A mucsi impegát asztalához néha odaült kényszerből egy író is, amikor nem talált szabad helyet a kiskocsmában. Az író gyalogos turistának öltözve járt-kelt, valamelyik városközeli faluból ingázott naponta. Dél felé járt az idő, már kiírhatta magát. Sört ivott, és megeredt a beszélőkéje. Mi a viszony az író és az irodalom között, tette fel a kérdést. A mucsi impegát majdnem mindenhez értett, de ehhez valahogy mégsem igazán. Ezért szerényen csak a vállát vonogatta. Ekkor az író, akit szerkesztőnek illett szólítani, elmesélte egyik esetét az irodalommal.
– Az illető, akit Gerébnek hívtak, rettenetesen félt a haláltól – kezdte halkan, és kortyolt egyet a söréből. – Baljós jelek arra utalnak, hogy nemsokára rejtélyes körülmények között szakad meg az életem – mondogatta gyakran, de aztán mentő ötlete támadt.
Látott ugyanis egy filmet, amelyből megtudta, hogy bizonyos áldozatokat csak a fogászati adatok alapján tudnak azonosítani.
– Elmegyek a laborba, és felvételeket készíttetek a fogsoromról – újságolta az írónak. – Arra kérlek, hogy miután elhozom neked, őrizd meg gondosan a filmeket. Veszélybe kerülhet az életed, de te bátor vagy. Téged is eltehetnek láb alól, miközben a fogam filmjét keresgélik. De te mindenkinél jobban tudsz vigyázni. Ha Isten őrizz, azt hallod majd a hírekben, hogy találtak egy rejtélyes hullát, akit nem sikerül azonosítani, akkor majd előjössz a farbával, és sokkal
híresebb leszel, mint most: hogy író is vagy és szerkesztő is vagy, vagy hogy szerkesztő vagy, és ráadásul még író is. Amiből, akárhogy csűrnénk-csavarnánk, nem lehet megélni, barátocskám.
Na és ez a Geréb valóban talált egy labort, ott az ajtón ezt olvasta: “A felvételek digitális formában való tárolása nagyban megkönnyíti a fog- és szájbetegségek követését, ami rendkívül fontos a prognózis, valamint a terápia szempontjából. Fontos szempont továbbá, hogy ezáltal elkerülhető a filmelőhívásos technológiával járó veszélyes hulladékképződés, környezetszennyezés. A digitális technológiával elkészült felvételeket a kezelőorvos e-mail-ben azonnal megkaphatja, illetve CD-n is kérheti. Azok számára, akik a felvételt hagyományos módon, filmen is szeretnék megkapni, ugyanezt a részletgazdagabb felvételt filmre nyomtatjuk.”
A bő lére eresztett infónak csak a vége érdekelte. Odabent nem csodálkoztak semmin, fizetett, grimaszkodtatták, fotózták a száját mindenféle szögből, nem fájt; és aztán harmadnapon az eredménnyel valóban bekopogott a szerkesztőhöz.
– Egy percig sem hittem ennek a Gerébnek, mert világéletében link alak volt – sóhajtotta az író. – A fogazatáról készült filmcsomagot elraktam a fiókomba, és azonmód meg is feledkeztem róla.
– Ilyen történeteket én is tudnék mesélni – jegyezte meg fanyar mosollyal a mucsi impegát.
–Várjon csak, mert nincs vége – mosolygott az író. – Mert ez a Geréb csakugyan eltűnt a városból, senki sem látta többé. Halálhírét nem költötte senki, gyászjelentés sem jelent meg róla.
Évekkel később kivetett a gép egy hullát, pontosabban emberi vázat a régi gyártelep egyik szeméthalma alatt. Azonosítása csaknem lehetetlen volt. Na, gondolom, most bankot robbantok. Suttyomban előkeresem a Geréb-féle paksamétát, és felhívom a kórbonctani főorvos urat.
Igaz ugyan, hogy időközben a szerkesztőség kétszer is költözött, a borítékot viszont minden alkalommal átmentettem az új fiókomba. (Írói sejtés lehetett, hogy egyszer még majd izgalmas krimit alkotok a Geréb fogaiból.)
De bármennyire kutakodtam is, tűvé téve nemcsak a szerkesztőséget, annak könyv- és irattárát, hanem a saját lakásomat is –, a filmfelvétel nem került elő.
A csontváz további sorsa ismeretlen. Gerébet elfelejtették, az ügyet lezárták, az irodalom visszapofázott.
– Hát ez szomorú – bólintott a mucsi impegát. – Igazán sajnálom a maga barátját.
– Egyet se sajnálja! – rikkantotta az író. – Mert hát megírtam a sztorit –, de úgy, mintha sikerült volna az áldozat kilétének felfedése, mintha fény derült volna a gyilkosságra; és persze elkapják a gyilkost is.
Megjelent a helyi lapok egyikében, a szombati számban –: és hétfőn a hullának hitt gazember, ez a Geréb már ott kujtorgott az ajtóm előtt. Épen-szépen, vigyorogva, új fogsorral. Megzsarolt, hogy visszaéltem a személyiségi jogaival.
És bőszen tartotta a markát.
– Tudom már a végét – vigyorgott a mucsi impegát. – Akkor maga istenesen behúzott egyet neki…és Geréb mehetett ismét a fogászatra, inklúzíve a laborba!
– Hát, valóban adtam neki – mosolygott szerényen az író. – Elvégre barátok vagyunk. Adtam neki egy százast; hogy tartsa a száját.

*A szerzőnek a napokban megjelent, Mosolygó kis pöttyös, szovátai pisztráng című prózakötetéből.