1998-ban, december 8-án, kedden találtam egy pénztárcát. Tartalma: személyazonossági igazolvány átlátszó műanyag tokban, öt darab tízezres bankó (román lej), egy darab százezres bankó (román lej), egy darab telefonkártya, könyvtári belépő (Maros Megyei Könyvtár), sorszám a III-as fogászati klinikára (női név, az orvosé). Idő: 8 óra 25 perc. Hely: a Dózsa György úti megálló, a bútorüzlet kijárata, a gyümölcsösbódé előtt, a járdán, vagyis az út szélén. (A megálló azóta megszűnt.)

A fiatalember, M. I. huszonegy éves. Hosszan csengettem, majd kopogtam az ajtón. Ez 13 óra 40 perckor történt, miután a Munka utca előtt leszálltam a 20-as buszról, a volt 18-as gyógyszertár előtt (most Bayer). Innen pár száz méternyire van a tömbház, negyedik emelet, 12-es lakás. Az édesanya, alacsony, barna, hatvanas asszony, ijedt arcot vágott, nem vezetett be, az előszobából láttam, műhelye van – szerteszét minták, ruhák, rongyok, fancsikák, és az ügyetlenül latakart varrógép. Attól tartott tán, finánc érkezik. Remegő kezekkel nyúlt a tárcáért, ragaszkodtam hozzá, hogy darabonként vegye át a tárgyakat, majd papírt kértem, és a leltárt rávezettem. Remegve írta alá. Megnyugtattam, ez azért szükséges, nehogy megvádoljanak, hogy valamit eltulajdonítottam. Egyébként hol van a fia, kérdeztem.
Dolgozik, sóhajtotta. Nem firtattam, hol, nem tartozik rám. Már búcsúzkod-tam is. Adni akart borravalót, aztán szabadkozott: ja, nem adhat mégsem, hirtelen nem talárja a kulcsait. Nem fogadok el semmit, jelentettem ki, s azzal eljöttem. Hiszen ha valóban adni akar, ott van, amit a pénztárcában találtam s átvette, kereken százötvenezer lej, ötven is elég lett volna. Bosszant az oktondiság.

2003. február 4-én, kedden hat óra negyeven perckor a Domus megállóban (Hosszú utca, hivatalosan 1918. December 1. sugárút) találtam egy pénztárcát. Tartalma: útlevél, személyazonossági igazolvány, két telefonkártya, egy hitelkártya, hajtási jogosítvány M. I. névre, ötszáz dollár százas címletekben, kétszáz euró százas címletekben, kétmillió lej ötszázezres címletekben, három néjegykártya, egyik a tárca tulajdonosáé, a másik egy fogorvosé (női név), a harmadik török név, bukaresti lakcím.

Lebonyolítottam néhány ügyletet, vagyis vásároltam egy ruhakefét, egy kéziszappant és két napilapot, aztán átmentem az út másik oldalára, és az új klinika előtt ismét felültem a 20-as buszra. Még mindig a Munka utca előtt áll meg, innen pár száz méternyire a tömbház, csakhogy időközben kaputelefont szereltek, úgyhogy megcsöngettem a 12-es lakást. Ki az, szól le egy dörmögő férfihang. M. lakás?, kérdezem vissza. Nem, az a család már nem lakik itt, válaszolta a dörmögő, és nem kattant az ajtó. Éppen jókor érkezett egy másik lakó, aki kérdésemre elmondta, hogy M. néni egy vagy két éve meghalt (nyugodjék békében), a lakást eladták, a fiáról nem tudnak semmit. A névjegykártyán megnéztem a doktornő címét (a fogorvosét), hát az az utca egészen közel van. Arra sétáltam, szerencsére nincs kaputelefon. A pénztárcából diszkréten kiemeltem a dollárkákat, az eurókákat és a lejecskéket (az ötszázezreskéket). Hitelkártya lebuktat.

Becsúsztattam a tárcát az orvosnő postaládájába. Annyi időm maradt csupán, hogy a járdára éve beslisszoljak a közeli bögrecsárdába. (Ezt az egyet még meghagyták.) A négyemeletes tömbház elé siklott egy rendőrkocsi, dehogy szirénázott, egy frászt. A házból, ahol az imént még oly szeretettel ügyködtem a postaláda előtt, szép szál urat kísért ki két rendőr. Nem volt megbilincselve, engedelmesen beült a hátsó ülésre közéjük. A kocsi, ahogy érkezett, el is suhant. Szóval valakit latartóztattak. És tudom, ki az illető. Persze nincs mit mondanom róla. Itt ülök, nézem magát, Emilia Marika Rózsi, amint mosogatja a krigliket. Jólesik, hogy akkor is felismer, ha hetekig be sem teszem a lábam a kocsmájába. Persze a környékbeliek a világos sört kedvelik. És az is tetszik, hogy szőkéről feketére festette a haját. Most végre lesz presztízse.

Vége a hülye viccelődésnek.

* A szerzőnek nemrég megjelent, Mosolygó kis pöttyös, szovátai pisztráng című prózakötetéből.