Önéletrajzi dokumentumregény

Edit után albérletek sora következett. Először a Rogériusz-negyedben, egy volt postai alkalmazottnál húztam meg magam. Róla jut eszembe, hogy még nem számoltam be a hagyatéki perünkről. Azt bizony Jancsi feladta, más szóval kiegyeztünk Ilus nénivel, melynek során kaptunk tőle egy szerény összeget, amit aztán testvériesen háromfelé osztottunk.
A volt postástól egy nyugdíjas tanítónőhöz kerültem. Ő is blokkban (háztömbben) lakott, mint mindenki ebben a negyedben. Vele egész jól kijöttem. Az elején, amíg nem kezdett a tanulók helyett engem oktatni, hogyan tanítsak a suliban. De még ezt is elviseltem volna valamiképp, ha nem bújt volna belé a takarítás ördöge. Ez a nő, hiszik, nem hiszik, mindennap kiseperte a szobáját, továbbá mosott, vasalt, port törölt, felvikszelte a parkettát, megszállottan fényesítgette a kilincseket meg a küszöbök rézbevonatát. A végén már meg sem mertem moccanni, nehogy véletlenül lelépjek a szőnyegről, vagy, uram, bocsá’, eltörjem valamelyik nippjét, vázáját. Megpróbálkoztam a nővérével pár utcával távolabb, de néhány hét múlva vele is tele lett a hócipőm. Tőle egy kisebb, cellaszerű albérletbe költöztem, melyben nem volt más, mint egy ágy és egy asztal két székkel. Közvetlenül a plafon alatt piszkos ablak hunyorgott, mögötte a házinéni klotyója. Ezt kellett éjjel-nappal hallgatnom, valahányszor bejött valaki nagy- vagy kisdolgozni. De hát mit tehettem, hallgattam, akárcsak a háziúr, amikor a vénasszony ráncba szedte az öregét:
– Miért nem szellőztettél? Holnapra mákos gubát főzz ebédre, csak ne olyant, mint a múlt héten, mert azt még Cilike is alig tudta megenni! – hallgattam végig akarva akaratlan, amint rendelkezik, aprehendál, ugyanis nemcsak a toalettjük, ez is áthallatszott a szobájukból.
Csupán akkor ugrott ráncba a homlokom, amikor egyik nap így szólt hozzám a háziúr:
– Ne haragudjék, hogy szólok, de nem tudná esténként halkabbra venni a tévéjét?
– Semmi akadálya! – válaszoltam előzékenyen, és másnap már olyan halkra kapcsoltam, hogy még a légy zümmögését is meg lehetett hallani.
Bár Magyari szomszédék is ilyen megértőek lettek volna az apósom udvarán, amikor megkértem őket, rádiózzanak úgy, hogy csak ők hallják. Már-már azt hittem, megszabadultam az öregtől, amikor egyszer csak bekopog az ajtómon.
– Ne haragudjék, tanár úr, amiért zavarom, de nem nézne inkább mást ehelyett a meccs helyett – mosolygott rám, és majd elsüllyedt szégyenében. – Vagy ha mégis, nézze a meccseit… hang nélkül. Engem ugyan nem zavar, csak a feleségem allergiás a lármára.
– Igazán? – hangosítottam fel a tévémet. – Így most már megfelel?
A kis öreg riadtan hátrált ki az alkóvból. Utána csend. Csak a sportriporter üvöltött:
– Góóóól!
Na most, most ront be a szipirtyó! Nem rontott. És másnap sem. Annyi méltóság azért volt benne, hogy ne csináljon cirkuszt, mielőtt kiadná az utamat.
– Remélem, nem haragszik – mentegetődzött a háziúr zavartan, amikor elhebegte asszonya megfellebbezhetetlen döntését. – Higgye el, nem rossz asszony ő, csak kissé érzékeny.
– Aminek hol maga, hol más issza meg a levét, világos.
– Én miért? Különben is megszoktam, és elfogadom olyannak, amilyen. Van hova menjen, tanár úr, mert ha nincs, esetleg meggyőzhetném a Boriskát, hogy most az egyszer kivételesen bocsásson meg magának.
– Aha, és azt hiszi, megbocsát?
– Ha megköveti, miért ne. Utána javaslom, tüntesse el okvetlenül a tévé antennáját a tetőről. Sajnos be kell vallanom, ez is nagyon ingerli. Mármint esztétikailag. Szerinte nem illik az építészeti stílushoz. Megteszi? Ja, igen, és vigyen neki föltétlen egy csokor virágot. Én is min­dig így szoktam, amikor megbántom.
No, azt leshette! Inkább ismét tovább álltam egy… albérlettel. Leghosszabb ideig a Petőfi-park (régen Schlauch-kert) környékén, egy Tudoran nevezetű tévészerelőnél bírtam ki.Ez is olyan kuckó volt, mint a nagyi petrozsényi kamrái, és ezzel a magam bőrén is tapasztalhattam, hogyan érezhették ilyen odúkban magukat najma lakói. A kamra berendezése egy ágyból, szekrényből, asztalból, két székből és mosdóból állt. A falon neoncső, a sarokban petróleumkályha duruzsolt. Amúgy elég csúful mutatott, különösen a szobácska szűkre szabott mennyezete, mely nem lehetett magasabb két méternél. Itt, ebben a sufniban látogatott meg Egi, a fiam is, aki lassanként helyes kisfiúvá cseperedett.

(Folytatjuk)