Városunk az ezernapos háborúban: III. A nők szerepe

Ez történt a gyomor körül, mondjuk úgy, hogy ez játszódott le a gyomor érdekében, keserű tusák, zord gondok és gonosz korgások, de ugyanekkor hihetetlenül szaporodtak a szórakozási alkalmak és emelkedett az oktalan fényűzés. És az a csodálatos, hogy ez nem két külön társadalmi osztály külön élete volt, a végletek talán csakugyan nem érintkeztek, de a zöme, az kivette részét a nyomor gondjaiból éppen úgy, mint az élvezetekből. Ugyanazok a nők, akik délelőtt esetleg személyesen vettek részt a legszükségesebb élelmiszerekért való dulakodásban, délután selyembe, bársonyba és prémekbe öltözve elmentek valamelyik előkelő szálloda éttermébe zenés uzsonnára. A béke utolsó esztendejében két ilyen előkelő uzsonnázó hely volt városunkban s íme, a háború harmadik őszén már a külvárosi szállók kávéházai is zsúfolva voltak zene mellett uzsonnázó közönséggel. Ez a közönség főleg asszonyokból állt és milyen asszonyokból! Selyem, bársony, csipke s a prémek legdrágább fajtáiba öltöztek, ékszereik egyre kihívóbban halmozódtak össze testük legkülönbözőbb részein, soha a ruhavarrónőknek, cipészeknek, ékszerészeknek annyi dolguk nem volt! Egyik ruhaszalon a másik után nyílt meg, egyszerű utcai ruhákért 6 és 800 koronákat fizettettek és még így sem tudtak megfelelni az igények tömegének. A bőr igen drága volt, mert hiszen minden termelést a katonaság kötött le magának, de a nők azért csaknem térdig érő cipőt viseltek és senki sem csodálkozott, hogy azért a cipőért, melyet tavasszal száz koronáért szállítottak volna, ősszel már százötvenet kértek.
Mi volt ez? A társadalom bölcsészei többféle módon magyarázták a férfiak nélkül maradt nők e tébolyult pazarlását, de abban – történelmi példák alapján – mindnyájan megegyeztek, hogy ez velejárója a háborús állapotnak. Valóban, mintha a nők lettek volna a háború pszichológiai légsúlymérője, a gazdaságban épp úgy, mint a nyomorban. Míg egyrészt határt nem ismert a fényűzés, az alsóbb néposztályok asszonyai már az új állapot első hónapjaiban kénytelenek voltak kenyérkeresethez látni s amint az egymást szaporán követő sorozások egyre több és több közrendű férfit vontak el hivatásuktól, lassanként megjelentek a nők olyan foglalkozási ágakban, melyeket azelőtt nem tartottak nők által elláthatóknak.
Először a villamoskocsik peronján lehetett látni őket, hadbavonult férjük, vagy apjuk nehéz sapkájával fejükön, táskájával vállukon, gyámoltalanul és elfogódva. Mint minden esetben, mikor nők megjelentek kenyérkereső pályán, először itt is mosolygás és bizonyos atyáskodó jóakarat fogadta őket. De aztán egyre gyarapodott a számuk, már külön, a férfiakétól elütő egyenruhájuk volt, egészen különböző elemek, nyugtalan vérű cselédlányok, lecsúszott varrónők és egyebek kerültek erre a pályára, gyengék és szeszélyesek voltak, tehetetlenek és elkeseredettek a viszonyokkal szemben. A villamoson való utazás részben miattuk valóságos tortúrává lett és akinek nem volt okvetlenül szükséges villamoson mennie, lehetőleg kerülte a közlekedésnek ezt a módját.
Más nők a bérkocsik bakján jelentek meg, vagy a gáztársaságok és ablaktisztító vállalatok megbízásából, a hivatalokban egyre több lett a nő s egyre kuszább, nehézkesebben mozgó a kereskedelmi forgalom. A nők beálltak a proletár munka rabszolga igájába s a tőke mohón kapott rajtuk, mert hiszen a nők kénytelenek voltak megelégedni a létminimummal és a megélhetés szüksége szerénységre kényszerítette őket.
Ezzel szemben a másik osztály egyre jobban távolodott attól az állapottól, mely az előző évtizedek középpolgári életét tette. A nagy izgalom kitörésének heteiben s az azt követő hónapok alatt a nőkön a lelkesedésnek és az érzékeny önmegtagadásnak valami lázas tébolya tört ki, mintha egy csapásra felszabadította volna az érzékeket a társadalmi és megélhetési tekintetek kényszerű béklyója. Természetesnek és megható honleányi áldozatnak látszott, hogy ugyanaz az érzelemhullámzás, mely a férfiaknál ölési vágyban, úgynevezett harci lelkesedésben nyilvánult, a nőknél a testi odaadás tombolásában jelentkezett. Nem csináltak statisztikát róla, de a következmények igazolták, hogy a fellelkesült leányok aléltan dobták oda magukat a harctérre menő férfiaknak, mert ezekben az első hetekben minden férfi, aki egyenruhát viselt, a halál felmagasztosult jegyesének tűnt fel és vajon kinek lett volna ereje ellenállni kérő szavuknak, esdeklő nézésüknek? Soha annyi tévedést és rosszaságot nők el nem követtek, mint azon a lázas őszön. Később aztán elmúlt ez is, a háború tartós állapottá lett, a nők beleszoktak és gyakorlati érzékükkel csakhamar berendezkedtek arra, hogy egy más szerelmi életet éljenek, mint azelőtt. Kialakult a „hadiszalma” típusa, a nyugtalan szemű, izgatott mozdulatú, feltűnően öltözködő nőké, akik önkénytelenül és észrevétlenül a könnyű kalandorok karjaiba vetették magukat, nem rosszaságból, nem anyagi érdekből, de egy nagy testi kényszerűség folytán és úgy tekintették maguk is ezt a dolgot, mint valamit, amire gondolni sem szerettek, mert rossznak és méltatlannak érezték. Nem volt oktalan és indok nélkül való jelenség a fényűzésnek e hallatlan mérvű emelkedése, de a jómódú nők, kiknek nem kellett a megélhetésért küzdeniük, s akiknek – éppen ellenkezőleg – az előzőnél még jobb módban volt részük, kénytelenek voltak nagyobb fényűzést kifejteni, hogy a kevés, jelenlévő férfi érdeklődését felkeltsék.
Nem érdektelen jelenség, hogy a jobb módú körökben a házasságok száma aránylag nem is csökkent olyan feltűnő módon. A harctérről szabadságra érkező férfiak, akik a pozíciós harcmodor folytán rengeteg idővel rendelkeztek és testileg is teljesen pihentek voltak, átivódtak a szentimentalizmus egy nemével és alig várták, hogy feleségül vehessék azt a nőt, akinek levelei számukra a front-élet lélekölő egyhangúságában, vigasztalan sarában a régi és jövendő élet tarka és meleg változatosságát jelentették. Azonkívül ez a háború nagy népvándorlással is járt, idegen fajtájú katonák vonultak át a fővároson, ismerkedtek, barátkoztak és egyre gyakoribb lett az olyan családi kép, melyben a tisztes fővárosi polgárok közt egy idegen egyenruhájú katona vitte a főszerepet – a külföldi vőlegény. De ha az ember úgy nézett végig az utcákon, hogy nem látta meg a katonákat, ha csak az otthonmaradt polgári férfiakat nézte a nők mellett, önkénytelenül eszébe kellett jutnia Herbert Spencer ama teóriájának, hogy a háború fordított kiválasztás, a satnyább elemek diadala az egészségesek és erősek fölött. A pompás és pompázó nők mellett csenevész, vagy monstruózus férfiak jelezték, hogy az élet tulajdonképpen csak egy természeti törvényt ismer, a szükségletek kielégítésének mindenek fölött uralkodó vágyát.

Forrás: Nyugat · / 1916. 23. szám