Városunk az ezernapos háborúban: I. A harmadik tél

Amitől mindenki rettegett, ami két esztendővel azelőtt embertelen lehetetlenségnek tűnt fel, az egyre elháríthatatlanabbul közeledett. A harmadik tél is fegyverben találta az országot és a háború nyomasztó gondjaival városunkat.
Az elmúlt két esztendő, mintha valami lassan ölő, bomlasztó betegség lett volna, mintha láthatatlan mikrobák alattomosan bomlasztották volna a régi rendet, melynek bomlása most egyre leplezetlenebb és megállíthatatlanabb lett.
Volt a régi emberekben valami kasztszerű rendszeretet, valami ragaszkodás meglévő intézményekhez, rendszabályokhoz, amelyek alapjában véve igazságtalanok és méltánytalanok voltak, de amelyek megadták a jellegét a nagy korszakot megelőző évtizedeknek. És aki nézett, ezen a harmadik télen látó szemekkel érezhette ennek a bomlásnak bekövetkeztét.
Kezdődött a dolog ott, hogy a törvényeket és különböző forrásból eredő szabályrendeleteket egész nyíltan nem respektálták. A háború természete hozta ezt magával, azok az emberek, akik a csataterekről visszatértek, az élet és halál legnagyobbnak látszó problémájával szemben kicsinynek és jelentéktelennek láttak minden egyebet. Szabadságra visszatérő közlegények késő éjjel ordítozva veregették a kávéházak leeresztett ablakredőnyeit és azt kiáltozták, hogy ha nekik kötelességük éjjel két órakor is meghalni, akkor legyen joguk éjjel két órakor szórakozni, ha erre alkalom van. Nem respektálták az olyan kicsinyes, és mégis jellegzetes rendszabályokat, hogy például nem szabad a megtelt villamosra felszállni és hogy az útért fizetni kell.
– Ezt érdemli egy katona, aki huszonhat hónapja küzd a fronton? – Ez a kérdés egyre gyakoribbá, egyre türelmetlenebbé és méltányosságában egyre kínosabban égetővé lett. De amíg ezeknek a testileg szenvedő, lelkileg bámuló embereknek némi joguk csakugyan lehetett ilyesfajta kérdésekre s az ebből fakadó viselkedésre, a többiek hallván ezt a hangot, de nem élvén át annak belső jogosultságát, ugyanígy viselkedtek.
A kormány és a közigazgatás egyéb hatóságai, a régi, presztízshatalmon alapuló felfogással rendeleteket adtak ki az élelmiszerek, közhasznú iparcikkek, fontos nyerstermények forgalmának szabályozásáról. Az állami monopólium és a szocialista társadalom elvének gyönge nyomai voltak ezek és végzetük az lett, hogy az emberek nem vették figyelembe e mázsányi rendszabályokat.
Lassú, láthatatlan szétmorzsolódás, összeomlás következett be, a régi presztízsszellem egyszerre megbénult, tehetetlenné lett és amilyen mértékben erősödött és egységesedett az állam fegyveres része – amennyire korlátlanabb lett a fegyveres emberek felett rendelkező hatalom – annyival szorult hátrább a fegyverben nem állók társadalmának rendje és erkölcse. Amott egy félelmetesen erős akarat vas következetességgel érvényesült a legutolsó, fegyelmi kötelékbe szorított paraszttal szemben, itt pedig még csak egységes irányelveket sem lehetett megállapítani nagy és széles társadalmi rétegek számára.
És városunk külső arcán is egyre látható lett ez a szétmorzsolódás. Az utcák piszkosak voltak, mert nem volt, aki seperjen, illetőleg az asszonyok nem bírták az utcaseprés munkáját. Voltak házak, főleg a külvárosban, melyeknek minden üzlete zárva volt esztendők óta, a vasredőnyöket belepte a por s a feliratok elszíntelenedtek. Eső és szél viszontagsága koptatta le a betűket, eltördelte a táblákat és nem volt, aki és amiért rendbe hozza. Vízvezetékek eldugultak és nem tisztították meg őket. Villamosberendezések tönkrementek és nem lehetett embert kapni, aki rendbe hozza. A tél bekövetkezése elé aggodalommal néztek az emberek, nem csak azért, mert nem volt szén és nem volt kocsi, amely házhoz szállítsa, hanem azért is, mert nem volt mesterember, aki kijavítsa a kályhákat. Az újságokban szaporodtak a sajtóhibák, a lapzárta és megjelenés közötti idő meghosszabbodott, mert egyre kevesebb jó szedő és nyomdamunkás maradt. Még szerencse volt a papírhiány, amely miatt a lapok kénytelen voltak terjedelmüket korlátozni. Az öltözködés standardja egyre alább szállt. Régi, viseltes ruhák ismét napfényre kerültek. A cipőket egyre általánosabban fával talpalták, sőt facipők készültek vászon felsőrésszel. Az elhanyagoltság egyik jele volt a molyok nagy elszaporodása, senki sem tudta miért, valószínűleg a sok beraktározott ruha és bútor okozta. A nagy zajban nem vették észre, de azoknak, akik templomok közelében laktak, feltűnt, hogy kevesebbet szólnak a harangok. Igen, mert egy részüket leeresztették a tornyokból és elvitték az ágyúgyárakba, melyek lázasan dobogó szívként szívták magukba a megbénult ország vérét, minden ipari termelését. Az ágyúgyár láthatatlan csápjai belenyúltak a háztartásokba is, minden felesleges rézholmit elvittek onnan. Kinek jutott volna valaha eszébe, hogy meg kell válnia a rézmozsártól, melynek jellegzetes csörgése hozzátartozott a bérházak mindennapi zajához? A rézmozsár jelentéktelen edény volt addig és egyszerre érezhető értékké vált, hiszen sárgarézből készült. Egyike volt azoknak a tárgyaknak, melyeken legszembetűnőbben nyilvánult meg az új állapot-okozta átértékelődés. Dolgok, melyek azelőtt jelentéktelenek voltak, keresettségük folytán értéket nyertek, megszínesedve, megizmosodva és tekintélyben gazdagodva jelentek meg az emberek szeme előtt. Ha lett volna olyan ember – s bizonyára volt is – akit három évvel azelőtt elméjének valamely váratlan elborulása miatt elmegyógyintézetbe zártak és ez az ember három évi teljes öntudatlanság után egy napon hirtelen visszanyerve öntudatát, ismét kikerült volna a városba, ez az ember okvetlenül megzavarodott volna a dolgok ilyen érthetetlen változásának láttán.
És volt az emberek viselkedésében, nézésében, gondolkodásában is valami ijesztő, aggasztó változás. Csupa riadt, nyugtalan, félő, tépelődő s olykor eszeveszett pillantás, már nem titkolhatták az emberek, hogy megszokott külsejük alatt egy másik, meggyötört, nyugtalan lélek viaskodik és retteg. De talán a külsejük is megváltozott az embereknek, fakó arcok, melyeknek színét a fájdalom és éhség vette el, mély ráncok, melyeket a nyugtalanság és szenvedés vésett az arcokra, ideges és félő mozdulatok, melyeknek a lélekölő bizonytalanság volt a láthatatlan bábjátékosa, ezek adták meg az akkori emberek külső képét. Hatalmas, színes zászlók az utak felett, a házfalakon plakátok százai – egyrészük katonai, másik részük élelmezési ügyben – s a zászlók alatt, plakátok előtt színtelen és rettegő emberek, mint Európa minden nagy városában.
Így közeledett a harmadik tél.

(Folytatjuk)

Forrás: Nyugat · / 1916. 23. szám

/Erdély Jenő, író es hírlapíró, szül. Budapesten 1890. A budapesti tudományegyetem jogi karának hallgatója volt és 1912. jogi doktori oklevelet szerzett. 1906-ban kezdte meg hírlapírói tevékenységét. A Nap majd a Pesti Napló, később a Világ munkatársa. A Nyugat c. folyóiratban számos elbeszélése, kritikája és szociológiai tanulmánya jelent meg./