Harry Russel-Dorsan harctéri levelei

(Regényrészlet)

Az út, beláthatatlan mérföldeken át, az egész város, minden tér, minden utca, minden hely és szöglet a menekülők ezreivel van tele. Rettenetes porban és zsivajban, tolongva, megakadva, szitkozódva s kétségbeesetten, mint pokoli színházégések karzati közönsége, sietnek, szaladnak, loholnak előre, tragikusan.
Dandy de magasan az autó ülésén s a párna szögletéből csöndesen morog a rémes tömeg fölött, befelé hangzó monologizálással.
Már most nem tudom, ki találta ki az emberi társadalomnak azt az önzésen, haszonlesésen, leleményen és ravaszságon alapuló elméletét, hogy az emberi társaság vagy társadalom nem más az egyén boldogságánál, amit magának ügyesen megszerez a mások rovására.
Vajon hogyan lehetne e pillanatban applikálni az effajta teóriákat? Boldogság? Uram isten! Ez tűnik most a legotrombább fikciónak az emberi berendezkedésben. Még a nyomor is túlnő, e tömeg nyomora, az emberi méreteken. Mintha idők előtti epopeiák, az emberiség történetének legrégibb s legelavultabb lapjai térnének vissza és elevenednének meg ez elrémült futásban, földeken, utakon, városokon át! Vad néptörzsek iramlása, elrettent menekülése szodomai förtelmekből, lehetett ehhez hasonló őrület, amint a mérföldeken át torlódó megriadtak, rettegők, feldúltak és lihegők, lobogó hajjal és lerongyoltan a fákat döntik fel rohanva s az utak porát felkavarják fehér rongyokban táncoló szörnyetegekké, kétségbeesett hullámzásuk mögött.
S van itt valami modern vonás, valami modern szín, festék és felfogás, mint a Jean Beraud Krisztust-imádó tömegein, ami az egész hajszát még ocsmányabbá teszi. E menekülés bibliai jellegzetességét, e nagy futást családi otthonokból, régi házakból és pitvarokból s öröklött tűzhelyek mellől, e zord rohanást a rettegés ősi ösztönében egyenesen megcsúfítja a modern eszközök és találmányok rikító anakronizmusa, a francia régi batárok és omnibuszok tömege, a sok bicikli és a sok varrógép a társzekerek tetején.
S az emberek oly ijesztők, oly gyalázatosak, uram bocsáss, oly rútak! Nem az angol falvak szép szőke és arányos Dickens-figurái ezek, nem a skót halászok sötét és pittoreszk serege, hanem a francia rög durva és olthatatlan parasztjai ezek, akiket Millet hasztalan eszményesített az estéli harangszó melankóliája alatt. Egy-egy szegény menetelő, egynémely bánatos nő, mint az álomkóros, s itt-ott egy öreg pap, szelíd plébános a ruháját megemelve, elvész és elsodródik a tömegben, még mielőtt rokonszenvet kelthetne. De a többi mind, az egész nagy lázas együttes, a forradalom gyermeke, a mezők, ekék, barázdák és kaszák alkonyati népe, ádáz, feldühödt, megrökönyödött e percben, hogy most nem ő öl és nem ő ölhet, de őt üldözik és ölhetik! Kérlelhetetlen tradíciók, korlátoltságok és engesztelhetlenségek, atavisztikus ösztönök s a nagy szomjúság a gyűlölségre, egész alantas nemzeti létük megkérgesedve, mintegy együtt hömpölyög feldúlt üstökükkel, a felkavart levegő porfelleges riadalmán.
Nagy sötét parasztok, kék zubbonyban, vasvillásan, megcserzett arccal, mint egy darab régi bőr, úgy jönnek bőszen, a sáros facipőkben, a rögöt felrúgva maguk előtt, kigyulladt vénségökben szikrázó szemekkel. Ott hagytak mindent, a földet, a kertet, az istállót, a házat s a falu ég mögöttük! Az asszonyaik, mint az erineák, mint haragos baglyok az árkok szélén röpködnek, könnyedén és megroskadva piros kendőikkel és súlyos batyuik alatt. Egy nő jön, meztelen mellel, amelyhez egy csecsemő ragadt. Az emberi sorokban gazdátlan libák, a nyakukat magasra nyújtva, az ég felé hápogják rejtélyes bánatukat. A tömeg lohol, hullámzik, siet, a megriadt lélek magányos monologizálásában, csoportokra szakadva, majd összetorlódva ismét és megbotolva időnként, hangos kiáltások és sikolyok zűrzavarában, amint a kocsik, szekerek, biciklik is mennének előre és egy eltévedt nagy kövér koca, dús emlőit lóbálva, áttörne a sorokon, a menekülők lábai között. A nagy francia zamatos nemzeti szó hallatszik, Cambronne emléke a Waterloo-i síkságon, megszámlálhatatlanszor! Egy talyigán egy vak parasztasszony ül, kiégett szeme merevségével, módos selyemkendőben s aranyfüggőkkel a fülében, s mellette, egészen közel az ülésen, egy nagyfejű kövér parasztfiú szorong, akire mások, nyilván földiek, a szomszédos szekerekről, keserűn átröhögnek, obszcén célzatokkal. Egy aggastyán, tüneményesen törpe, száraz és sovány, egy tarka borjút vezet kötőféken, hallatlan hívásokkal, vékonyka hangján, mint a síp, gyűlölködő gyöngédséggel: „Viens mon princ!” A borjú megállt az út közepén és néz és néz és az egész tömeg haragra gyúlva püföli és rúg rajta és elsöpri magával. És másutt egy parasztasszony, komoran, a földre szegzett homlokkal halad az ökre előtt, mely békén jön utána s két apró parasztcsemetét hoz, egy-egy kosárban átvetve a hátán, mint egy mérleg serpenyőin. Az innenső kosárban, a kisebbik fiú mellett egy malac hever és sivít megkötözve, nyilván, hogy fönntartsa, leleményes súlypótlásával azt a túlsó kosarat, melyben a másik kölyök jóval testesebb. És mind jönnek, lihegve az állatokkal és hajszolva az állatokat, egymásba torlódva s egymásba fúlva a rettenetes porfellegekben, mint bolyongó néptörzsek s földönfutók, ímhol már letörve és megroskadva e tragikus menetelésben, amelyből füstölgő homlokuk s megfogyott dühök illata száll.
Egy nyílt udvarba húzódva be a kocsimmal, részben, hogy útjokban ne legyek, részben, mert tudom jól, hogy automobilos jólétemet s leberetvált arcomat kíméletlenül leinzultálnák, úgyszólván lelki rejtély előttem, hogy ösztönszerű irgalmasságom miért nem indul meg feléjük s miért nem érzek sem szánalmat, sem rokonszenvet irántuk, de sőt némi halvány meghatottságot sem érzek. Nem a fajbéli idegenkedés ez, szó sincs róla. Mert hiszen, a földi nyomornak e nagyszabású kaleidoszkópja előtt, ez irtóztató emberi látványosság előtt valami tragikus sors átkában eszembe se jutna ellentétes fajokra és kultúrákra gondolni, s emberi ösztönöm inkább annak a nagy szolidaritásnak érzését válthatná ki belőlem, amelyről Herbert Spencer is beszél, a vén bolond, aki ilyen menekülőket és ilyen förtelmes képeket soha életében nem látott. Nem látott ilyet sem Marx, sem Shakespeare, sem Jean Jacques, sem Gustave Hervé, hogy őt sem felejtsem el, nem látott ilyet senki ama réveteg és nagyhangú szociológusok közül, akik andalogva borultak le a néphez megváltó eszméik fáklyatüzével és jóságos igazságoktól dagadó kebellel. Nem látott ilyet, csak Rolandné asszony és Camilles Desmoulins, a maguk respektív vérpadán, és ama francia király és királyné, akiknek szintén levágták a fejét a Place de la Revolution közepén. Oh igen, ezek láttak effajta vadakat, effajta gorillacsordákat, akik most mennek, loholnak és menekülnek, mint a régieknek édes testvérei, egyenes ivadékai, azzal a különbséggel, hogy ezeknek most rosszabb dolguk akadt. De ez mind egyazon szerzet, egyazon család, egyazon lélek, az olthatatlan és közös vonások átöröklött pazarságában, valami leírhatatlan és gyalázatos rútságban főleg, ami végképp elzárja előlük a szívemet. És oly rútak és oly csúfak, tessék megérteni, hogy sem bánat, sem szomorúság nem szövi át visszataszító külsejüket, s hogy meghajszolva, kitaszított nép, zord gonosztevők csürhéjének tűnnek, erkölcsiség híján, a bensők lázas sivárságában. Kihajtva ősi pitvarokból, megszokott korcsmákból, górékból és istállókból, az eltévedt tehenek bánatát sem csengetik a nyugtalan kolompok hangján, és csak megriadva és csak haragra gyúlva, és csak lobogva, nagy kemény, kegyetlen parasztok, a fájdalmuk oly alacsonyrendű, oly becs nélkül való, oly sárral festett, mint maga a föld, amelyről elszakadtak. Földönfutók, üldözöttek, apáik kunyhóiból kivetettek: a nagy förgetegben, mely végigkuszál rajtok, csak söpredéknek látszanak. Undok és alacsony nép és nem is méltó a szenvedéshez. No dignity. Mindaz, ami történt velük, az egész nagyszerű sors a fejük fölött, sokkal több, sokkal fönségesebb, sokkal megindítóbb és harsogóbb, mint amit éreznek belőle.
És amint nézem, mind idegesebben már, én, aki Cromwellt is utálom, amint nézem végtelen elvonulásukat, a megriadt arcok, meghajlott gerincek, súlyos batyuk, zsákok, tarisznyák és tovaráncigált állatkíséreteik hajléktalanságát, felkészültségét és elvándorlását valami részeg Noé-bárkája felé, hirtelen egy fogolypacsirtát látok, amint kiröppen, szabadultan, az összetört fakalitkából. S elragadtatva nézek utána, a lelkem minden üdvözletével, már ott fönn, rögtön, a kéklő egekben, ahová a por és bűz és szag és nyomor föl nem ér – pacsirta!
A ritkult sorok mögé aztán lassan kidöcögök s próbálnék jönni előre, szerény tülköléssel.
– Hé! – kiáltja Davis.
– Mit hé?! – harsogja egy hang.
– A la chaudiére! – ordítják többen, fenyegetőn.
A waterlooi érv is hangzik, a nagy francia nemzeti szó, megdöbbentő zamatossággal.
– C’est un boche! – üvölti egy öreg szipirtyó, mint egy boszorka, nagy sárga fogakkal.
Mintha lehetséges volna, hogy itt e percben valaki burkus lehessen! Oh dear! Micsoda hülye nép!
– C’est un anglais! – kiáltja valaki. – Laisséz-le, un anglais, vous dis-je!
De azért néhány merde! – hangzik, keményen, puhán, Cambronne-i dicsőség!
És ismét meg kell állanom, meglapulva az árokszélen.
Hosszú mérföldeken át mögöttem az exodus tart, szakadatlan. Rozoga és elborult parasztok közt, lompos kutyák szaladnak, a francia faj kitűnő griffon-jai, akik az autóm kerekét szagolják meg és fröcselik le géne-nélküli egykedvűséggel, miközben Dandy rájuk mordul, kihajolva a saroglyán.
– Don’t warry – mondom a kutyámnak, ahogy szoktam – ,ez a háború.
– Hát persze! – mondja Davis röhögve.
S a sofőröm egy cigarettára gyújt…

Forrás: Nyugat, 1914