Tomo Galusz rajongása és szenvedése

1914. július egyik utolsó napján alkonyattájt futott be a Helgoland a trieszti kikötőbe. A hajó a Vörös-tengerről jött, s nemcsak utasokat és árut hozott, hanem a trópusi tájak leheletét és hangulatát. A kikötő, ahova ezen az estén megérkezett, izzó hevével, tarkaságával és nyüzsgő élénkségével teljesen megfelelt a hangulatnak, amit a hajó árasztott. Az érlelő hőség ideje volt, mikor a nappalok és éjszakák szinte nem is különböznek egymástól, csak éppen a holdfény váltja föl a napsütést, de az ember a nappal és az éj minden szakában egyaránt dolgozik, sétál, eszik és énekel. Az az idő, mikor az életről mindent el lehet képzelni, csak azt nem, hogy elmúlik. Ilyenkor jelenik meg az első szőlő a város piacain, a gyümölcsök magva pedig feketedni kezd. Ráadásul ez volt a Szerbiának küldött hadüzenet előestéje. A mozgósítás már megkezdődött. A város olyan volt, mint a túlcsordult pohár. Az élet ritmusa fölgyorsult, megváltozott, s minden agyban egy-egy eddig ismeretlen szikra vibrált. Ezért voltak ezen az estén a szokottnál népesebbek a mólók, a kávéházak előtt pedig sűrűbbek és élénkebbek a fények. Csak a várost körülvevő lejtők szőlőskertjeiben gyulladtak ki a szokott egyhangúsággal és nyugalommal az idillt árasztó tüzek. A kávéházak előtt fölcsendülő zenébe és a munkásnegyedeket betöltő dallamokba olykor valahonnan katonazenekarok hangjai vegyültek, nehéz, ünnepélyes tónusaikkal, amelyek vad borzongást támasztanak a gerincben és oktalan könnyeket csalnak elő a szemből.

Mindez egyáltalán nem volt furcsa Galusznak, aki Adenből érkezett a Helgolanddal, s nem is sejtette, mi történik a világban. Talán több mint két hónapja, hogy nem vett újságot a kezébe. Most, visszatérőben, a hajón, látott angol újságokat, nagybetűs címeket a szarajevói merényletről, s hallotta útitársainak erről folyó beszélgetéseit. Amikor először hangzott el a Szarajevó szó, valami hideg és kellemetlenül ismerős nyilallást érzett. Mindez azonban nem tartott sokáig. Ma nekünk, akik tisztában vagyunk mindazzal, ami ezután történt s még mindig történik, szinte hihetetlennek tűnik, hogy egy ember ilyen könnyedén, mint egy alvajáró haladjon el az események mellett, melyek az egész világ és az ő számára is sorsdöntő fontosságúak lesznek. Mi, a meghajszoltak, akik a magunk módján valamennyien megszenvedtünk, ma el sem tudjuk képzelni, hogy az ember még 1914 nyarán milyen nyugalommal, derűvel, gondtalanul és szabadon utazhatott és – élhetett. Galusszal ez annál is inkább megeshetett, minthogy éppen a legnagyobb hévvel vetette bele magát „trópusi őrületébe”, ahogy később, a háború éveiben nevezte akkori rajongását. így hát a trieszti zsongás és kavargás csöppet sem lepte meg. Mi több, számára ez még nem is volt elég magas hőfok. Mert még mindig a vérében és a pórusaiban hordozta azt a tüzet, amely az Adenben töltött tizenöt nap alatt átjárta. Mint valami koronát és jogart, amelytől nem hajlandó megválni, úgy hordozta magában a „világ fenségességéről” való érzését, s minden más iránt vak és süket volt. Csak a nyelvét kellett megmozdítania, hogy megnedvesítse az ínyét, ajkát, s máris teljesen átjárta ez az érzés, amely még Afrika partjainak megpillantása előtt hatalmába kerítette, s amely egész idő alatt egy pillanatra sem hagyta el, még álmában sem.

(…)

… A  Helgolandon, a legfelső fedélzeten állva, ahol ideje legnagyobb részét töltötte, ismét úgy tetszett neki, hogy ő felel a hajóért és annak útjáért. Gondterhelten meredt előre, s bólogatva hagyta jóvá a menetirányt és a sebességet.
S most, miközben a lenyugvó nap sugaraival átszőtt köd- és füstfátyolba takarva, váratlanul girlandként kigyúló fényeivel, játékosan egymásba fonódó, időnként elhalkuló, majd újra felerősödő dallamaival előtte nyújtózott Trieszt, mindezt olyan egyszerűnek és természetesnek érezte, mintha csupán közvetlen folytatása lenne mindannak, ami eddig történt vele. S amint a fedélzetről nézte, hogyan gyúlnak ki füzérenként a fények, egész utcasorokban egyszerre, csak azt kérdezte magától: vajon milyen örömteli meglepetést tartogat neki ez a város.

A várossal való első érintkezés rákényszerítené, hogy kicsit összeszedje magát s kijózanodjék. Szigorú rendőri és orvosi vizsgálat. Vám. Hideg és kimért zsidók a pénzváltóban. Vacsora után, a szállodába menet megcsapta a tespedt unalom és a korán megüresedett utcák gondterhes csöndje. A járdákon gyűrött és szétdobált esti újságok fehérlettek, s a nagybetűs címek bizonytalan és ellentmondó híreket közöltek. Galusz még csak pillantásra sem méltatta őket. Szállodai szobáját szűknek, nyomorúságosnak érezte. Éjjel fölkelt, s az ablakhoz ment levegőzni. Hajnaltájt mégis erős, mély álomba merült.

Másnap reggel, mihelyt kilépett a szállodából, ismét úgy érezte, hogy fojtogatja a város, s miután csak este kellett továbbutaznia Triesztből, úgy döntött, hogy fölmegy az Opicinára. Nagyon korán volt még, de az utcák máris visszhangzottak néhány siető járókelő lépteitől s az újságárus gyerekek kiabálásától. „Békés megoldás, vagy döntő lépés?” „Ultimátum Szerbiának!”, „Részleges mozgósítás?”, „A miniszterelnök cáfolja a nyugtalanító híreket.” S újra valami hideg és gondterhes érintését érezte ki ezekből az ellentmondó hírekből. De csak egy pillanatra. A napfény árasztotta hegyoldalak szőlőskertjeit látta maga előtt. S mihelyt beszállt a villamosba, amely a meredek emelkedőn az Opicina hegyre vitte, mindenről megfeledkezett. S amint a vonat fölfelé kapaszkodott a lejtőn, felébredt benne az a régi érzés Adenből, a gyönyörűség és a bőség érzete. Alatta apránként tárult fel a város, vöröslő fényben és a reggel frissességében. A tenger, kígyózó áramlatok és a csönd hatalmas, sima felületeinek egymást váltó tarkaságában. A hajók mintha ráfagytak volna. Fölötte – pára, a hőség előjele. Galusz zsebre dugott kézzel a szemben levő ülésnek feszítette lábát, s úgy érezte, mintha a vonat emelkedésével ő maga is egyre nagyobb lenne.

Az Opicinán, egy étterem teraszán, ő volt az egyetlen vendég, jóízűen megevett mindent, amit eléje tettek, fehér bort kortyolgatva hozzá. Reggeli után elindult, s felkapaszkodott a legmagasabb csúcsra, ahol egy kőtornyon zászló lengedezett. A vaslépcsőkön fölmászott a torony tetejére. A kőterasz fehér volt, s fényesre koptatta az idő. A reggeli szél szeszélyesen forgatta a magas rúdra erősített négy bádogbetűt: OWSN, amelyek a négy égtájat jelölik s a szélirányt mutatják. A rozsdás bádog nyikorgott, s valami éles, szaggatott dallamot nyöszörgött. A magasban vadul lobogó, vitorlaként feszülő zászló vászna csattogott: prprprprpr. A távolban kiderült a látóhatár, a tengeren csillogtak a fölborzolt, áramlatokkal övezett hatalmas, nyugodt vízfelületek. Galusz kezével a kőmellvédnek támaszkodott, ahogy a szónokok szokták az erkélyen.

Ez a kikötő csak része egy öbölnek, amely az Adriai-tenger egyik nagyobb öblének része, az Adria viszont maga is csak egy öböl a Földközi-tengerben, amely megint csak egy kis része… Itt összezavarodtak a gondolatai, és megpördültek, mint a bádog égtájak a feje fölött.
Igen, hát itt vannak a végtelen térségek, tömegek és távolságok; mind egymással összefüggően, mind mozgásban és állandó változásban. S egyszerre úgy érezte, hogy mindez egymásba fonódik, összegabalyodik, egymásba folyik, s úgy rémlett, hogy mindez elhanyagolt és magára hagyatott. Mintha a világot egy lejtőre állították volna, ahol a káoszba zuhanás veszélye fenyegeti. Gondolni kell minderre, s törődni vele. Ez rejtőzik minden érzése mélyén, mint valami fenyegetés és rettegés, s mint szűnni nem akaró elragadtatásának sötét üledéke.

Nem sokkal dél előtt visszaindult a városba. A vonat hirtelen és zajtalanul ereszkedett alá, a gyomra felkavarodott, és megakadt a lélegzete. A város forrongott. Galusz énekelt, már amikor elindult a .hegyről, énekelni kezdett, nem mintha akart volna, de egyszerűen nem tudta magába fojtani azt a hangtengert, amely szakadatlanul hullámzott és áradt, s valahogy ki kellett csordulnia. Szavak nélkül dúdolt, minél halkabban, csak saját magának, „saját lelkének”.
Alvajáróként szállt le a vonatról. Egyre beljebb került a városba. A főutcán menet, még mindig dúdolva, a kirakatok hatalmas üvegtábláiban és tükreiben egy fakó ruhájú, törődött kalapú fiatalembert látott, aki nevetségesen a jobb válla felé hajlítja fejét, s ragyogó, de fájdalmas görcsbe ránduló kipirult arcában boldog, könnyes szemei fénylenek. Döbbenten, többször is megnézte magát ezekben a kirakatokban, de mivel az „olcsó zsidó tükrök” csalóka látomásának semmi köze sem őhozzá, sem nagy és fenséges elragadtatásához, megvetően elfordult, s nyomban el is felejtette, akárcsak az újságokat, az embereket és minden egyebet maga körül, s dúdolva folytatta útját. Ha a villamosok vagy autók lármája már-már túlharsogta, fölemelte a hangját, hogy túlkiabálja, és jobban hallja saját szavát.

Így ért a kikötőbe, a nagy mólóra, amely tele volt emberekkel. A rikkancsok megint újabb híreket ordítoztak, és rendkívüli kiadásokat árultak. Galusz csak felerősítette a hangját, és tovább fújta a magáét. Alig tudott átvergődni a tömegen, amely ott nyüzsgött a lehorgonyzott hajók körül. Ahogy a tolongásban és az ünnepi zsivajban a déli verőfényben szikrázó köveken lépkedett, elfogta a vágy, hogy teli torokból kiáltson vagy énekeljen. De erőt vett magán. Néhány lépésre a Helgolandtól megállt és elhallgatott, mert nem lehetett továbbmenni, s mert a körülötte állók csodálkozva nézték s ujjal mutogattak rá. Talán ennyiben is maradt volna az egész, s nem történt volna semmi különös. De amíg Galusz így, fölindulását magába fojtva, nézte a tömeget, a tengert, a hajókat és a világot beborító ragyogást, a hegyen hirtelen eldördült egy ágyú, s utána messziről rekedten felbőgött egy sziréna, a San Giusto hegyen méltóságteljesen és súlyosan megkondult egy harang, majd egy második és egy harmadik is. Mintha mind egy megadott jelre szólaltak volna meg. Aztán, megint csak mint valami jelre, túlharsogva a zúgást és a dübörgést, fölsikoltott a mellette álló hajó szirénája, élesen és vidáman, harmatos permettel hintve be mindent. Mintegy betetőzve az egészet! Galusz megremegett, valami fölzúgott benne, s tetőtől talpig betöltötte. Lehetetlen volt tovább fékeznie magát. Fölemelte a kalapját, s elfulladó lélegzettel többször egymás után belekiáltott ebbe az általános hangzavarba:
– Hurrá! Hurrááááá! Hozsanna a népnek és világnak!

Még valamit akart kiáltani, valami más nyelven, hogy a világ jobban megértse, de amikor körülnézett – megtorpant. Mint annyiszor életében, tágra nyílt szemeket, idegen arcokat látott maga körül, s mindegyiken az a sajnálkozó kíváncsi kifejezés, amelyet nem tudott megnevezni, de amelyet régóta ismert, ahogy ráismerünk valami különös ízre vagy illatra.
Még egyszer megmozdult benne valami szégyen vagy értelemféle, mintegy utolsó erőfeszítés, hogy megálljon a lejtőn, amelyen elindult és ne váljon ki a környező világból. De már késő volt. A belső láng teljesen hatalmába kerítette. Minden ingani és kavarogni kezdett körülötte. A nap szinte rászakadt az arcára. Kettétörtek az árbocok, megdőltek a házak, a zászlók, a háztetők és a női kalapok színei egybefolytak: hatalmas könnycseppek öntötték el a szemét. Arca és torka görcsbe rándult. Az emberek utat nyitottak neki, hogy elmehessen (mintha benne magában hasadt volna ez a fájdalmas, hideg ösvény); mindenki kitért az útjából. Megszégyenülten ment tovább. Nem látott semmit, hang nem jött ki a torkán. Csak néhányszor intett még zavartan és röviden a kalapjával. Alig tudta visszatenni a fejére. Aztán eltűnt.

Fél óra múlva letartóztatták.

Ez volt a Szerbia elleni háború első napja. A gyanús személyek letartóztatására kiadott parancs táviratilag már megérkezett a Monarchia valamennyi nagyobb városának rendőrségére. Az elsők között, akiket Triesztben letartóztattak, volt ez a külföldről érkezett gyanús bosnyák is, akinek viselkedése már a hajó befutásakor feltűnt a rendőrségnek, s aki végül ma délben a mólón, a tömegbe vegyülve, valamiféle érthetetlen, nyilván forradalmi jelszavakat kiáltott. A holmiját a szállodából átvitték a rendőrségre. Itt csak röviden és formálisan hallgatták ki. A csodálkozástól elképedve – mert amit érzett, még nem volt félelem, csak csodálkozás – hiába bizonygatta, hogy Adenben volt az öröksége miatt, amit nagybátyja, az egykori tiszt, majd adeni kereskedő hagyott rá, hogy nem tud sem háborúról, sem a politikáról semmit. Csak annyit mondtak neki, hogy a későbbiekben elég alkalma lesz még megmagyarázni a viselkedését. Délután hat óra tájban egy csendőr a rendőrségről átkísérte a Coroneo utcai gyűjtőfogházba.

Pirosló alkony volt, tele porral és lármával, akárcsak tegnap, amikor a Helgoland befutott a kikötőbe, csak még élénkebbek voltak az utcák, a házakat pedig zászlókkal díszítették. Mintha csak a sötétedést várták volna, hogy megkezdődjék a ragyogó tűzijáték, utcai és kerti ünnepségek. Galusz apró, gyors léptekkel haladt, teljesen értetlenül. Jobb kezében bőrtáskája, bal karját pedig a csendőr, egy magas vörös ember fogta. Mivel egyike volt az első letartóztatottaknak, akit nyilvánosan kísértek be, s minthogy az utcák és a kávéházak teraszai tömve voltak izgatott emberekkel, Galusz útját suttogás kísérte, s szájról szájra terjedt a tömeg esztelen mendemondája. Egyesek azt beszélték, boszniai diák, aki a levegőbe akarta röpíteni a mozgósított tartalékosok szállítására kijelölt hajót; mások meg úgy tudták, hogy azt a bosnyákot a helyszínen agyonlőtték (ma délben, a mólón, miközben azt kiáltozta: éljen a forradalom!), ez meg itt, akit a csendőr kísér, egy orosz, aki mérget akart önteni a vízvezetékbe, hogy nemcsak a garnizont, hanem az egész lakosságot megmérgezze. A Coroneo utca torkolata előtti széles útelágazásnál a tömeg szorosabban körülfogta őket. Egy tengerészaltiszti egyenruhát viselő férfi kiáltotta el magát először:
– Kötélre vele!
Aztán záporozni kezdtek a szitkok Szerbia és Oroszország, a merénylők és a kémek ellen. Egy alacsony, lekonyuló bajuszú, kivágott mellényű, pincérforma fekete ruhás ember elvágta az útjukat, majd megkerülve a csendőrt, hátulról belerúgott Galuszba. A rúgás nem volt erős. Galusznak éppen csak a foga koccant össze. De abban, ahogy ez a munkanélküli pincér külsejű ember szó nélkül elment előttük, s ahogy mindjárt utána orvul és szégyenletesen, ugyancsak szó nélkül belerúgott, volt valami undorító és iszonyatos, Galuszt ez megrémítette és megalázta, a tömeget pedig fölbátorította és fölhergelte. A szitkok egyre sűrűbben röpködtek. Egy középkorú nő, szeme alatt fölpuffadt könnyzacskókkal, kétszer leköpte Galuszt, és utánakiáltott:
– Nieder mit Russland!
A csendőr egyre ösztökélte a magán kívül levő fiatalembert, hogy szaporázza meg lépteit, úgyhogy szinte futva értek a kapuhoz. Az útkereszteződés felől még mindig utánuk kiáltoztak.

A fogházirodán fölvették a jegyzékbe, aztán elvették minden holmiját, az óráját, a tollkését, levették a bőrövét, majd elvezették, és egy első emeleti cellába zárták. Csüggedten állt a cella közepén, s mindkét kezével a nadrágját fogta, mert állandóan le akart csúszni. Pillantása napbarnította kezére esett, s erről ezen a délutánon először eszébe jutott Aden, a hajóút és az egész tegnapig tartó „pünkösdi királyság”. S az egész emlék rögtön élénk és metsző fájdalommá változott. Bár még nem tudta fölfogni az értelmét s nem látta okát ennek az egésznek, mégis ez a fájdalom, ez a cella, ezek a rúgások és szidalmak, s mindaz, ami ma délután óta történt vele, olyan volt, mint valami régi valóság amellyel összeforrt, nem tudja, mikor, de szorosan és elválaszthatatlanul. – Zene hangjain rezzent föl, és kiáltásokra, melyeket a távolság és a falak letompítottak. A tüntetők nyilván éppen a fogda előtt haladnak el. Az emberi hangok moraján túl vékony trombitaszó és éles induló hallatszik. Ekkor tört meg először a varázs, amely hatalmában tartotta. Valami homályos iszonyatot érzett ebben a zenében, ami közeledik, hogy végleg magával ragadj í s oda hajítsa, amerre az az undorító rúgás már elindította: annak a kinti szabad és dalolt világnak ellenkező oldalára, arra az oldalra, ahol a szenvedés, megaláztatás és vereség van. Ösztönösen be akarta fogni a fülét, de ez sem segített, mert az induló, mint valami régről ismert, a bensőjében harsogott és dúlt. Az új idők első harsonái voltak, azé az időé amelyben talán örökre eltűnnek a szabad élet örömei, s amelyben végül úgy fogják széttépni egymást az emberek, mint a vadállatok, csak sokkal értelmetlenebbül. De akkor „trópusi agyával” még képtelen volt mindezt tisztán látni és egészében fölfogni. Lassan leereszkedett a szalmazsákra, megremegett, s lesütötte a szemét, mint valami bűnös.

Sády Erzsébet fordítása

Forrás: Irodalmi Nobel-díj 1901-1990. helikon szépirodalmi folyóirat kiadása. Kolozsvár, 1990

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ