Lírai jegyzetek egy évről

Perugiába érkeztünk délnyugat felől, júliusban. A szakadékos hegyvidéken át az esteli út, füstös tunnelekben ügető gyorsvonat szédülete, egy-egy város lámpasűrűjétől parázsló ormok, ahogy elrobogtunk alattuk, – és egy kellemetlen levél hazulról a tárcámban, … elfáradtam. A társam szemébe füstpernye csapódott az ablakon, – rossz volt, nem tudtuk kiszedni. Végre ott voltunk, – fel, fel, magasra kanyarodott velünk a kis fogaskerekű, – és soha én enyhébbet, otthonabbat, kedvesebbet, mint a Hotel Belle Arti kőpadlós, nagy, tiszta szobája friss, fűpárnás ágyaival s a balkonnal, mely holdfényes, messze halmokra nézett, bugyborékos, aprós dombvidékre meg rücskös cseréptetőkre a bástyák nagyon régi házain. „Itt most megpihenünk pár hétre, – eleget jártunk és néztünk, – itt szép, jó. Itt egyszerű!”

Napokig mondtuk és éltük ezt. Sokat aludtunk, nagyokat reggeliztünk lenn az ócska ebédlőben. Egy szép, öreg pohárszék két oldalán a falon két olajnyomat lógott, az egyik Margheritát ábrázolta a házikoronával, a másik egy ádázul vicsorgó oroszlánfejet, s a töménytelen múzeum, kultúrhistória meg nyaktörős plafonbámulások után ezek kedves két barátunk lettek. A szomszéd asztalnál négy anyányi angol leány szaporázta a szót versenyre, de lám kevésbé köpték és szörpögték, mint idehaza az ötödik kerület anglofiljei, ezt figyelgettük meg egy öreg német dámát örökös képeslapjaival. Az ügyeinket is lustán halogattuk, – végre körmünkre égett és sürgönyözni kellett haza, címet, hogy küldhessék a pénzt. – Küszködtünk a telegráftiszttel, hadarva beszélt, bizonykodott, magyarázott, – azt értettük csak, hogy nem veszi fel a sürgönyt. Végre megütött egy szava, többször mondta, a közönségből is hümmögték, la guerra… Mi ez? Mit mondanak? Hívtuk a Belle Arti német-tudó pincérét. Hát igaz? Hát lehetséges?

Otthon a hallban elővettük a Corriera Della Serát. (Milyen dallamos név, ha firenzei rikkancsok éneklik lágy olvadó, mégis patetikus melódiára!) Szótárral böngésztük, még-még tréfába fullasztott megrettenéssel. „Belgrádban minden kávéház csukva”… sikerült kiértenünk. „Ej, hát okvetlen oda kell menni nekünk délutáni feketére?” Ilyen hirtelen, ilyen közelről nem tudtuk látni még, mi történt, mi lesz? Mi részünk benne? Lassanként tette torkunkra kezét az aggodalom… Ó, Istenem, ki tudja ma elgondolni, milyenek voltunk, milyen érintetlenek és elfogulatlanok, milyen ámulók és megütközöttek, – két ember, kik évtizedeken át és soha napilapot nem olvastunk.

Körülöttünk már összesúgtak kíváncsian és tisztelettel. „Osztrák, háború!” – A kis német néni bólintott a képeslap mögül, a missek döngő léptekkel vágtattak libasorban a folyosón s az ajtóban megfordultak, hogy minket jól megnézzenek. Jónak láttuk a főpincér tudtára adni, hogy bár megakadt a pénzesforgalom hazulról, még van nálunk elegendő. – Az arca mindjárt felderült. Istenem, de hátha kifogytunk volna véletlenül! Mi lett egyszerre a meghittségből, az otthonosságból? Átvirrasztottam az éjszakát, néha sírtam már, – és reggel sürgönyök mentek a római, firenzei konzulátusokhoz, mit tegyünk? Délre hazulról is itt volt az express hívás. Vissza se néztünk a házra, a balkonra, – el se búcsúztunk Margherita ártatlan arcától s a boglyas oroszlánfejtől. A vasútnál, – nem is tudom, hogyan, – bemutatkozott két úr, két tartalékos tiszt, akik voltak Líbiában. Egyikük lovaglóostorral verdeste a gamásniját. Mások is odajöttek, – már tudták, kik s honnét vagyunk. A kettő biztató, kárörvendő, mosolygós arccal beszélt, tódított, kíváncsiskodott, – keverte franciával a kedvünkért, ahol tudta. „Nálunk nem lehetne háború, – nem engednék a szocialisták!” – mondta valaki a többiek közül komolyan, de a gamásnis ironikus mosollyal fordította le nekünk.

Az anconai vonat zsúfolva volt búcsúsokkal, nagy-fülönfüggős, piszkos banyák, feketeképű dél-olasz vénasszonyok káráltak szakadatlan, nem is jutott helyünk egymás mellett a kupéban. Külön, magunkra voltunk gondjainkkal egymásért. S a kései délutánban, – a kocsi sűrű levegőjéből, a töménytelen szomorúságból, mely rajtunk volt már, – ahogy kitekintettünk egyszer az ablakon, Falkonara kacér villáit láttuk, a rózsaszínfényű tengert, búbos strandkosarakat és tarka, fürdőző asszonyokat, akik mozdulatlan ültek a homokban, bámulták az estellő eget és vizet. Ó, nyugalom, béke, paradicsom! Város, te sohase látott, te friss idegen, – te független magány, üde pihenés, nyűgöktől megkönnyebbülés, sorsunktól eltávolodás, – de álom! Így robogtunk el mellette. Csaknem egyszerre intettünk át egymásnak dacos biztatással, „Semmi! Szembenézünk, Mit tehetnénk? De mához egy évre, azért mégis itt nyaralunk?”

Hosszú ideig volt álmaink szimbolikus neve – ez ismeretlen városé… Egy évre rá, – lőtték Falkonárát! Stratégiai pont lett a haditérképen, sokat emlegetett hely, az újságokba került. Vége! Buona notte!

*

Reggel. – Fiuméban szuronyos altiszt állt a hajóhídon, – igazolást kért. A vámhivatalnál szurnyos baka, a bank előtt, a rakodón, a vasúti állomáson, csupa szurony, uniformis, tilalom. „Ezt mind joguk van a testembe ütni, magyarázat nélkül?” – ez volt az érzésem, ahányat láttam. „Most ilyen világ lesz!…

Csak este indult vonat, a pénzünk alig egy ebédrevaló, szállóról, lepihenésről szó se lehetett. Éjszakai hajóingástól törődötten, könnyes és kormos arccal, gyűrött ruhában, – két szegény száműzött mi, – ődöngtünk bizonytalan és fáradt lélekkel, nem is sejtve a legközelebbi jövőt, mostantól minden vak véletlenek kezébe tétetett.

(…)

A vasúti állomás tájékán szörnyű csődület. Szegény emberek, rongyos munkások, a vézna asszony sírva és alázattal viszi ura után a kis bugyrot, bambán lépked nyomukba néhány gyerek. Majd harminc-negyven férfi egy csapatban, összefogózva, együtt dülöngve szinte, – akár üres nádfejek a szél iránt, – horvátul ordítottak, éljeneztek is, nehéz alkoholfelhő szállt előttük. „A háború!” Nagycsípőjű, citromsárga és egyébszínű blúzos cselédek tipegtek riszálva kétoldalt mellettük s ők is visítottak: „El-i-jen!” Egy percig néztem őket, – aztán nekidőltem egy távíróoszlopnak és sírtam… A tömeg volt!

Ezt az utazást is nehezen felejthetném. Egy harmadosztályú kocsiba zsúfolódva fiumei katonatisztnékkel, – a férjük után szaladtak valahová, még egy búcsúszóra. Sokan voltak, szépen kiöltözöttek s még nagyon benne a tegnapban, a garnizon asszonyainak apró klikk-pletykáit folytatták, – szúró, eleven szókkal szidtak egy ezredesnét. De egy koszorúba-fésült fiatal szőkére emlékszem, minden pillanatban várandósra, – mereven ült a sarokban és hosszú pillái alól folyton szivárgott a könny. Egyre többen szálltak be, gyerekek, öreg nők, – emberségből át kellett adni a helyet, kiszorultunk a folyosókra, szinte még kijjebbre, kis gyerekeknek ott ágyaztak plédekből, kofferekből. Éjfél után kinéztem egyszer, ismeretlen építésű, csinos, falusias hely, zokogó asszonyok, búcsúzó katonák. „Laibach.” Merre nem kalandozott el a „fiumei gyors” velünk?… Másnap délutánra voltunk Pesten.

A vonatnál, – vagy odább valamivel egy ember szaladt felém, kivel mindig szívesen pajtáskodtam s türelemmel voltunk egymás hóbortjai iránt. Jól fűtött szalonban, esti teánál sok mindenről lehet beszélni felelőtlenül! Most felémrohant, megragadta a két kezem és kiáltott: „Üdvözöllek e csodálatos napon! Örvendjünk! Kortársak vagyunk!” A torkomba, fejembe szaladt a vér, el kellett fordulnom, hogy rá ne kiáltsak: „Pojáca!” Soha az életben többet jó szemmel nem nézhetek rá!

Mások is jöttek és mondták fejcsóválva: „Mi volt itt tegnapelőtt! Ezen a cinikus, fád Pesten, – ha látták volna!” De mi nem láttuk, nem tudtunk semmit, sohasem éltünk újságpapírossal…

(Forrás: Nyugat, 1915/19)

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ