Önéletrajzi dokumentumregény

Másodszor is megnősülök

Várad-velencei tanítóskodásom idején ismerkedtem meg Szécsi Emivel. Vele kapcsolatos élményeimet a Nősülök című elbeszélés tartalmazza:

Emília

Úgy termetre hasonlított Editre. Vékony volt és kék szemű, de távolról sem olyan nagysága, aki reggeltől estig ugráltat: csinálj kávét, üdítőt, pucold ki a cipőmet…! Ő kizárólag azt kérte, hogy ne csak étkezés előtt mossam meg a praclimat. Meg is mostam serényen: reggel, délben, este, bármikor, valahányszor felhangzott: ejnye-bejnye, ifjúúr, nem felejtett el valamit? Ez volt a bogara, és én teljesítettem a kérését. Ezek után még mondja valaki, hogy a „történelem” nem ismétli meg önmagát! Tudniillik Edittel is hajszálra így jártam: kivakart egy albérletnek nevezett odúból, utána elvárta, hogy még a lábát is megcsókoljam hálából.
Egyszer meglátogatott a sógora. Még jóformán be sem mutatták, a felesége már meg is kérdezte: ejnye-bejnye, ifjúúr, nem felejtett el valamit? Világos: ez itt amolyan családi hagyomány! Ettől kezdve már kettesben inaltunk tisztálkodni a mosdóba. Egyébiránt a becses nővér is ugyan¬úgy egzecíroztatta a gömbölyded, pöttöm oktatót, mint nemrégiben engem a micskei óvónő.
– Rabiátus egy nőszemély! – futott ki a számon, miután többször is leugrottak hozzánk Udvarhelyről üdülni. – Hogy bírjátok ki mellette?
– Miért lenne rabiátus, hiszen ő se kíván egyebet, mint amit minden feleség elvár a férjétől – állt ki mellette Emike, amiből egyből láttam hány óra.
Ez a mániákus leányzó istenítette a nővérét. Nem is beszélt soha másról csak róla, no meg a családról: a Buba így, a Buba úgy, a férje azt mondta, apám, anyám ezt mondta… Más nem érdekelte: se a munkám, se az érdeklődési köröm, igen, jóformán semmi sem, ami engem foglalkoztatott. Nem kommentáltam, hallgattam, amíg utánozni nem kezdte a nővérét.
– Ebből baj lesz, angyalom. Buba még hagyján, mint gimnáziumi tanárnő, nyilván megszokta, hogy ugráltassa a kölyköket. Csakhogy te nem vagy tanárnő, másrészt nem is voltál ilyen mostanig. Azt javaslom, fogjátok vissza magatok, különben itt hagylak benneteket egymásnak – próbáltam ráijeszteni a nagycsecsű székely leányra.
– Kérlek, ahogy kívánod. Talán jobb is így, mert már Buba is megmondta, hogy kompromittálsz bennünket. Ez az albérlet nem egészen tiszta ügy, úgyhogy akkor tényleg jobb, ha felszeded a sátorfád – jelentette ki keserűn. – Persze minden másképp lenne, ha…
Kiszaladt a szobából.
– Hé, gyere vissza! Most mit hisztizel?
Akkor még nem kapcsoltam, aztán erre is fény derült: egyikük sem bírta lenyelni, amiért másfél esztendő után sem kértem meg Emi patyolattiszta kacsóját. Engem nem zavart, de ha őket ennyire ingerli, itt az idő, hogy eldöntsem: eltűnök vagy elválok. Oké, elemezzük a helyzetet! Mint szexpartner, eddig Emi bizonyult a legjobbnak. Azok a dudák…! Már a kezdet kezdetén levettek a lábamról. A lakása is megjárja: összkomfortos garzon egy kilencemeletes háztömbben. A rokonokkal ugyan össze- összeakad a bajuszunk, de idővel majd pontra teszem én ezt a famíliát. Konklúzió: miután a Maja-ügy amúgy is halódik, ajánlatos végre elvágni az utolsó fonalat. Így is tettem, mély lélegzetet vettem, és elvágtam. Agyő, Maja, Egi, Anikó! Többé ne várjatok, már ha egyáltalán vártatok. A piszkos kezű csavargó immár haza érkezett.

Második feleségemmel

Nagy, született Szécsi Emília csak úgy repesett az örömtől, s még azt is elnézte, hogy kiutasítottam Bubát a lakásból. Alig múlt el két hét, csöngetnek az ajtómon. Ki volt más, mint Buba meg a férje természetesen.
– Uram Jézus, bocsásd meg a bűneim! – bámultam a két vendégre, és kimenekültem az utcára.
Sétáltam vagy két órát folyton azon rágódva mi a fészkes fene készül itt ellenem? Megnősülök, beilleszkedem, erre mi történik? A szolidnak hitt hitvesből egyre rabiátusabb asszony lesz. Buba kettő mondhatnám, azzal az apró különbséggel, hogy így sem lett belőle karmester. Talán épp ez emésztette, piszkálta, nem szólva Bubáról, aki ugyancsak nem bírt betörni. És most, íme, megint itt vannak, habár legutóbb még azzal búcsúztunk, akkor lássanak, amikor a hátuk közepét. Rossz előérzettől gyötörve kullogtam vissza a 9. emeleti garzonba. Becsöngetek. Semmi mozgás odabent. Elmentek volna, vagy nem hallják? Újabb dörömbölés, csöngetés, mire kappanhangon kikiált a sógorom:
– Ki-ki vagy zárva! Me-menj innen, és ne lármázz!
– Mi? De hisz itt lakom. Én és nem ti, az anyátok jó reggelit! – lepett el a hideg verejték. – Ezek megőrültek!
– Törje be az ajtót, elvégre a maga lakása! – biztattak a folyósóra szivárgó szomszédok, akik nem tudták elképzelni, mi ez a ribillió idekint.
– Kinyitjátok az ajtót, vagy betörjem?
– Azt szeretném én látni! – rikácsolta az udvarhelyi tanárnő. – Ezt a garzont mi vettük, a húgom, én meg az öregapám. Neked semmi részed benne, úgyhogy sipirc, mert kihívjuk a milíciát . Mukkanj már meg te is, ne légy olyan málé! – hergelte fel a férjét is.
– Ha-hallottad, mit mondott? Si-sipirc!
Hát itt nagyobb a baj, mint gondoltam! Tudtam, hogy gyűlölnek, és Emike sem a régi már, de ami itt folyik, az minden képzeletet felülmúl.
– Emi, kérlek, gondolkozz! – hánytam fittyet reájuk. – Ez az ügy magánügy, mi szükség van erre az ingyen cirkuszra?
Még csak nem is válaszolt. Talán befogták a száját, vagy megijedt? Erre betörtem az ajtót, s mint egy tank robbantam közéjük.
– Jézus, Mária, Szent József! – sikoltott fel a pöttöm tanár még aprócskább hitvese. – Tolvaj! Gyilkos! Telefonálj gyorsan a milíciára!
A sógorom egy pillanatra megdermedt, majd összeszedvén magát betuszkolt bennünket a szobába.
– Megállj, te vakondok, kikaparom a szemedet! – vetette magát rám a harcias menyecske.
– Hozzám ne nyúlj, mert megjárod! – penderítettem el magamtól.
– Csihadj már le, az istenért! – fogta le Szabolcs, amikor újra rám akart rontani. – Te pedig menj a pokolba! – keményedett meg lassacskán. – Egyébként közöljük, hogy Emike beadta ellened a válópert.
– Micsoda? De hiszen nemrég esküdtünk! – pislantottam hitetlenül a sógorra. – Emike, igaz ez? Tőled akarom hallani.
– Igen, beadtam – rebegte megvonagló ajakkal. – Csalódtam benned, elmehetsz.
Nem firtattam tovább, tudomásul vettem a döntését. Viszont megmakacsoltam magam, és maradtam. Elvégre jogom volt hozzá, sőt, kötelességem, különben hűtlen elhagyással vádolnak. Beköltöztem hát a konyhába, és számolgattam a napokat, mikor pucolnak haza a sógorék. Eltelt egy hét, kettő, majd megérkezett az anyósom, akit aztán az apósom váltott fel. Így ment ez egész a válás kimondásának napjáig. Az ítélet után megkérdezte Emit a bírónő.
– Csak úgy peren kívül kérdezem, ezért ne is válaszoljon rá, ha nem akar. Ön két teljes éven át együtt él egy férfival, végül hozzámegy, hogy két héttel utána válópert indítson ellene. Állítólag csalódott a férjében, más szóval félreismerte az alperest. Érdekes, röpke két hét alatt, ha viszont előbb is, miért ment hozzá, jóasszony?
A tapasztalt bírónő ugyancsak rátapintott a lényegre, de miután Emi nem felelt, én is adós maradok ezzel a válasszal.

A bírói végzés után természetesen azonnal el kellett hagynom Emi Oneşti utcai lakását. Há-nyatatásaim sora tehát kezdődött megint elölről, amiben az volt a legszomorúbb, hogy se anyám, se apám, se az édes otthon melege nem védett meg senkitől. Még ügyvédem sem volt, amikor elváltam, illetve én magam képviseltem a saját ügyemet. Nem is sikertelenül, mert a válást, bár-hogy ügyeskedett is Emi ügyvédje, mindkettőnk hibájából mondták ki. Ehhez nyilván szükség volt némi jogismeretre, amit úgy oldottam meg, hogy beültem a városi könyvtárba, és reggeltől estig jegyzeteltem, magoltam a válásra vonatkozó paragrafusokat.
– Maga nagyon fifikus – állapította meg elismerően egykori matektanárom, a März Feri. – Pont olyan srófra jár az esze, mint egy ügyvédnek. Minek akar tanulni, miután leérettségizik?
– Számtantanárnak.
Erre akkorát nevetett, hogy majd leesett a székéről, és utána, középiskolás korom óta először, nem buktattak meg többé matekból. Kedves März Feri, megjegyeztem a nevedet!

(Folytatjuk)