Túl az életen…

…A keresztfiam a budapesti orvosegyetem hallgatója lett. Gyermekkora óta vonzódott mindenhez, ami a földön, a levegőben és a vízben mászkált, repkedett és úszkált, ebből a gyermekes kedvtelésből élettani tudományos hajlamok nőttek ki.
Szép, tiszta és büszke fiú lett belőle. Észre kellett vennem, hogy fiatal kora ellenére igen tetszik a nőknek, de megnyugtató volt, hogy a szeme még a régi tiszta, kiváncsi és csodálkozó gyermekszem. Azt hiszem, a tengeri medúzák még mindig jobban érdekelték, mint a szárazföldi szirénák.
A szerajevói gyilkosság idejében mint orvosnövendék az önkéntesi évét szolgálta. Bár senki sem sejtette, hogy a pisztolylövés, amely leterítette a népszerűtlen főhercegtrónörököst, Magyarország szívének is volt irányítva, Feri mindjárt magánügyének tekintette a Szerbiával való leszámolást és kijelentette, hogy háború esetén ő nem fog mint orvosnövendék kötöző- és üdülőhelyeken lógni, hanem fegyveres szolgálatra jelentkezik. (Vesztére később meg is valósította az elhatározását.)
Én Tisza Istvánt néhányszor Bécsbe kísértem és tudtam, hogy ellentét van közte és a közös miniszterek között. Kereste a békés megoldást és nem igen bánta, ha odafönn a rogyott térdű v. b. t. t. urak szánakozva mosolyogják az ő béketűrését, amelyet csak udvariasságból nem neveznek gyávaságnak. A bécsi minisztereknek határozottan imponált a saját férfiasságuk, midőn arra készültek, hogy millió fiatalembert a lövészárkokba küldjenek. És a grinzingi kocsmákban mindenütt a Prinz Eugen-marsot játszották, épp úgy, mint a pesti kávéházakban a Rákóczi-indulót.
Tisza István tudatában volt annak, hogy a véres leszámolásnak a monarchia türelmetlen örököseivel előbb-utóbb be kell következnie, de szerette volna addigra halasztani, míg a monarchia a fegyverkezés terén kipótolta mindazt, amit a tizenhat évi obstrukció idején elmulasztott, ő már az 1889-iki véderővitában mondta: „Készülnünk kell arra a háborúra, amely igen könnyen fejlődhetik a magyar nemzet élethalál-harcává.”
Az élethalál harc órája azonban a képzelhető legalkalmatlanabb időben ütött. A nemzet készületlen, volt a szó fizikai és erkölcsi értelmében. Az obstrukcióval, amely rövidebb megszakításokkal 1896-tól 1912-ig tartott, elvesztegettünk tizenhat pótolhatatlan esztendőt a nemzet életéből. Tettük ezt olyan időben, mikor már tudnunk kellett, hogy közel a nagy erőpróba. Ha Magyarországnak 1914-ben számban erősebb és modernül fölszerelt hadserege lett volna, ez a körülmény bizonyára fokozta volna az antant-hatalmak békeszeretetét.
A véget nem érő parlamenti botrányok lejáratták a monarchia tekintélyét és egy önmagával tehetetlen, oszladozó államszervezet képét vetítették bele a világ köztudatába. Mikor Szerbia 1909-ben kénytelen-kelletlen tudomásul vette Bosznia annexióját, az antant-hatalmak azzal biztatták, hogy ez csak rövid időre szól, hamarosan föl fog virradni Szerbia napja is. A hármasszövetség pedig beteg volt, hiszen Hötzendorfi Conrád már évek óta sürgette a preventív háborút a szövetség egyik tagállama, Itália ellen.
Magyarországon a nemzetiségi kérdés teljesen el volt rontva. A nemzetiségek már nem is akartak megegyezni a magyar állammal, tudták, hogy a főhercegtrónörökös, akihez bejáratosak voltak a vezéreik, teljesen az ő emberük és gyűlöli a magyarokat. Ismerjük Ferenc Ferdinándnak egy idevágó mondását: „Ha a nemzetiségek is átmennek a nagymagyar táborba, akkor minden elveszett!” A szent korona jövendő viselőjének az volt a rögeszméje, hogy a monarchia integritását a csehek és románok fogják megvédeni a magyarok ellen.
Legújabban (1939-et írunk!) szokássá vált, hogy elítélő hangon nyilatkoznak „arról a régi magyar nemzedékről, amely a háborút csinálta.” A háborút nem magyarok csinálták, valamint a szarvasbika sem rendezi azt a vadászatot, amelyen terítékre kerül. A háborút azok csinálták, akik már évekkel a szerajevói merénylet előtt megosztoztak Magyarország bőrén és húsán. Most már tudjuk, hogy Oroszország 1909 óta, amióta megszervezte ellenünk a balkáni népeket, ismételten meg akarta rohanni a monarchiát. A háborút kétízben Franciaország akadályozta meg. 1914-ben azonban Franciaország már nem fogta le Oroszország karját. A régi nemzedéknek tehát nem lehet szemére vetni, hogy belevitte a nemzetet a háborúba, de azt igen, hogy nem készült fel eléggé a háborúra.
… Július 23-ikán Giesl követ átadta Belgrádban a monarchia ultimátumát. Majd egy hónap telt már el Szerajevó óta és a huzavona kissé már elbágyasztotta a tüzes közvéleményt.
Július 25-én Tisza Istvánné magához hívta feleségemet. Én később utána mentem a budai Sándor Móric-palotába. Ott találtam Bölönyéket és Beöthy Pált, a házelnököt. A vörös szalonban voltak. Az irodák felé vezető ajtók nyitva állottak; Tisza István azt mondta, interurbán telefonhívást vár. Tudtam, hogy Belgrádból. Persze, másról nem esett szó, mint a szerajevói gaztettről.
Aztán egyszerre hosszan vinnyogni kezdett odaát a telefon. A miniszterelnök gyors lépésekkel átment a titkári szobába, Beöthy Pál és én követtük. Tisza németül szólt a kagylóba. Egy német hang izgatottan és hosszadalmasan beszélt valahonnan. Ez a nyikorgó és pusmogó hang, amely végzetes híreket jelentett, olyan kísértetiesvolt, mintha egy cserebogárnyi törpe szólna valahonnan a párás messziségből. Azután egyezerre csend lett. Tisza letette a kagylót. Az arca fakó volt.
— A belgrádi követünk, Giesl, Zimonyból… már otthagyta Belgrádot… a szerbek elrendelték az általános mozgósítást… Ez a háború!
Visszamentünk a vörös szobába. Mindhárman sápadtak voltunk. Igen, ez a háború. De hogy mit jelent tulajdonképpen ez a különös csengésű szó, amelynek három; magánhangzója fokozatosan kifelé zuhan a mélységbe, azt akkor még egyikünk sem tudta. Nem tudtuk, a pokloknak milyen kráterszakadékai fognak megnyílni a magyar nemzet előtt. Nem tudtuk, mennyi vér és szenny, mennyi szenvedés és kétségbeesés fogja elárasztani a világot. Nem tudtuk, hogy ami most kezdődik, az Szent István Birodalmának szörnyű gyászszertartása.
Egy széles vérárok fogja kettéválasztani mindannyiunk életét. A Ma már csak régmúlt. A Ma ifjúkori emlék, szép mese, egyszer volt…
Tisza Istvánt meg fogják gyilkolni, mint háborús uszítót. Őt, az egyetlent, aki ellenezte a háborút! És miközben még a ravatalon fekszik, meghal a fia is. És hamarosan utánuk fog halni Tisza Istvánné.
A keresztfiam, családunk egyetlen figyermeke, el fog esni Volhíniában és vele véget is fog érni családunkban a nemzedékek őrségváltása. A halála után meg fogja kapni az arany és a nagyezüst vitézségi érmet.
A feleségem új életre fog vágyódni, új férj oldalán.
Én a világháború megindulása napján már túl voltam ötvenedik esztendőmön és olybá vettem, hogy túl vagyok már mindenen, túl az életen, túl a költészeten. A sors úgy akarta, hogy még éljek, még írjak.

[Forrás: Herczeg Ferenc: Emlékezései. A gótikus ház. Singer és Wolfner Irodalmi Intézete RT kiadása, 1933.]