Minden csupa-csupa bomlás: kívülről szép, belülről fölösleges. Kiürült. Nem e világra valók hökkent világészlelése: a dolgok a helyükön, már-már maguktól, könnyedén működnek, de rajtunk kívül, nem velünk, nem nekünk…. (Cseke Gábor)

Nyári délután a szobában

Fuldoklik már a széternyedt szoba.
A polituros asztal és a székek
Vén arca kéksötét homályba réved.
Vár rám a lépcső villogó foga.
De lenn a fürdő-strandon, a Dunán,
Piroscsíkos, vizes trikók feszülnek. –
Jó ára van a könnyü tüllnek,
A friss szél futkos fodrai után.
Nem volna rossz az ódon Óbudába,
Ingujjba lenni, vagy nem is ruhába.
Kis korcsmában a sört isszák. – Talán
Ha én is innék, habzana a szám.
Száradt a számpadlása és a nyelvem.
Jaj, inni kell, de akkor föl kell kelnem.
1922

*
Ahogyan a kesernyés, lemondó kiábrándultság a vers kezdeti részének első olvasatra ünnepélyes hangvételével egymásba leng, az teszi mesterművé ezt a verset. Minden egyéb ennek rendelődik alá benne, így nyújtja, élesen és fellebbezhetetlenül, egy olyan élet summáját, amely az egyéni és társas magány közti „forgószeles” senkiföldjén találna hazára – otthontalan otthonra – ezzel a mélyen megrázó vallomással. (Szonda Szabolcs)

(Ime, hát megleltem hazámat…)

Ime, hát megleltem hazámat,
a földet, ahol nevemet
hibátlanul irják fölébem,
ha eltemet, ki eltemet.
E föld befogad, mint a persely.
Mert nem kell (mily sajnálatos!)
a háborúból visszamaradt
húszfillléres, a vashatos.
Sem a vasgyűrű, melybe vésve
a szép szó áll, hogy uj világ,
jog, föld. – Törvényünk háborús még
s szebbek az arany karikák.
Egyedül voltam én sokáig.
Majd eljöttek hozzám sokan.
Magad vagy, mondták; bár velük
voltam volna én boldogan.
Igy éltem s voltam én hiába,
megállapithatom magam.
Bolondot játszottak velem
s már halálom is hasztalan.
Mióta éltem, forgószélben
próbáltam állni helyemen.
Nagy nevetség, hogy nem vétettem
többet, mint vétettek nekem.
Szép a tavasz és szép a nyár is,
de szebb az ősz s legszebb a tél,
annak, ki tűzhelyet, családot,
már végképp másoknak remél.
1937. nov.