva, mint vincellérek
egy régelmúlt, néhai bálban,
borok után, szétziláltan,

s bódulatukban egy asszonyi csürhe
tesped a tájra, s emberi dühvel
szaporáz a lélek, társával, vakon;
bor savanyodik, gyomori vigadalom
a befogadó földön szétesik.

lélek, lélek, mit beszélek,
te sem tudnál nélkülem,
s én sem tudnám kiokádni,
testemből az életem.

így kullognak egyremenve,
a hidegben megremegve,
a testet elhagyta báli láz,
vacog a lélek, ázik, áz.

Kettő

*
voltunk már jobban is, mikor
áldásért vertem a fejemet a falba,
s rámköszönt a kis mitugrász az égből,
kalapom színültig töltötte valami jóval,
sokáig került a köhögés,
valami jót ettem aranydióval,
s élveztem, ahogy sárgán
a szájamba fekszik;
az enyém volt, asztalt
borítottam rája,
az enyém volt, ízetlen és drága…

* *
voltunk már jobban is, mikor
nem kellett e sok szart lenyelni,
tátottam szájamat
magamtól, megéri –
gondoltam, megbírja a zsebem
a sok beszédet, s ekkoriban
voltam igazán boldog:
szájamba ült a szerencse,
s lelkembe aranyat oltott.

Három

hol közönyöm vége, ottan állasz te,
s így a világ legszéle lett a lakod,
mégis udvaromba szállasz mindig le,
s közönyöm lett a te udvarod.
Másokba sosem ütközünk,
mintha csak kettőnkből állna e világ,
mely szemét a nappal maratja,
s a teremtés nem talál bennünk hibát.
… … … … … … … … … …
… … … … … … … … … …
Holdanyó elkap a kertek alatt,
vagy a réten, mely szintén közönyöm része,
de áll a világ, s nincs új a nap alatt,
ne térjünk, mondom, sohase észre.

Még több Gáll Attila vers a MEK-en

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ