Ez a tavasz nem csinált már jóideje semmit, magára csukta az ajtót és ábrándozott a szobafalaknak.
Egyszer aztán szóltam neki:
– Figyelj, fiam, gyere ki a kertbe.
Kezébe adtam Zenith fényképezőgépemet, éppen vasárnap, koradélután félmagasan sütött a Nap, s odaálltam a meggyfa alá:
– Bízom benned, fiam, mindig is bíztam.
– Én is, apám, csak hát…
– Tudod, többet is rád bíznék, de ahhoz nagyon nekem kellene lenned. Hogy megértsd, mi ez itt rajtam valójában. Katona nem voltál, azért szűz szemmel mélyebben kell látnod.
– Egyenruha. Azért kaptad, mert 1956-ban…
– Emlékszel még a papára?
– Csendőr volt. Szerettem.
– Rajongtál érte. Hazajött a szőlőből, s Te máris csimpaszkodtál a nyakába.
– Egyszer hozott egy vadnyulat. Vörösesszürke volt. Ott szaladgált a konyhában, alig tudtuk megfogni, mert aláment a konyhaszekrénynek.
– Bizony, bizony. Sokat dolgozott egész életében. Földet művelt, kosarat font, jól értett mindenhez.
– A mama azt mondta, mindig becsapták. Pénzt csaltak ki tőle, aztán „elfelejtették” visszaadni.
– A pénzzel ezért csínján kell bánni. Sokan utaznak rá, még a kevésre is. Általában az is kell, ami a másé.
– A pénz: hatalom. A hétköznapok mindennapos háborúk. Pénz, pénz, pénz!
– Akkor ez szolvent. Beállítottad a gépet?
– Igen.
– Akkor süsd el a filmet. És esős napokon beszélgetünk majd a szobában. Az ábrándos szemeiden látom, író lesz belőled vagy valami költőféle, azok nem találják a helyüket igazán. De ha az akarsz lenni, szánd neki magad, de úgy nagyon aztán! Minden kínjával, örömével. Na, nosza! (Csak ne lenne ilyen tesze-tosza. Fogadna már meg valamit, szerezne magának mesterséget, de hát…)
Kitt-katt!
– Na, jól van, még két-három beállítás. Aztán csinálom a dolgomat. Te is kezdj valaminek. A napok szaladnak, mint a kurvaisten. Hát, rajta!