A sok küzdelem, harc végén emlékezzünk meg  a legrosszabb katonasorsról, a Hadifogságról. Arról, amitől méltán fél mindenki, még a legbátrabb ember is.
Talán még jobban, mint a hősi haláltól, hiszen hány volt, aki fogságbaesésekor maga dobta el magától az életét. Én, ha rosszat álmodok, ma is azt álmodom, hogy visznek a fogságba…

A hadifoglyok a háború igazi mártírjai. Kétszeresen hősök, akiknek a harctéren kívül az igazi pokol is kijutott.

A katona úgy szokta meg, hogy az ellenség szemben van. Ez a természetes. De kétségbeejtő, ha az ellenség a hátunk mögé került. Ez ösztönszerűleg uralja a katonát. A fogságtól való félelem teszi, hogy a harcos olyan gyakran néz oldalt, félszemmel hátrasandít, nem jön-e hátulról az ellenség! Az oldalát és hátát jobban félti a katona, mint az arcvonalát. A taktika is ezt írja elő: az oldalak biztosítását és az ellenség oldalába s hátába való támadást. Hiszen a háború célja nem az ellenség megölése, hanem harcon kívül helyezése, elsősorban éppen azáltal, hogy védekezésre képtelen fogollyá tegyük.

Hogy történik a fogságbaesés?

Bizonyára legkitörülhetetlenebb emlék, ha roham, kézitusa, szuronyharc közben maradtunk alól: addig fogytak mellőlünk a többiek, míg elfogytak, s már csupa ellenséges puska és szurony meredt a már csak magában verekedő elé, akit végül is lefogtak elvérzett bajtársai között. Hősi halottak között hősi fogságbaesés!

Az is megesett, hogy rohamukat az árok előtt állította meg a gyilkos tüzelés. Nem volt se előre, se hátra, ottrekedtünk a tüzetokádó puskacsövek előtt.

Vagy elfoglaltuk ugyan az árkokat, de kevesen maradtunk felfogni az ellentámadást, ottragadtunk rabul.

Leggyakoribb mégis az volt, hogy áttörtek valahol a szomszédban és az ellenség oldalról sodrította fel a vonalat; vagy pláne hátulról jelent meg, amikor szemben is szorongatott a támadó tömeg. Egyszerre csak bekerítve találtuk magunkat. Máskor talán éppen aludtunk, és álomból költött fel a támadó sereg. Vagy a  tartalék jött előre, s küzdőink helyett már az ellenség fogadta a segíteni akaró csapatot. Vagy a derék szakács gyanútlanul hajtott előre a konyhakocsival a szokott úton, s ott, hol máskor ismerős arcok várják a kondérokat, most az ellenség fogta ki a lovakat, ő ette meg a párolgó gulyást.

A fogságbaesés tudatraébredése mély levertséget, kétségbeejtő, lelkiállapotot idéz elő. Az ember egyénileg érzi a legyőzetést,. Különösen á parancsnok, akit a felelősség is terhel a többiért. A győztes ellenség összetereli a foglyokat; elszedi a fegyvereket, sorakoztatja őket. A parancsnoknak éreznie kell, hogy nem parancsnok többé, kiesett kezéből a hatalom, neki is a szuronyos őr, vagy a kozák parancsol, aki esetleg durva kiabálással dirigálja maga előtt a fogolycsapatot. Szégyen vegyül a keserű szájízbe. Szégyellem magamat magam és a többiek előtt.

Szerencsére a győző legtöbbnyire emberséges. Különösen az egyszerű közkatonában nyilatkozik meg az emberi közös eshetőségek tudatából eredő szolidaritás; ma neked, holnap nekem. Akinek ki van ütve kezéből a fegyver, az nem ellenség tovább.

Hosszú menet, utána földön fekve rossz, álmatlan éjszaka, ami után legborzasztóbb a valóra ébredés. Talán enni sincs mit. A pénznek — ha van is — egyelőre semmi hasznát venni nem lehet.

Aztán mindenkit kihallgatnak. Embereink jól átlátnak a szitán, megértik a barátságos hangon feltett kérdések valódi szándékát és nem adják meg a kívánt értelmű feleletet.

Minél távolabb a fronttól, annál rosszabb a fogolyőrség bánásmódja. Csupa olyan ember, aki maga sose volt a fronton és azzal hősieskedik, hogy basáskodik a védteleneken. Most aztán az élet a fogolytáborban! A kisebb helyeken rendszerint tűrhetőbb az élet, elég szabadon engedték a foglyokat. Hanem a nagyobb táborokban! Néhol az egészségtelen földi barakkokban összezsúfolva, különösen télen tömegestől pusztultak el az emberek. Tizedelte őket a járvány, a kiütéses tífusz, a kolera. Később új barakkokat építettek, valamivel jobbakat, A tisztek havi 50 rubelt kaptak, abból kellett ellátni magukat. A legénység ellátást kapott és munkára mehetett, de munkahelyeiben igen nagy különbségeket talált.

A tiszteknél az unalom ölte a lelkeket, hiszen egészen új, passzív életet kellett megszokniuk. Az élet anyagi feltételeinek megszerzése, egészségügyi dolgok, a konyhák, bevásárlás mind nagy viharokkal jártak. Az egymásra zsúfolt tömegekben mindenki ideges volt, önfegyelemvesztetten, főleg a fiatalabbak részéről. Egy körséta délelőtt s délután, az állatoknak a ketrecben ide-oda mozgatásához hasonlóan. Aztán kártya, olvasás. A konyhát önként vállalkozók intézték, egy félig katonai köztársaságféle rendszer alakul ki lassan. Ahol akadt idősebb tiszt, aki felismerte feladatát, valóságos áldást hozott az egész táborra. De sok helyen egészen visszavonultak az ilyesmitől, engedték a dolgokat a maguk útján, ami nehezen ment, mert sok volt a fiatal, akik még iskoláikat se végezték be, sem a civil élet fegyelme nem volt meg bennük, sem a katonai.

Mégis mindenütt kialakult egy szervezett élet. Könyvtárakat szerveztek, nyelveket tanultak és sok más egyebet, Volt faragási divat, amikor mindenki faragott és hihetetlen eredményeket értek el. Irodalmi élet fejlődött ki, újságokat szerkesztettek, kézzel írva, néha gyönyörű illusztrációkkal. Zenekarok alakultak, színház és kaszinók. Olyan sok ember közt mindenféle szakember akadt, aki szaktudásával sietett enyhíteni az elviselhetetlen életet.

Az orosz forradalommal a helyzet megromlott. A hadifogoly ki volt szolgáltatva mindenkinek. A pénz értéke elveszett; a legtöbb helyen kisebb-nagyobb üzemek alakultak, hogy a betevő falatra pénzt keressenek. A nyomorúság, kiszolgáltatottság mindenkivel megéreztette, hogy egyetlen segítségük, ha összetartanak. Sok tiszt állandóan felkereste a legénységi barakkokat, segítették a betegeket, intézték ügyeiket. Később viszont azon legénység, aki ipari munkán vagy más vállalkozáson jól keresett, viszontsegítette tisztjeit, akiknek egy része — nem kapták már a havi 50 rubelt — valósággal nyomorba jutott.

Voltak idők, amikor szökni lehetett. A foglyok felügyelet nélkül maradtak, aki akart, felült a vonatra, vagy gyalog, vagy szánon indult a bizonytalan nagy útnak, hazafelé. Sokszor legénységbéliek finanszirozták a veszélyes vállalkozást, a melyhez azonban nem fogtak hozzá  tisztek nélkül.

A kommunista idők felléptével az oroszok a hadifoglyok közt is megszervezték a kommunista alakulatokat. A sok szenvedés után dominálóvá lett a kommunizmus alapmotívuma: gyűlölet a kissé jobbsorsban levők iránt, s aki nem lépett be a szervezetbe, hajszának tette ki magát.

Lelkileg már mindenki le volt törve. 1917 tavasz óta az otthonnal a levélkapcsolat is megszűnt. Az élet már csak a mindenről lemondásban állott, egy olyan lelki téli alvás segítette át a szörnyű időkön a hadifoglyokat.
Ez az alvás azonban igen soká kellett hogy tartson, különösen a túszokra. Amikor nálunk a kommunistákat elítélték, több mint ezer tisztet tartóztattak le túszként, hogy a Magyarországon elítélteken végre ne hajtsák a halálos ítéletet. Több mint 400 magyar kommunista került így Oroszországba, s csak azok ellenében jöhettek haza a mi túsz-tisztjeink. De az ezt célzó tárgyalások másfél évig tartottak, s a letartóztatottakat addig börtönben tartották. De milyen börtönben! Mennyien pusztultak el és haltak éhen Moszkva, Szentpétervár, Irkuczk és Novonikolajevszk börtönlakói közül!

1921 végén, amikor a túszok is elindultak végre, aránylag sok fogoly ottmaradt. Nemcsak akik beléptek a kommunisták közé vagy az orosz hadseregbe. Hanem mások is, akik szétszóródva hírt se vettek semmiről, vagy a nagy távolság miatt nem tudták elérni a vasutat, másiknak már családja volt.

Ez volt nagyjában a fogolyélet — Szibériában az oroszoknál. A szerbeknél még rosszabb, az olaszoknál sokkal emberségesebb.

Szibériában lemondás, sötét kétségbeesés, ami alatt a lélekben csak az tartotta az erőt, amint azt Sarkady Nagy Lajos 5-ös honvédtüzér, nagykárolyvidéki, gencsi kisgazda megírja versében:

Az Ural hegy tetejéről
Nézem  a  zord  téli képet…
Rég nem látott édes hazám,
Vajjon látlak-e még téged?

Körülöttem  hóvihar zúg,
De  szivemben felsír a nyár,
Egy kis falu, mályvás ablak,
Szép lány, ki a búcsúra vár.

Meghatottan könnyező,  jó
Öregszülők  áldó  szava …
Viszontlátom-e még őket?
Kínoz a vágy: haza! haza!

Vadidegen  nékem a táj
A szamojéd síkság fölött,
Mit ordítassz, vad  jégvihar?
Hazám emlékeit  ölöd?

Kozsuk szőrében  rejtem  el
Jégszegek verte  arcomat,
Nem! nem fogsz megfagyasztani!
Mert fűt a vágy, az akarat.

Érzem, hazajutok  innen!
Hí,  vár a  magyar föld röge,
Forró vágyam legyőz téged :
Északpokol jégördöge!

*A közlemény eredeti címe: Hadifoglyainkról. Dr. Gyulay Zoltán  t. főhadnagy kolozsvári egyetemi r. tanár emlékiratai  nyomán. In: Erdélyi ezredek a világháborúban. Szerk. vitéz Deseő Lajos ny. tábornok. Ardói irodalmi és könyvkiadó vállalat kiadása, Budapest, 1940.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ