Az emberek találkoznak

Pethő főhadnagy a sötétség leple alatt kibújt a födözékből s miután a futóárok mentén kisétálta magát, leült egy földhányásra. Nappal nem lehet kimozdulni, csak szorong és kering az ember az árkok szövevényében, mint a vad az állatkert kalitkájában.
Ezelőtt pár nappal nagy eső esett és a folyó fölött, amely a két frontot elválasztja, a sötétségen átvilágitó, vastag ködtakaró lebeg. A kanyargós völgyben ugy fest ez a fehér csik, mint valami alásülyedt, hóboritotta hegygerinc. Jobbra az összelőtt és leégett városka romjai magányos sziklaszálak gyanánt emelkednak ki a fehérségből.
A főhadnagyot különös hang riasztotta föl mélázásából. A városka romjai közt keserves, szivbemarkoló zokogás jajdult föl időnként. Ott valahol a leégett malom környékén.
Elküldött egyik szakaszparancsnokáért, Bodó hadnagyért.
— Figyelj csak a malom felé, nem hallasz valami különös hangot?
— Női zokogás! Milyen kísértetiesen hangzik . . .
— Jelentsd a dolgot az őrnagy úrnak. Azt hiszem, az étkezőben még együtt találod az urakat.
Az érdekes hir hallatára a zászlóalj tisztikara fölkerekedett és előrejött a szolgálatban lévő századhoz. Pethő a leégett malom felé irányította figyelmüket. Nem volt kétség a dologban; a női zokogást mindnyájan hallották.
— Érthetetlen! — mondotta az őrnagy. — Hiszen azt jelentettétek, hogy egy lélek sincs a romok között.
— Talán valami szerencsétlen anya tért vissza és most lelt rá halott gyermekére — vélekedett egy öreg népfölkelő hadnagy.
— Hogy juthatott volna át a rajvonalakon ?
— Azt a nőt kínozzák! — állapította meg a zászlóalj orvosa. — Figyeljétek csak meg, milyen szakadozottan tör elő a hangja ! . . .
— A vadlelkü gazemberektől minden kitelik! — szitkozódott az őrnagy.
A dolog nagyon fölizgatta a társaságot. A családapákat is, a lovagias tüzü fiatalokat is.
— Ki fogjuk szabadítani! — állt elő Bodó hadnagy, a zászlóalj legvállalkozóbb szellemű tisztje.
— Igen, gyorsan föl kell deríteni a dolgot. Pethő, egy tiszti őrjáratot fogsz kiküldeni — intézkedett az őrnagy.
— Bodó, te mész a szakaszoddal. Te oroszul is tudsz valamennyit . . .
Az őrnagy engedelmével pár hadapród is csatlakozott az őrjárathoz. A kis csapat csöndben leereszkedett a romok felé és csakhamar beleolvadt a kődbe.
— Mi itt maradunk és megvárjuk az eredményt, — indítványozta az őrnagy. — Doktor, te, is légy itt kézügyben, szükség lehet reád!
A tisztek letelepedtek az őrnagy köré, a földhányásra. Csöndesen beszélgettek és a romok felé figyeltek. A zokogást pontosan lehetett hallani. Az őrjáratról azonban semmi jel, sem lárma, sem puskaropogás.
Egyszer aztán a zokogás is megszűnt.
— Ahá, tehát mégis történt valami. Ugy látszik harc nélkül jutottak hozzá . . .
Jó időbe telt, mig az őrjárat visszatért. Az őrnagy példájára mind felugráltak és közrefogták Bodó hadnagyot, aki a hadapródokkal előrejött.
— Őrnagy urnák alázatosan jelentem, alaposan felsültünk a föltevésünkkel.
— Úgy? hát nem érdekes . . .
— Ellenkezően. A dolog így tán még érdekesebb. –
— Hát halljuk!
Bodó hadnagy visszafordult a romok felé és úgy magyarázott :
— … A folyó mellett, a viz-zugásban nem hallottuk a zokogást, hát elhatároztuk, hogy egyenesen a malomhoz megyünk. Amint annyira közeledtünk, észrevettük, hogy az épületből gyönge világosság szűrődik át a ködön. Ott játszódik le a tragédia! . . . Fölfejlődtünk és nesztelenül közrefogtuk a malomnak a folyón innen eső részét. Mi néhányan beléptünk a helyiségbe, ahonnan a világosság kiszűrődött. Egy csomó orosz volt ott, több fiatal tiszt közöttük. Rájuk fogtam a revolveremet és felszólítottam őket, hogy ne mozduljanak. Az oroszok a meglepődés zavarával néztek ránk: a háttérben, a folyó túlsó partján nagy mozgolódás támadt.
— Hol van a nő ? Azonnal szolgáltassák ki! — kiáltottam a tisztekre.
— Úgy? Önök a nőt akarják kiszabadítani ? — szólalt meg egy mosolygós arcú, szőke muszka tiszt.
— Meg is fogjuk cselekedni . . .
— Fölösleges fáradság ! Mi már kiszabadítottuk őnagyságát . . .
Ez a kijelentés, meg a derültség, amely az oroszok arcán tükröződött, kihozott a szerepemből.
— Talán valami szerencsétlenségről van szó ? — kérdeztem szelídebben.
— Semmi esetre sem arról van szó, amire önök gondoltak. Mert bizonyára önök azt vélték, hogy mi durva, gonosz barbárok, embertelenül kínozunk itt valami szerencsétlen nőt …
— Honnan tudja olyan bizonyosan ? — kérdeztem megütközve.
— Már hogyne tudnám, mikor mi is azért jöttünk ide, hogy az önök gonosz kezétől megszabadítsuk a zokogó hölgyet.
— Nos?
— Jöjjenek, itt fekszik őnagysága.
A vidám arcok között felléptünk egy törmelékhalomra. A tiszt előre világított lámpájával.
— Tessék! Az imént húztuk ki, még egészen vizes.
Értetlenül néztünk össze. Egy vizes deszkadarab hevert előttünk.
— Várjanak, mindjárt megmagyarázom ! — buzgólkodott a muszka kolléga.
A lámpát átadta szomszédjának és a deszkadarabbal odalépett a zsiliphez. Tett-vett ott valamit: hát egyszer, megint hallatszik a zokogás.
— Tessék közelebb lépni!
Most már világos volt a dolog: a hullámok olykor nagy erővel átcsaptak a deszkán, hozzádörzsölték a zsiliphez … onnan eredt a zokogó hang…
Elnevettük magunkat, mire az oroszok hatalmas hahotába törtek ki, hogy csak úgy zengett-zúgott bele a romhalmaz.
— Csodálatos, hogy máig nem hallottuk — jegyeztem meg.
A mosolygó arcú tiszt azt is megmagyarázta:
— Az áradás az oka. Ha kicsi a viz, akkor nem dörzsölődík a deszka . . .
Meghajtottuk magunkat, az oroszok mosolyogva bólintottak és elénkbe világítottak a lámpáikkal, amig kitaláltunk a romok közül.
Így történt, alázatosan jelentem . . .
Az őrnagy komolyan nézett maga elé, a tisztek is hallgatagon álltak körülötte.
A segédtiszt törte meg a csendet.
— Miért nem fogtátok el őket? Nagy szükségünk volna a foglyok vallomására . . .
— Elfogni ? — kiáltott fel Bodó hadnagy és meghökkenve nézett a hadapródokra, akik vele voltak. — Tyüh,
látjátok, az oroszok játszva elfoghattak volna minket, ha akartak volna! Legalább ötször annyian voltak ott a közelben és mi bementünk a romok közé, valósággal a markukba estünk …
— Az oroszok nem gondoltak arra! — jegyezte meg az egyik hadapród. — Más volt ott a hangulat …
— Csakugyan más volt — erősítette meg Bodó hadnagy. — Barátságosan mosolyogtak ránk, mintha szerető rokonokat fedeztek volna föl bennünk. Egy csomó jószándékú ember találkozása volt …

[Forrás: Gyallay Domokos: Ősi rögön. Elbeszélések. A Minerva RT kiadása, Cluj-Kolozsvár 1921.]