Gyarmati Fanni halálára

Költők és múzsák kapcsolata eltéphetetlen kötelék. A múló idő és a múló szerelem végtelenné tágul velük az időben. Balassi Bálint így lesz elválaszthatatlan Losonci Annától, Juhász Gyula Sárvári Annától, József Attila Kozmutza Flórától… (Utóbbiak annak ellenére is összetartoznak, hogy Flóra végül egy másik költő, Illyés Gyula felesége lett.) Bár ezek a szerelmek a valóságban nem teljesedtek ki, mert női részről nem nyertek viszonzást, de irodalomtörténetileg Losonci Anna, Sárvári Anna és Kozmutza Flóra semmivel sem kisebb értékű múzsái költészetünknek, mint Szendrey Júlia, aki Petőfi Sándor vagy Boncza Berta, aki Ady Endre felesége lett. Ami halhatatlanná teszi őket, az A darvaknak szól, az Anna örök, a Flóra, a Szeptember végén vagy az Őrizem a szemed soraiban testesül meg. És a szerelem is, függetlenül az életrajzi tényektől, ezekben a versekben válik maradandóvá.

Persze, ahogy az egyenlők közt is vannak egyenlőbbek, úgy a halhatatlanok körében is akadnak halhatatlanabbak. Gyarmati Fanni egyike volt a magyar irodalom leghűségesebb, legokosabb és legszebb múzsáinak. Tizennégy évesen ismerte meg a nála három évvel idősebb Radnóti Miklóst. A diákszerelem kisebb-nagyobb kitérők után 1935. augusztus 11-én pecsételődött meg: ekkor házasodtak össze, és ezután költöztek a Pozsonyi út 1. szám alatti bérházba, ahol 1944-ig együtt éltek, és ahol Gyarmati Fanni – immár mint Radnóti Miklósné – halálig, 2014. február 15-éig őrizte a költő emlékét.

Zelk Zoltán így örökítette meg alakját: „Vele csak úgy lehetett beszélgetni, ha Miklós is az asztalnál ül. Nem szerénység ez, nem is szerénytelenség, nem is megfontolás szülte magatartás: ez az ő lénye. Mindig is így volt. Mindig a Miklós verse volt a szándék és a cél, ezért ébredt reggel, ezért varázsolta otthonná a Pozsonyi úti lakást, ezért pörkölt kávét, ezért törölte le az asztalt, ezért tanított. És mégse, dehogyis volt ő mártíralkat, a világ örömeitől elforduló, úgynevezett költőfeleség. Akár kislány és menyasszony korában, Radnóti Miklós feleségeként is ő volt a korcsolyán futó, sítalpakon repülő ifjúság. Aki csupa báj, és mégis csupa keménység. Aki ha társalog, ha kirándul, ha kenyeret keres, minden dolga mögül az asztalra figyel, melyen a papír, a papíron a költő tollat szorító keze fekszik.”

Özvegyen eltöltött 70 éve alatt is ugyanígy és ugyanezért élt. Tette a dolgát: tanított és gondozta férje hagyatékát, de nem írt és nem beszélt nyilvánosan Radnótiról senkinek, nem vett részt megemlékezéseken, szoboravatásokon, és nem írt alá náciveszélyt kiáltó nyílt leveleket sem. A kapucsengő és a lakásajtó azonban mindvégig dr. Radnóti Miklós nevét hirdette a postásnak és a ritka látogatóknak. Ebben a magatartásban az a meggyőződése játszotta a legnagyobb szerepet, hogy megszólalásával a versek és az olvasók közé állt volna. Kivételt csak Ferencz Győzővel tett, amikor a kétezres évek közepén a Radnóti-monográfián dolgozó szerző rendelkezésére bocsátotta dokumentumértékű naplóját.

Kettejük sorsa mindenki előtt közismert, aki az elmúlt hetven évben Magyarországon járt iskolába. A versekről is ugyanezt mondhatjuk el: a Levél a hitvershez, a Két karodban, a Tétova óda, a Bájoló ismerete része kell, hogy legyen egy magyar ember alapműveltségének. Ezek mindegyikét Gyarmati Fanni ihlette, de az Erőltetett menet is Fanni személyéhez kapcsolja a borzalmak közt megőrzött idill emlékét és reményét: „és Fanni várna szőkén a rőt sövény előtt, / s árnyékot írna lassan a lassu délelőtt”. Vagy idézzük föl a Hetedik ecloga záró sorait: „Csak én ülök ébren, / féligszítt cigarettát érzek a számban a csókod / íze helyett és nem jön az álom, az enyhetadó, mert / nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.”

A katolikus hitre tért, ám zsidó származása miatt munkaszolgálatra hurcolt Radnóti Miklóst 1944 novemberében Abda környékén lőtték agyon, máig nem tisztázott körülmények között. Akárki volt az elkövető, valójában mindenki bűnös, aki a menetet kísérte, akár önként és kéjjel, akár parancsra. Gyarmati Fannit ez idő tájt apácák bujtatták a pécsi Sancta Maria Leánynevelő Intézetben. Ugyanitt lelt menedéket a szintén munkaszolgálat közben elhunyt költő, Sárközi György unokahúga és Schaár Erzsébet szobrászművész is. (S itt álljunk meg egy csendes főhajtásra mindazon keresztény egyházi és polgári személyek előtt, akik életüket vagy egzisztenciájukat kockáztatva mentették az üldözötteket.)

A jól ismert tényeket az abdai tömegsírban talált dokumentumok teszik még megrendítőbbé, köztük is leginkább a hitves imája, amelyet kislánykori fényképének hátoldalára írt: „Édes Istenem, nem bírom ezt a szorongást. Segítsd meg őt, légy vele, hogy világos, tiszta legyen a feje és mindenre tudjon felelni. Segítsd meg őt, Te tudod, mennyit kínlódott szegény, ne engedd, hogy baja történjék. Légy velünk, bár tudom, hogy bűnös vagyok, ő nem, soha, de én oly sokszor vagyok kemény és bántó az emberekhez, bár a legfőbb parancsnak tartom, hogy szeresd felebarátodat. De azt hiszem, azért van ez, mert sokszor és annyiszor ért már bántalom engem is. De ő jóságos. Ő még soha senkinek nem vétett, az ő szívében és agyában rend van, és nagyon vigyázz rá, Istenem!”

Gyarmati Fanni életének 102. évében távozott közülünk. Olyan csendben és méltósággal, ahogyan élt, mégis minden nagyszabású megemlékezésnél, konferenciánál, de könnyfakasztó filmeknél és regényeknél is erőteljesebben üzenve az itt maradóknak, hogy ami hetven évvel ezelőtt tötént, az a huszadik század múlhatatlan szégyene. Ő azonban, e tragédia mellett, a sírig tartó szerelem szimbóluma is. Egy szerelemé, amely valóság volt, és álom lett újra.