(Egy firenzei fóliánsra)

Apa voltál, de hogyha elmaradtál, kapaszkodj meg a kövekben, ha még füstködön át, fakón is vonz az ég – a megbocsátás jégesője skandál, kiver a láz, csak rozzant háztetők emléke szúr, mint jégcsapos eresz; köpenyed alatt még a címeres város szívlüktetése, ám e föld: jussod csupán legendaként hajol föléd, mint illatos fű valahol.

(Ravennába zarándokló gyermekeihez)

Kit a leszálló estben árulás, bosszú fojtogat – otthonát utoljára húsz évvel ezelőtt látta. Múló képzetek: villámcsapásoktól hajtott lovak a firenzei sötétségben; olajág parázslik az ókori bölcsek holdfehér koponyáin. A túlélés szétszórja lelked magvait, hisz futásod, bujdokolásod, szüntelennek tűnik, még hogyha meghalni csak egyetlen hely adatott is.
A cellák gyomrának mélyéről vijjogva a hatalmas síkság fölé törő boldogító káprázat – a Beatricéé. (Aztán egy pillanat: a vízi patkány felszökik a Nagy-Göncölre, és ellep mindent a meg nem értés mocsara.)
Az isteni nagy „fogadalom” kötelez – én, kiátkozott, száműzött prior, idegen úrházak lépcsőit koptató, ékesszóló gőggel, vagy dadogó alázatommal(?) – egykutya. Ha agyon üt is a szimmetria, csak a tudás mindenható.

2010. szeptember 12.

Forrás: Az út, akár egy hosszú mondat. Irodalmi jelen Könyvek, 2014