Városunk az ezernapos háborúban: II. Gyomor őfelsége

E borzalmasan nagyszerű esztendők alatt sok minden foglalkoztatta az akkori embereket, de lassanként minden érdeklődés a táplálkozás köré csoportosult. Ez egyike volt talán a legnagyobb változásoknak, ami a lelkekben végbement. A társadalom magasabb osztályai számára azelőtt egészen mellékes dolog volt az evés, művelt társaságban alig beszéltek róla, mert a jobb módú háztartások költségvetésében a többi tétel mellett alig foglalt el számottevő helyet. A második év közepe felé azonban már egyre jelentékenyebb tényező lett a gyomor. A merengők, akik azelőtt nem bírták elképzelni egy háború lehetőségét, a harctérre vonuló énekes ezredek, a nyomorékká lőtt, nyavalyatöréssé gyötört rokkantak után most megláthatták a Carlyle queu-it, a zsongó és komor uszályokat, melyek a boltok bejáratai elé tapadtak, kora reggeltől késő estig, mindenütt a nap más-más órájában, valamely titkos tanrend szerint, melyet szigorúan betartották.
Eleinte csak a pékboltoknak nőtt ilyen uszályuk, de a queuk aztán lassan odaszoktak minden üzlet, főleg a közüzemek helyiségei elé. Városunk ugyanis még a háború kitörése előtt néhány esztendővel a szegényebb lakosság számára élelmiszerüzemet létesített, ahol részint a magatermelte zöldségek és hentesáruk kerültek eladásra, részint egyéb, fontosabb élelmicikkek voltak kaphatók. A háborúban valóságos népjóléti jelentőségük lett ezeknek a városi élelmiszerárusító helyiségeknek, mert a kevéssé szakértő gazdálkodás dacára a hét bizonyos napjainak bizonyos óráiban ott kapni lehetett a legszükségesebbeket, zsírt, tojást, burgonyát. Most már nem volt szó árakról, csupán arról, hogy áruhoz jusson városunk nyomorgó népe, melyből a háború láthatatlan polipcsápjai lassanként kiszívták az életnedveket.
A láthatatlan, de folyton jelenlévő gyomor lett a gyötrő szelleme ennek a népnek és százával támadtak más nyomorgók, akik némi vállalkozó kedvvel maguk is nyomorítókká lettek. Tönkrement üzletek helyiségeiben egyik napról a másikra élelmiszerboltok rendeződtek be, néhány tojás, egy kosár burgonya, néhány fej káposzta, ez lézengett a tágas helyiségben, egy üvegkirakat mögött és ez a holmi most, úgy látszik, elég volt arra, hogy egy-egy család megélhessen az árából, mert a társadalom főleg a nélkülözhetetlen szükségletek terén volt teljesen kiszolgáltatva az egyéni érdekek önzésének. Valóban, a kormányhatalom nevetséges gyöngeség képét mutatta. Megállapította a főbb élelmicikkek legmagasabb árát, de mivel nem foglalták le egyidejűleg a készleteket, a maximálási rendeletet követő napon már nem volt áru a piacon. Az akkori lapok tele vannak kezdetleges panaszokkal e tehetetlenség miatt, a kormány próbált is segíteni az állapoton, félrendszabályokkal, bűnbaknak állított tisztviselők áldozatul-dobásával, de eredményt természetesen nem érhetett el, mert útjában állt egyrészt a hadsereg hozzáférhetetlen szuverenitása, másrészt saját politikai talaja, az őstermelő gazdaközönség.
Talán a leginkább érzett hiányok egyike volt a tejhiány. Kétségtelen, hogy a háború első félévében a normálisnál jóval nagyobb számban vágtak le a hadsereg céljaira fejősteheneket, de a kormány, mely az ország mezőgazdasági jellegénél fogva az agrárius érdekekkel szemben mindig rendkívül érzékeny volt, csakhamar gátat vetett az oktalan pazarlásnak, úgy, hogy a fejőstehenek száma alig csökkent számbavehetően. Ezzel szemben a tejellátás – bár a legmagasabb árakat egyre emelkedő tendenciával állapították meg – teljesen csődöt mondott. Sötét hajnalokon, didergő tömegek álltak a tejesboltok előtt, főleg gyermekek és betegek számára kívánták a tejet, de legtöbbször hasztalanul. A tejfogyasztás lassanként a város tehetős centrumába szorítkozott, a külvárosok már látni sem kaptak tejet és nem egyszer fordult elő, hogy sápadt, erőtlen csecsemők vért szívtak ki anyjuk szikkadt emlőjéből.
Mintha két város lett volna ez ugyanegy időben és ugyanegy térben. Míg a lakosság egy része – jobb híján – zöldpaprikán és sültburgonyán élt, a másik rész kiszimatolta, hogy ha tejhiány van is, a tejszínből, melynek készítését és élvezetét a városi tanács már a háború első hónapjaiban betiltotta, nem kell lemondani. A tehetősebbek részéről titokzatos zarándoklások indultak meg az egyes vendéglőkbe és cukrászdákba, melyek a város határán voltak és így nem estek a tejszíntilalom hatálya alá.
Az idegesség akkor fokozódott igazán, amikor lassanként a dohány is elfogyott. Ez a csapás is váratlanul érkezett. Eleinte csak egyes dohányfajok tűntek el, később kifogyott a tőzsdékből minden dohányáru, a trafik, amely azelőtt értékes koncesszió volt, értéktelen bolttá züllött. S ugyanekkor megjelentek a nagytőzsdék előtt is a queuk, az embereknek most már az idegeik vélt csillapítószeréért is dulakodniuk és várakozniuk kellett.

Forrás: Nyugat · / 1916. 23. szám

(Folytatjuk)