Egy mámoros éjszakán V. K. gyalog indult haza Marosszentgyörgyről. Vesztére csaknem kijózanodott. Szerencséjére egy úrvezető ráismert (pedig nem volt valami kifogástalan állapotban, egyik lábán zokni nem volt, a másikon cipő), fölvette.
Az egykori Tulipán vendéglő előtt ébredt, ott ült egy padon. Bizonyára elaludt a kocsiban, aztán ide lebaszkulálták, gondolta báván. Szemben vele a kis placc, ahol annak idején a terasz volt, diákkorában gyakran járt ide táncolni a lányokkal. Seregi bácsi, a rezes orrú főúr kegyes volt hozzájuk, csak akkor írt borravalót magának, ha volt pénzük, s beleegyeztek. (Öt lej megy? – szokta kérdezni. Öt lej igen. – Jó, akkor öt lej megy.)
Itt táncolt egy hószagot előlegező hideg éjszakán Évikével, amíg Seregi bácsi ki nem pakolta őket; akkor az utcán andalogtak, már maga sem tudja, hogyan jutottak a Nyár utcába, föl a Somostetőnek, a miként tévelyedtek el a szovjet hősök temetőjébe.
Utána Évike sírt egy kicsit, majd visszamentek a diákotthonhoz, V. K. adott három lejt a kapusnak, hogy tartsa a száját, ő maga pedig még sokáig kóválygott a város utcáin, lement a Kisállomásra, felült a vonatra, amely a Nagyállomásra vitte, ott leszállt, már hajnalodott, nyitott a kiskocsma, az, amelyikben Bözödi György is szeretett monopolkodni, akkor még korán nyitottak a kocsmák, V. K. kért egy monopolt sziruppal, felhajtotta, és leroskadt a sarokba, elaludt.
Akkor már két hónapja ki volt rúgva a főiskoláról, de nem ment haza, nehogy az édesanyjának meghasadjon a szíve a bánattól. Ott élősködött né, trógerolt, rakodott reggelente, ivott esténként, bódorgott éjjel.
V. K. nyugalmazott tanár most boldogan merengett a múltakon. Megpróbálta felidézni azt az Évikét, akinek ő vette el a szüzességét egy katonasíron. Csak a síró, hüppögő arcocska elmosódó vonalaira emlékezett úgy-ahogy. Mert nemsokára elkapták V. K.-t, itt a közelben sorozták be katonának, és soha többé nem látta a lányt.
Hirtelen éles sikoltást hallott. Feltápászkodott a padról, a Mészárosok bástyája felől jött a hang, mint mikor valaki asszonyt sanyargatnak. Vagy erőszakolnak. Amennyire tudott, sietni próbált. Hadd lám, mi van ott. A vár kapuja tárva, amint belépett, rögtön balra, a vaskerítés és a kiásott egykori falmaradvány között, ahá.
Hát ez volt itt a sánc. A várárok. Nyolcméteres volt, míg be nem temették. 1908-tól 1910-ig épült a gr. Széchenyi István Felső Kereskedelmi Iskola és a Polgári Fiúiskola. Amikor ezeknek az alapjait ásták, azzal a földdel töltötték fel a várárkokat. Ezt a várat sem vítták, sosem vették be.
A sikoltás fölerősödött. A nyári városnapokon itt sütötték az ökröt, nézte meg a halvány fény szórásában a helyet V. K. De a sikoltás közvetlenül a bástya tövéből jött, ahol egy kicsit megásták az árkot. V. K. lebotorkált a harmatos gyepen, de nem talált senkit.
Hallucinálok, gondolta. Volt ilyen képzete. Egyszer hallani vélte, amint a Maghreb-országok felől jövő bárka utasai – illegális arab bevándorlók – kétségbeesetten
üvöltöznek, amíg egészen el nem süllyed velük a hajócska. Ezek a hegyvidéki emberek nem tudnak úszni, a rozoga csónak, a patera a szárazföld közelében eltűnik, mindenki hullámsírba kerül.
Máskor a muzulmánok letaglózta indiai tehénnek a halálbőgését vélte hallani, aztán a verekedés zaját, mikor a muzulmánokat megtámadják a fundamentalista hinduk.
Egyszer azzal is megpróbálkozott, hogy felidézze annak az ökörnek a halálhörgését, amelyet a Vásárhelyi Napokra vágtak le. Miután többszöri próbálkozásra sem sikerült, lemondott a dologról. Később aztán hallotta, hogy ezeket ma már úgy kólintják fejbe, hogy elbődülni se jut idejük.
Már fordult volna vissza, de ekkor a sikoltozás újrakezdődött. Szembefordult a fallal: senki, semmi. Valami kutyák kezdtek csaholni; fáradtan, letörten előkecmergett,
és a mostani Iorga utcán hazaindult.
Várta, hogy talán megírja a sajtó, bemondják a hírekben: erőszak, rablás, gyilkosság történt. Ilyesmi.
De nem. A következő éjszakán, az éjféli híradó előtt megint odasettenkedett. Kőrösi Csoma Sándor szobra mögé húzódva várta, mi lesz.
És a sikoltozás ismét elkezdődött. Most jó tizenkét percig tartott. Persze V. K. már nem sietett a várárokhoz, tudta: nem történik ott semmi, tulajdon érzékei
játszanak vele. Ez a kegyelmi állapot pontosan hét napon, azaz éjjelen át tartott. V. K. nappal nagyokat aludt, hogy minden idegével az éjféli sikoltozásra tudjon összpontosítani.
Nem talált benne semmi perverzitást, egyszerűen az ő kábszere, drogja volt egy értelmetlennek tűnő élet után. Mert életében a tanításon és az iszákosságon kívül semmi sem volt. Szerelmei szerre elhagyták, családja mint árulót kitagadta. (Egy politikai perben gyávaságból kollégájára vallott.)
Kőrösi Csoma szobra mellett már valóságos kis gödör mutatta, honnan hallgatózik éjfélkor V. K. Őt képzelte oda, Évikét, akivel itt táncolt valaha a Tulipán teraszán, hogy a lányt valakik meg akarják…, de ő a segítségére siet, és alaposan elbánik az agresszorokkal. Ja, odamenet mindig beugrott a bárba, bekapott egy marószódás vodicskát. Hazafelé úgyszintén.
Egyik este a kocsma tévéjén furcsa képsort látott. A Mészárosok bástyáját filmezték, éppen azt a helyet a várárokkal, ahonnan a sikolyok jönni szoktak. Egy fiatal lány feküdt ott vérbe fagyva, a bemondó éppen arról beszélt, hogy a külsérelmi nyomok kétségkívül nemi erőszakra utalnak, emellett azonban a lányt ki is rabolták.
V. K. nem hitt a szemének: váltott a kép, és ott látta leskelődni önmagát a Kőrösi Csoma Sándor szobra mögött.
Elernyedt egészen. Csak annyi ereje maradt, hogy szóljon a csaposnak, hívja a rohammentőt, Arafat doktor embereit.
A bár vendégei erős, hosszan kitartott női sikoltásra kapták fel a fejüket, és nem értettek semmit. Hiszen mindössze egy vén huligán omlott le a pult tövébe a magas bárszékről.
Minek ül az ilyen oda?

* A szerzőnek nemrégiben megjelent, Mosolygó kis pöttyös szovátai pisztráng cimű prózakötetéből