Mata Hari

…Az ügyész vádbeszéde a tárgyalás harmadik napjára maradt.
— Igen tisztelt bíróság! Méltóságos elnök úr! — kezdte az elegáns őrnagy, egész hosszában kiegyenesedve. — Azon kérelemmel fordulok önökhöz, uraim, hogy szavaimat fokozott figyelemmel kísérjék. A haza érdeke kívánja ezt önöktől, ebben a bonyolult és súlyos esetben.
Itt szünetet tartott és a torkát köszörülte, mint egy énekes a bevezető futam után.
— Rövid leszek, ezért kérek még a szokottnál is nagyobb figyelmet. Íme: adva van egy gyanús származású nő, akinek okmányai hiányosak, rejtélyes módon kerül Párisba, sőt a frontra. Csak annyit tudunk róla, hogy a bőre barna, de ez még nem mondja azt, hogy javai. Ugyanúgy lehetne sémita eredetű boche nő, ez a fajta szintén kreol bőrrel és fekete szemekkel rendelkezik.
Itt megint szünetet tartott, mert észrevette, hogy a bíróság tagjai mosolyognak és ki akarta élvezni a hatást.
— Nem ő az első és nem is az utolsó, akit kémkedésen kapunk rajta. Mert igenis, itt a tárgyi bizonyíték folytán a tettenérés iskolapéldájával állunk szemben és ezért voltaképpen nincsen nehéz feladatom. Hogy a tárgyi bizonyíték súlyát kellőképpen hangsúlyozzam, ezek a tervrajzok nemcsak a hadügyminisztérium erődépítészeti szakosztályának idevágó rajzait fedik pontosan, de jelezve van rajtuk a legutóbbi harctéri események pontos eredménye is. Miután éppen Vaux és Mabough erődök képezik a veszélyeztetett pontokat még most, e szavak elhangzásának időpontjában is, azt kérdezem, miért van éppen eme erőd tereprajza részletezve, miért van éppen az erődöv eme két pontján elért tüzérségi eredmény megdöbbentő pontossággal bejelölve és végül miért vezetett a tárgyalás folyamán ismertetett rejtélyes autóút eme két erőd körletén át?
— És ha a tervrajzok magukban véve nem volnának még döntő súlyúak, íme felmutatom írásbeli bizonyítékaimat a vádlott kémkedési ajánlatára, iratainak kétes voltára vonatkozóan, úgyszintén azt is bizonyítom mellékelt iratok segélyével, hogy a vádlottnő Madridban a német kémszolgálat-főnökével, Zürichben magával a német trónörökössel állott érintkezésben. Azt kérdezem, nem volna elég a fele is ennyi terhelő adatnak?
— Erre a kérdésre önök fogják a feleletet megadni, uraim! És én biztos vagyok benne, hogy feleletük az a felelet lesz, amit minden francia ad a bocheok gyalázatos orvtámadásaira. A grand nation, a gloire gyermekei méltó feleletet fognak adni a haza szent üdvének érdekében!
A szavak úgy puffogtak, mint a bombák.
Most a védő emelkedett szólásra. Alázatos hangon beszélt, szinte bocsánatkérően, hogy ő is szólani merészkedik. Érveinek láncolatát főleg Fallien tábornok személyéhez fűzte, hivatkozott a nagy hadvezér érdemeire, amelyek ezt a kiváló embert minden gyanú fölé helyezték.
— Lehetetlen, — mondta, — hogy eme egyéniség ragyogó atmoszférájában a kémkedés sötét bűntette meglapulhatott volna. A vádlottnőnek úgyszólván ideje sem volt, hogy titkos összeköttetéseket fentartson, a személyzet tanúvallomása szerint egy századost látott csupán vendégül és miután ez a katona éppen a minisztérium információs osztályának szolgálatában állt, ez az összeköttetés is kizár minden gyanút.
Hosszasan fejtegette ezután a verduni kirándulás részleteit a tábornok információi alapján és igyekezett védencének minden lépését a tábornokkal azonosítani. Aki védencét vádolja, — úgymond, — az nem teheti ezt anélkül, hogy a tábornokot is ne vádolná bűnrészességgel.
Az elnök mindannyiszor félbeszakította, valahányszor a tábornok személyéhez kapcsolta a felhozott vádat. Ő azonban mindvégig makacsul kitartott e taktika mellett, ügyelvén, hogy minden szava jegyzőkönyvbe vétessék. Ha a tábornok ellenségei irányították volna beszéde fonalát, nem beszélhetett volna inkább szájuk íze szerint.
Végül kérte a vizsgálat kiegészítését a személyzet alaposabb megfigyelése irányában és kifogást jelentett be az ellen, hogy a személyzetet nem vették azonnal őrizetbe.
— E formahiba miatt a tárgyalás előtt kellett volna kifogást emelnie, — mondta az elnök. — Most nem veszem figyelembe, akármivel okolja is meg eme mulasztást.
Az ügyész fölényesen mosolygott és nem élt a válasz jogával. Mindezek után pedig a bíróság ítélethozatalra vonult vissza egy szomszédos terembe.

Szolnay Sándor eredeti illusztrációja

A csukott, szürke gépkocsi végigszáguldott a Champs Elyséen, aztán nekivágott a Boisnak. Az égen ólmos felhők lógtak és a fák ágai belevesztek a ködbe. Még a pocsolyák sem csillogtak. És a raktárak, gyárépületek, munkástelepek házsorai mintha tintafoltok lettek volna a köd itatópapirján.
St. Vincennes erődítései között megállt a gépkocsi, nyerstéglafalu földszintes épület előtt, amely már a sáncokba volt beleépítve. Ajtaja előtt kopott pirosfehérkéfc festésű faköpönyeg élénkebb sávok a tél szürkésbarnájában. Az őr végiglépegette a sárbafulladt deszka hosszát.
Egy őrmester lépett ki a gépkocsiból, aztán Mata Hari. Utánuk még két katona ugrott le a cuppogós sárba.
A foglár kinyitotta a vaspántos ajtót és Mata Harit egy sötét odúba vezette. Azán újra csikordult a kulcs és nem volt már semmi, csak a december nedves hidege és az odu homálya. A cella padlatának téglái közül vízsávok szivárogtak, amelyekbe belecsobbant egy-egy a bolthajtásról belehulló vízcsepp.
Mata Hari tapogatódzott. A cellában nem volt egy nedves padnál egyéb. Dideregve ült le rá, szorosan ösz-szevonva testén pézsmabundáját.
Hallgatta a vízcseppek loccsanását, ezek tagolták percekre az órákat. Az életről, az elillant életről nem gondolkozott. Csak várt, valami váratlanra, valami ismeretlenre.
A kulcs csikorgóit rozsdásan, kegyetlenül. Az ajtó négyszögében a folyosó derengése és egy zömök, fekete ember elmosódott körvonalai. Aztán villanyzseblámpa éles, vakító fényköre.
— Eljöttem leányom, hogy vigaszt nyújtsak önnek utolsó óráiban.
Mata Hari felriad a fényre és a mély gordonkahangra.
Az ajtó becsukódott és az ismeretlen leült mellé a penészes, korhadt padra, amely majdnem összeroppant súlya alatt.
Mata Hari fogai összevacogtak.
— Ön fél, kedves leányom? Ne féljen!
— Félek? Nem, nem félek. Csak fázom. Hangja visszahullott a nedves boltozatról, mint a
vízcseppek.
— Azért jöttem, — törte meg a csendet az ismeretlen újból, — hogy kitárja előttem lelkét. Én a mi urunk nevében feloldozom bűneitől, mert nincsen olyan bűn, amit ő meg ne bocsátana.
— Akkor miért nem bocsátanak meg azok, akik az ő vallását követik és hirdetik?
— A lelkük még nem jutott el az ő lényéig, különben megbocsátanának, — válaszolt a mély hang.
— De én nem követtem el bűnt. Hogyan lehet, hogy mégis büntetnek?
— Mondja el életét, minden titkolódzás nélkül és én majd megvilágosítom elméjét, gyermekem. Talán
többet bűnözött, mintsem gondolná, talán kevesebbet, mintsem mi hinnénk. Itt, a halál küszöbén csak öntől függ, gyermekem, teltámad-e, vagy sem. Mondjon el mindent.
Mata Hari gyermekéveiről beszélt. Jól esett neki beszélni és mintha saját magához intézte volna szavait. Az ismeretlen előtt pedig szűz ismeretlenségek tárták ki kelyheiket és a nedves, sötét kazamatában most felragyogott Danáé öle, a fény szigete. Fügefák, datolyapálmák levelein izzott a trópusi nap, kolibrik cikkáztak színeik arany ragyogásában, bambusznád szára csillogott a domboldalak ultramarinjából, cinóber utak kacskaringóztak bele a lápok sötétzöldjébe, lótuszok fehérlettek a fensík hínárjaiban, teknősök páncélja sárgállott a parti homok nedves szürkéjében, párducok foltjai barnállottak az okkerszínű testen és a tigris fekete sávjai tusként csurogtak az alapszín narancssárgájába. Marabuk álltak mozdulatlanul a nádas páfrányai között, a liánok kikacskaringóztak az erdőszélen, valahol a türkizkék sziklák között vadbika bömbölt és a rinoceros feltörtetett a tűzhányók ormaira, kis szemeinek tekintetét belefúrva a forróvizű krátertavakba.
Aztán újból csend lett. A nyirkos homály átvette uralmát és az ismeretlen egy normandiai kolostor meg-barnult szentképeire, szuette padjaira, komor köveire, végnélküli litániáira gondolt, amelyek ellopták életéből a fényt és melegséget. És a férfi megborzongott a tábori pap groteszk egyenruhájában, amelyet most önmagában való ellentmondásnak érzett és égető nessusingnek. Mert rázta a vágy, mint tölgyfát a vihar, át szerette volna fonni izmos karjaival ezt a napleányt és kiragadni az éjből, repülni vele messze-messze, ismeretlen fűszerillatú szigetek felé, ahol szűz hegyormokon trónolt még a szeplőtlen élet.
— Nem, te nem vagy bűnös, — mondta és a hangja elcsuklott. — Ezért számodra nem is lehet büntetés a halál.
Szeretett volna nekirontani a kazamata falainak. De a tábori lelkész egyenruhája teljes súlyával nehéz-kedett rá, elnyomva minden lázadást, minden forradalmat.
És Mata Hari hallotta sírni az ismeretlent. A sötétben keze után nyák és megvigasztalta, mondván:
— Nem, a halál nem büntetés. Meg fogok térni Bráhma kebelébe, ahonnan jöttem, a jáspismezőkre. És a démonok nem tartóztathatnak fel utamban, mert én nem szövetkeztem velük. , A jáspismezőkön várni fog tizenhét évem és egymással egyesülve, megsokszorozza önmagát bennem, a végtelenségig. így érkezem el Isva-rán át az egységhez, az oszthatatlan ősökhöz, akinek nevét nem szabad kimondani.
— Táncolni fogok neki, — tette hozzá kisvártatva. És érezte, hogy a kezén forró könnyek csurognak végig és a megfeszített ember szolgája ott térdel előtte.
Azután megint a zár csikorgóit és az ismeretlen elment.
Újra villanyos zseblámpák fénykörei táncoltak a falakon és két tiszt jelent meg köztük.
— Tudatjuk önnel, hogy a köztársaság elnöke elutasította ügyvédjének kegyelmi kérvényét és így a halálbüntetés reggeli hét órakor végrehajtatik.
Mintha menekültek volna ebből a homályból. Az ajtó reccsenve csukódott, aztán az egyik tiszt visszatért.
— Majdnem megfeledkeztem róla. A törvény értelmében teljesíteni kell ucolsó óhaját. Van valami kívánsága?
— Van.
— Kérem, közölje velem.
— Ha majd elszállt belőlem az élet, tegyék testemet egy repülőgépbe és indítsák el napkeletnek.
A tiszt tétovázott. Végre megszólalt:
— Ha lehet, teljesíteni fogjuk az óhaját, kisasszony.
A boltozatról hullottak a vízcseppek. Aztán újbólnyílt az ajtó és Mata Harit a sáncok közé vezették. Csodálkozva tekintett körül, mert a földet valami fehér lepel fedte. Az első hó.
Mata Hari sohasem látott még havat. Aztán bekötötték egy kendővel a szemét és a négy poilu fegyvere eldördült. Négy vörös csík futott végig az árok lágy havában.
Túl a sáncokon, a hólepte mezőségen Taube típusú repülőgép állott készenlétben. A holttestet az ülésbe emelték, beállították a magassági kormányt a végtelenre és megindították a motort. A csavaron egyet rántott a pilóta, elugrott a propeller mellől. A gép tovalibbent a kerekeken, aztán merész szögben felívelt a magasba. Szárnyain most látszottak a fekete keresztek, az ellenség jelzése. Mert zsákmányolt repülőgép volt.
A sáncok felett két keselyű keringett. A csatatereken megízlelték az emberhúst, most számontartották a kivégzéseket, arra a pillanatra lesve, mikor maradnak egyedül a kivégzettekkel.
A távolságokat átszúró szemek most végre megpillantották a repülőgépen azt, amire napok óta leselkednek. Nekivágtak a tereknek, üldözőbe vették acélból, fából, alumíniumból és vitorlavászonból készült testvérüket, amely elragadja előlük a zsákmányt.
Csupasz nyakuk egyenesbe meredt, szárnyaik su-hogtak és repüíőizmaik motorja végsőkig feszült. Farktollaik kormánya ragyogott a hideg hajnali fényben, mintha ércből lett volna a géptestvérrel való versengésben.
Végre legyőzték a távolságot. Mozdulatlanul surrantak az aeroplán fölött, annak sebességével. Itt volt a pillanat, hogy lecsapjanak.
Nyílsebesen vágódtak le. De a gépmadár mozgásának gyorsasága, a légáramlat kilendítette őket a célpont irányából. Egyikük a gép szárnyába ütődött és alázuhant a mélységbe. A másikat pedig megelőzte a gép.
Nem adta fel a küzdelmet. Közvetlen közelből látta a célt, a véres, merev emberi testet. És a felkelő nap gyémántporában vérszagot csapott feléje a hideg hajnali szél.
Erejének végső megfeszítésével a géptestvér elé került. Nem fordult szembe vele, csak kissé lassított. De túlkorán csapott le. A zúgó propeller elkapta és véres cafattá tépte. Úgy hullott alá a magasból, ahogy saját zsákmányának alaktalan roncsai szoktak máskor. És a gép berregő motorral, zúgó csavarral, ragyogó szárnyakkal, diadalmasan vágott bele a térbe, mindig magasabban és vitte utasát suhogva, búgva, drótjain hárfázva, a nap felé.
Kormányán nem uralkodott a zsarnoki apa, az ember. Nem voltak reákényszerített célok, csak rendeltetés. A Szajna fényes csíkja, a városok, romok és csataterek, erdők és tavak semmiségekké zsugorodtak, a sárga fény egyre tisztábban hatott át a párázaton és a felhők sokasága már alant ízzott, mint elhagyott jáspismező.
Egy öreg ember szemei sokáig követték a fekete pontot, amely a felkelő nap felé szállva egyre kisebbedett. Aztán minden elhomályosult előttük. A könnyek elfolytak a fehér gall bajusz mellett és lepotyogtak az öreg ember mellére. És a pilóták elfordultak, hogy ne lássák sírni az öreg embert, aki fedetlen fővel állott ott, kiejtvén lankadt kezéből a cserfalevéldíszes, aranypaszomántos tábornoki sapkát.
— Mata Hari, Mata Hari, — motyogta könnyezve a marnei győző. — Hindu vagy javán nyelven a hajnal szembogara. Mata Hari, a nap. Mata Hari. És motyogása zokogásba fúlt.

[Forrás: Szántó György: Mata Hari. Regény. Erdélyi Szépmíves Céh, 1928. Minerva Irodalmi és Nyomdai Műintézet R.-T. Cluj-Kolozsvár. / 28-29. fejezetek]