Már jó ideje állt a kirakatban, a többi gyerekjáték közt a csodálatos, fényes, irányítható álomautó. Csak egy volt, belőle, egyetlenegy. Minden nap megnézte, iskolába menet, a homlokát rátapasztotta az üvegre. Elkezdett gyűjteni rá, mindig félretéve azt a keveset, amit az uzsonnára kapott. Nagyon sok uzsonnára való kellett hozzá, de inkább koplalt. Tudta, érezte, egyszer csak összejön az a pénz, bár rettentő drága volt a szép játékautó.

Már csak néhány hét, és megveheti – gondolta aznap is, amikor orrát az üveghez nyomva, ismét sóvárogva bámulta, egyszer csak egy kéz benyúlt, és kivette a kirakatból a csodamasinát. Az Ő autóját! Hogy merészelték?!

Egy hölgynek adták oda, aki kifizette az árát, majd átnyújtotta a mellette ácsorgó kisfiának: – Na, itt van, ha már annyit cirkuszoltál érte, csak ne halljam a nyafogásodat! – mondta neki, aztán kivonultak az üzletből.

Döbbenten, összetörve állt ott, és csak nézett utánuk könnyes szemekkel, amint elhaladtak mellette. A másik kisfiú hátranézett: – Anya, mondd, miért sír ott az a gyerek? – Hol, kisfiam? – Hát ott, a játékbolt előtt.

– Nincs ott senki. Már megint ugratni akarsz?

Akkor lenézett a lábára, és nem látta saját magát. Tényleg nem volt ott.