Ve­ress Ger­zson 1956-ban szüle­tett Sep­si­szentgyörgyön, ugyan­itt halt meg 1998-ban, a har­ma­dik Forrás-nem­zedék tag­ja. Rövid élete alatt négy ver­seskötete je­lent meg. Ti­zenéves korától közöl, bri­liáns vers­tech­nikával. Nem si­kerül egye­te­mi ta­nulmánya­it be­fe­jez­ni, újságírásból és a költészetből élt. Életének utolsó éve­i­ben súlyos be­teg, gyógyítha­tat­lanságának tu­datában leszámol az élet­tel, öngyil­kos lesz.

Köte­tei: Ezer énekből vérzem, Sep­si­szentgyörgy, Médium, 1995, Színek­re hullt festmény: versfüzet ha­ladóknak, Sep­si­szentgyörgy, 1996; Tépett vers­ko­szorú Tamási Áron sírjára, Sep­si­szentgyörgy, 1996, Sebző időben, Ma­rosvásárhely, Men­tor, 1998. Ezenkívül ren­ge­teg, kötet­be meg nem je­lent ver­se ma­radt fenn, me­lye­ket erdélyi, ma­gyar­országi és nyu­gat-európai, ka­na­dai és ame­ri­kai folyóira­tok­ban közölt. A dia­lek­ti­kus lel­kiálla­po­tok Ve­ress Ger­zson költészeté­nek mo­tor­jai. Problémáiról ő maga vall: nyelv­ro­ko­nok le­ve­tett versében járok? – kérde­zi. Vagy: vers­vigécként bűvészke­dem én árva…? Ver­sei, ver­sesköte­tei önmagával való küzdelmének, képességei megméret­tetésének is próbája. Tud és mer rímel­ni, de íme, ott­hon van a sza­bad­ver­s­ben is, vers­ben beszélni, ágálni, buj­dos­ni, s úgy tűnik, las­san rátalál ama hang­nem­re, amely­nek ma­gas­fekvésében egész élete ki­da­lol­ható, el­mond­ható önveszélye­sen, megdöbbentően, sőt hökkentően. Egy vil­lo­nos-ka­lan­dor pózt választ s először igyek­szik minél hi­te­le­seb­ben megszólal­ni így – érzi, hogy  az  őszin­teségen  múlik  min­den válasz­tott póza esetében — s ami­kor ez si­kerül várat­lan gesz­tus­sal ő maga pa­ro­dizálja és sem­misíti meg ke­gyet­lenül eme pózt is… Az idő poétája Ve­ress Ger­zson, az elmúlt idő idéződik fel versről-vers­re. S az eltűnt időben egy vil­lo­no­san pózoló ifjú. Eme ver­sek egyik fő hőse.Ve­ress Ger­zson szi­szi­fu­szi küzde­lem­ben önmagával – ver­sei so­ro­za­ta tanúsko­dik erről, ol­vas­suk! – veti le nyelv­ro­ko­nok bejára­tott és beváló vers­for­du­la­ta­it, úgy, hogy a végén pi­ru­et­tez­ve fel­mu­tat­ja még egy­szer. Csa­la­fintán ítél, kihíva ítéltetését. Vil­lon-os hang­ja per­sze egy beállítódás eredménye, s az analógia nem pon­tos – me­lyik analógia az? – mielőtt rossz irányba vi­het­ne el, próbáljuk konkrétab­ban leképez­ni: igen a meg­seb­zett fran­cia san­zon, a Be­reményi-Cseh Tamás-féle mai dal vállalt érzel­mei va­la­mi­faj­ta cir­ku­szi kikiáltó vagy bohóc fölényével és sebző gúnyjával felvértez­ve val­la­nak itt a világról. A győzel­mes, a gri­maszt mu­tató, nyel­vet öltögető rímte­lenség mögül elő-előbuk­kan a sok­szor megkínzott és el­pa­rentált, de lám el soha nem múló poézis.Egy költői lélek ke­re­si önmagát a világban. Csalódásai, ve­reségei, vissza­vo­nulásai, gúnyos ha­hotája köze­pet­te a győze­lem esélyét.Ve­ress Ger­zson ver­sei egy új típusú költészet­nek az irány­le­hetőségét jel­zik. Az egy­szerű ol­vasó em­ber, ha azt hall­ja, hogy va­la­mi újat mu­tat­nak neki, azon­nal gya­na­kod­ni kezd. Lássuk tehát – így szól magában – mi­ben is áll például Ve­ress Ger­zson eme ver­sei­nek újszerűsége? Költeménye­i­nek gyűj­teménye líra és epi­ka határmezsgyéje, ámde tud­ni­való, hogy líra és epi­ka vi­szo­nyát nem úgy le­het­ne térképszerűen áb­rázol­ni, mint két szom­szédos országot, ha­nem úgy, mint mond­juk va­la­mi­lyen ta­vat, ame­lyet min­den felöltői föld övez körül. Ezek­ben a szöve­gek­ben sok a frappánsnak szánt és valóban érzékle­tes szóösszetétel, éne­kab­rosz, családi vasárnap, térd­ha­ris­nya-ka­caj és ha­sonlók, nagy számban és föhangsúlyok raj­tuk. Ezek a ver­sek — leg­alábbis igényükben — nem a meg­szo­kott lírai fel­adatkörrel ter­hel­tek. Ver­ses regénye­ket, egyéb költői epi­kai műfa­jo­kat is­merünk. Ám valóban e kísérlet – vissza­ad­ni vagy meg­próbálni vissza­ad­ni – egyet­len költeményen, vagy költeményfűzéren belül egy kisváros, vagy egy város jel­leg­ho­ri­zontját, mégpe­dig nem leíró, ha­nem a költészet, az at­moszféra (költői) nyelv­be­li transz­formációja által. A létnek réte­gei van­nak, ame­lyek nem szabályos ta­karóként nyug­sza­nak egymáson, ha­nem sajátos egy­be­mosódások, átder­medések le­hetsége­sek. Egy-egy sajátos képződmény, mint szórvány ma­rad­hat meg más di­men­ziókban, értve itt időbeli és társa­da­lom­be­li távla­to­kat az, ami újszerűen különle­ges han­gu­lat, ami Ve­ress Ger­zson könig­li­ehe und kaiser­li­che le­vegőjű, nyersszáza­de­l­e­ji városát be­zománcoz­za, meg­kap­ta a maga nyel­vi meg­fe­lelőjét: a nyelv­nek is meg­van­nak a pa­ralell, il­let­ve meg­fe­lelő szintről térképe­zett réte­gei.

* Igazolatlanul – jelen. Egyberostált versek. Erdélyi Híradó Kiadó,2013

Forrás: eirodalom.ro