© Szé­kely Sza­bó Zol­tán, 2009  – ma­gán(y)ki­adás –

ELŐ­SZÓ­LÓ

Én már meg­it­tam a ke­nyer­em ja­vát.

Ez a könyv még­sem egy egész élet­mű, csu­pán egy mű­élet fe­le.

Min­den so­rát ta­xi­ban ír­tam le. A vá­ros tel­jes te­rü­le­tén. Mun­kám­ban so­kan za­var­tak. De mi­helyt meg­sza­ba­dul­tam 1-4 utas­tól, fe­led­tem a fu­vart for­­gal­mas­tól, utas­tól. És foly­tat­tam a kör­mö­lést. Lá­tás­tól vál­tá­sig. A tér­de­men. Mű­a­nyag la­pon. Alá­tét-ala­pon. Amit így fü­ze­tek­be fir­kál­tam, újabb ir­kák­ba ír­kál­tam. Hogy ké­pe­sí­tett höl­gyek gépe­sí­te­ni tud­ják. Én gép­te­len va­gyok rá. Négy tit­kár­nőt fo­gyasz­tot­tam el.

Be­mu­tat­ko­zá­sul színt val­lok tech­ni­kai szin­tem­ről.

Ko­rán éb­re­dek. Le­nyo­mom a cser­gő­óra gomb­ját. Fel­gyúl az éj­je­li­lám­pa. Ki­ká­szá­ló­dom. Csö­rög a vek­ker. Gomb­nyo­más­ra in­dul a té­vé. A ké­per­nyő vi­brál. Te­le­vib­rá­tor. Az elek­tro­mos fog­ke­fém gomb­ját hiá­ba nyom­ko­dom. Le­me­rült az elem. Át­tenn­ém a vil­lany­bo­rot­vá­ból. Ha ta­lál­na. Be­nyo­mom a ke­nyér­pi­rí­tó gomb­ját. Ki­pat­tan a biz­to­sí­ték gomb­ja. Hiá­ba gom­bo­lom ki a pi­zsa­ma­na­drá­go­mat: a bu­di tök­sö­tét. In­kább fe­löl­tö­zöm. És gom­bol­ko­dom, te­hát va­gyok. Be­szál­lok a fel­vo­nó­ba. Meg­nyo­mom a gom­bot. Fen­nebb visz egy eme­let­tel. Elvég­re nem le­vo­nó. Beü­lök a ta­xi­ba. Van időm ta­nul­má­nyoz­ni zseb­te­le­fo­nom gomb­jait. Üzen­ni sze­ret­nék. A ké­szü­lék min­dun­ta­lan va­la­mi pi­káns kó­dot kö­ve­tel. Üze­nem a gyár­tók­nak… Be­száll az utas. Meg­nyo­mom a kassza­gom­bot. Fel­csen­dül a rá­dió. Fu­var után ebéd­szü­net. Au­to­ma­tá­nál. Gom­bot nyo­mok: ki­jön a ká­vé. Meg­­iszom. Gom­bot nyo­mok: ki­jön a má­so­dik fo­gás. Meg­eszem. Gom­bot nyo­mok: ki­jön a le­ves. Be­ka­na­la­zom. Kel­le­ne va­la­mi édes­ség. Ki­jön a sa­va­nyú­ság. Dél­után már zúg a fe­jem. A ta­xim előtt hul­lám­zik az út. Mint egy ve­len­cei gom­bo­la előtt. A höl­gyem va­cso­rá­val vár: gom­ba­pa­pri­kás­sal. Fél­re­lö­köm. A szá­mí­tó­gép­hez ülök. Üzen­ni sze­ret­nék. Rán­ga­tóz­va nyom­ko­dom a gom­bo­kat. A ké­per­nyőn kép­te­len­sé­gek. Per­sze: ví­rus! Ház­ipa­ti­kám­ból be­ka­pok egy gom­bot. Fer­tő­zés el­len. És vet­kő­zöm. A höl­gyem is. Mez­te­len fel­ső­tes­tén két gomb…

A gomb­ház, sej, idő­köz­ben le­sza­kadt. Azó­ta va­la­hány­szor össze­fek­szem a mag­ánnyal, még in­kább be­lém zsib­bad a múl­tam. S mert nem old­ja bé­ké­vé az em­lé­ke­zés, ki­lőt­tem ma­gam­ból. Go­lyós­tol­lal. Nyo­mon kö­vet­tem di­lent­tán­to­rít­ha­tat­la­nul. Fél­úton-út­fé­len. Gya­kran gyö­tört: vi­csor­gott rám, ron­da po­fá­kat vá­gott hoz­zám. De né­ha szép­nek is lát­tam. Mert az enyém. (Mind­nyá­jan pász­to­rok va­gyunk: aka­rat­la­nul is őriz­zük a lát­sza­tot.) És per­sze oly­kor örö­mös moz­za­na­to­kat is fel­vil­lan­tott.

Nem, nem a nők­re gon­do­lok! Per­sze azok is vol­tak. (Mi­nők! is.) Há­lás va­gyok, szép em­lé­kem majd’ min­den há­lás. Hogy kik vol­tak ők? Nem mond­ha­tom el sen­ki­nek, nem mon­dom hát el min­den­ki­nek. Csak a ki­ke­rül­he­tet­lent. Saj­ná­lom: nem lesz övön alu­li haj­tó­va­dá­szat, dür­gő ka­kas fajd­ta­lan­ko­dá­sa, esz­te­len-mez­te­len hé­ja-nász az ava­ron. És sem­mi­ne­mű más­mi­lyen élve­ze­tet sem ga­ran­tá­lok Önök­nek.

Höl­gye­im és Uraim!

Én elő­szól­tam.

1

– Ne­kem ez a smir­gli­po­fá­jú nem kell!

Apám vér­be­li mű­ked­ve­lő volt. Ha lett vol­na ben­ne annyi am­bí­ció, amennyi könnyel­mű­ség volt, ha a hi­va­tás­tu­dat fa­lu­ra hí­vá­sá­hoz nem ra­gasz­ko­dik el­szán­tan, pro­fi szí­nésszé le­he­tett vol­na. Még al­kal­ma is adó­dott rá, de ő el­sza­lasz­tot­ta, mint mam­lasz há­zas­em­ber a bom­ba nőt.

Kán­tor­ta­ní­tói di­plo­mát szer­zett Na­gye­nye­den, s szü­lő­föld­jén, el­du­gott me­ző­sé­gi fa­lucs­ká­ban kezdte a nép és a po­hár fel­eme­lé­sét.

Rö­vid le­gény­ke­dés után nő­sült a Kis-Kü­kül­lő men­té­ről. Mű­ked­ve­lő mó­don. Egyik cim­bo­rá­ja mon­dott ne­ki egy fa­lu- és egy négy lányt fe­dő csa­lád­ne­vet. A szé­pre­mé­nyű fia­ta­lem­ber meg­adott idő­ben busz­ra pat­tant, és már be­kon­fe­rál­tan szín­re lé­pett. A le­en­dő öröm­szü­lők a két csit­rit a kert­be szám­űz­ték ken­dert nyű­ni, a kor­ban le­gin­kább a ké­rő­höz il­lő lányt ki­ál­lí­tot­ták ka­pu­dísz­nek, a le­gi­dő­seb­bet pe­dig a szép­szo­bá­ban tar­ta­lé­kol­ták. Ami­kor a nem ép­pen da­li­ás le­gény must­ra­kö­zel­be ke­rült, az egyes szá­mú bol­dog­ság­je­lölt vissza­ugrott a ka­pu mö­gött re­pe­ső szü­lők­höz. Ek­kor vág­ta ki a dör­zspa­pí­ros mon­da­tot, s amúgy fel­ci­co­má­zot­tan el­ro­hant ő is ken­dert nyű­ni. Se­baj, kéz­nél van a ket­tes szá­mú ki­vá­lasz­tott. (Lám, mit tesz a szü­lői elő­vi­gyá­za­tos­ság!) No, er­re koc­cin­ta­ni kell! Mert a na­gya­pám­nak nem­csak lá­nya volt sok, ha­nem bo­ra is. Így az­tán egy-két óra múl­tán a kán­tor úr már tud­ta, hogy a leg­jobb he­lyen jár. A kö­vet­ke­ző al­ka­lom­mal a két fér­fi már úgy össze­me­le­ge­dett a kan­csó mel­lett, hogy a ked­ves ga­val­lér le­kés­te a dél­utá­ni buszt. A har­ma­dik rend­bé­li po­hár­par­ti alatt a vő­le­gény már meg­es­kü­dött az örö­ma­pa előtt, hogy „hol­to­mig­lan, hol­táig­lan”. Ke­vés­sel rá a pap előtt is.

Az es­kü­vői ké­pen ele­gáns, úri tar­tá­sú, hu­szonn­égy éves, ko­moly fia­ta­lem­ber te­kint a jö­vő­be. Gyu­lá­nak hív­ják. A meny­asszony­ka annyi­ra gyű­lö­li ezt a ne­vet, hogy a kö­vet­ke­ző öt­ven­há­rom év alatt ki sem ej­ti. Pár­ját Pu­fi­nak szó­lít­ja. A vő­le­gény kö­zép­ma­gas, vé­kony tes­tal­ka­tú, ko­pa­szo­dó, eny­hén ri­pa­csos ar­cú. El­ső­szü­lött­ként sze­gény­pa­raszt ap­ja nagy re­mény­sé­ge volt. Amíg ki nem nőtt a pen­dely­ből. Amint a ga­tyá­ja ké­tá­gú lett, ki­de­rült, hogy messze esett tüs­ke­ha­jú, szí­vós, a gyat­ra me­ző­sé­gi föl­det ko­no­kul tú­ró „fá­já­tól”. Már szü­lő­fa­lu­ja ne­vé­ben ki­mu­tat­ha­tó a za­va­ró elem: Szé­kely­kö­vesd. De ha pél­dá­ul te­hén­le­gel­te­tés köz­ben más­hol járt is az esze, mint kel­lett vol­na – le­ga­lább volt. Ami­re az il­le­té­kes pap ide­jé­ben fel is fi­gyelt. No meg fel­cse­pe­re­dett egy vas­gyú­ró, vas­vil­lá­ra ter­mett öccse, így az­tán a kö­ves­di me­ző he­lyett sze­ke­rez­he­tett a na­gye­nye­di ta­ní­tó­kép­ző­be.

A hu­szo­nöt éves meny­asszony nyil­ván föl­dig fe­hér­ben, tö­ré­keny de­rék­kal, sző­ke Ka­rády-fri­zu­rá­val úgy áll jö­ven­dő­be­li­je mel­lett, mint­ha rá vol­na büsz­ke. Em­má­nak hív­ják. A kö­vet­ke­ző öt­ven­há­rom év fo­lya­mán Mu­ci (Em­ma – Em­mu­ci – Mu­ci). Ál­la­ti­an büsz­ke a csa­lád ku­tya­bő­ré­re. Val­lá­sos ap­já­nak szent volt a ke­nyér és a só, no meg ő volt az egyet­len örö­kös, ma­radt hát a föld örö­kös szol­gá­ja. Ma­gyar föld­bir­to­ko­sa volt a ma már ro­mán Szász­ná­das­nak. Fel­ne­velt öt gyer­me­két is­ko­láz­tat­ta Szen­ter­zsé­be­ten, vé­rö­rö­kös egy szál fi­át to­vább­ta­nít­tat­ta Ko­loz­svá­ron. Anyám lé­vén a le­gi­dő­sebb, ő ren­dez­te, vi­gyáz­ta a töb­bi­e­ket az is­ko­lá­ban, ha dan­dár­ja volt me­zőn a mun­ká­nak, ő fő­zött a csa­lád­nak, ki­len­cé­ve­sen már ke­nye­ret sü­tött. Nem is et­tem én a nagy­vi­lág­ban olyan hús­le­vest, csir­ke­pa­pri­kást, mint az ő tá­nyér­já­ból! Egy­szer cso­dál­koz­tam csak, hogy sót­lan az ott­ho­ni ét­el: fél­ré­sze­gen, a tá­vol­ban agyon­kop­lalt ét­vággyal vé­let­le­nül a csir­kék ri­zses ke­vert­jé­nek es­tem ne­ki.

Nos, az Is­ten szí­ne előtt tett es­küt a há­ta mö­gé köl­tö­zés kö­vet­te: a Me­ző­ség sár­ten­ge­ré­ben kö­töt­tek ki a bol­dog sze­rel­me­sek egy kán­tor­ta­ní­tói la­kás­ban. Ősz van, is­ko­lak­ez­dés, a fia­ta­lok lábán gu­mi­csiz­ma kap­cá­val – bo­ká­ig, tér­dig be­le a szo­cia­lis­ta jö­vő­be! Ön­ként és da­lol­va. Ak­ko­ri­ban még akár zsol­tárt is kán­to­ri­zál­va. És té­len? A fa­lu má­ig nem ver­gő­dött fel a me­gye apró­lé­ko­sabb tér­ké­pé­re sem, el­kép­zel­he­tő hát, hogy ak­ko­ri­ban sem volt ka­szi­nó­ja, így az egy­be­kel­tek tár­sa­sá­gi éle­te va­ló­szí­nű­leg egy­más­ból állt, bár azért rám két évet kel­lett vár­ni. (Úgy lát­szik, már szü­le­té­sem előtt ne­héz eset vol­tam). No, de hát a szil­va nem po­li­ti­zál, te­rem ne­héz idők­ben is, egy kán­tor­nak pe­dig már csak hi­va­tá­sá­ból adó­dó­an is nó­tás ked­vű­nek kell len­nie. Apám e te­kin­tet­ben ha­lá­lá­ig Is­ten szol­gá­ja ma­radt.

Én sze­ren­csé­re nyá­ron kí­ván­koz­tam a vi­lág­ra, így el le­he­tett ve­lünk sze­ke­rez­ni a szü­lé­szet­tel is büsz­kél­ke­dő kis­vá­ros­ba (nagy­fa­lu­ba). A sok ká­tyú ál­lí­tó­lag fe­lért egy sza­kor­vos­sal, cso­da, hogy nem let­tem da­do­gós.  Vi­szont ret­te­ne­te­sen csú­nyá­nak, me­ző­sé­gi sár­szí­nű­nek szü­let­tem. Apám­mal még­is ma­da­rat le­he­tett vol­na fo­gat­ni. Ki is sza­ladt a kocs­má­ból a me­ző­re, de az el­ső ku­ko­ri­cás­ban ela­ludt. Én vi­szont nem alud­tam, nyűgös vol­tam, böm­böl­tem, mint­ha azt haj­to­gat­tam vol­na, hogy: „Anyám, és nem ilyen vi­lá­got akar­tam!” Ő mint­ha meg­ér­tet­te vol­na ar­ti­ku­lá­lat­lan be­széd­tech­ni­ká­mat, amint csak te­het­te, egy idő­re le­tét­be he­lye­zett az ősi ne­me­si ház­nál, va­gyis a szü­lei­nél. El­ső uno­ka lé­vén, min­den­ki en­gem ba­bus­ga­tott, még na­gya­pám is csak a lo­va­it sze­ret­te job­ban. A „smir­g­li­ző” nagy­né­ném lett a pó­ta­nyám, aki saj­nos nem­ré­gi­ben vissza­mi­nő­sült eb­be a stát­usz­ba, s a kéz, amely böl­csőm rin­ga­tá, most gö­csör­tös-büty­kös pa­rasz­tuj­jait ag­gó­dó-fél­tő le­ve­lek írá­sá­ra kény­sze­rí­ti, ame­lye­ket már csak én tu­dok elol­vas­ni. Még van egy asszony, még él egy em­ber, aki en­gem zsi­ger­ből sze­ret, té­li han­gu­la­taim ta­va­szi vi­rá­ga: drá­ga Ibo­lyám.

2

Ko­rán há­lát­lan let­tem hát a Me­ző­ség­hez, mely Wass Al­ber­tet, Sü­tő And­rást és En­gem adott.

A 2. fa­lun­król már van­nak em­lé­ke­im. Tu­laj­don­kép­pen nem esett messze Ma­ros­vá­sár­hely­től, de a ci­vi­li­zá­ció­tól min­den­kép­pen, va­ló­szí­nű­leg még gya­log is ne­héz le­he­tett be­lő­le ki­jár­ni. A föl­d­raj­za de­reng fel, na meg az is­ko­la épü­le­te. Az ud­vart a gé­meskút­tal, a há­zat, ame­lyet al­bér­el­tünk, le tud­nám raj­zol­ni, ha nem vol­nék bot­ke­zű. Az öreg szom­széd ké­pe azért ug­rik be, mert so­kat tré­fál­ko­zott ve­lem, ki­nézü­let­re pe­dig kö­ze­lí­tet­te nagy­a­pá­mat, bár lo­vat­la­nul.

A 3. fa­lu­ba csak át kel­lett ver­gőd­nünk az er­dő alatt, ott volt a szom­széd­ban, sem­mi­vel sem kö­ze­lebb Vá­sár­hely­hez. En­nek a főbb út­vo­nal­tól ugyan­csak szé­gyen­lő­sen fél­re­hú­zó­dott hely­ség­nek a tér­ké­pé­re meg­le­he­tő­sen em­lék­szem. Az is­ko­la szol­gá­la­ti la­ká­sá­ban ren­dez­ked­tünk be, még­pe­dig úri­a­san, mert ta­lál­tunk ott egy sár­ga hin­ta­szé­ket. A tor­ná­con apám­mal nagy va­dá­sza­to­kat ren­dez­tünk: ru­gós pus­ká­val pléh­nyúl­ra lőt­tünk. A sű­rűn ná­lunk po­tyá­zó pár­tak­ti­vis­ták per­sze nem ér­ték be a mi zsák­má­nyunk­kal – pe­dig azt ér­de­mel­ték vol­na –,  őket sza­lon­ná­val, kol­básszal kel­lett töm­nünk, hogy kö­vér ön­tu­dat­tal fel­fegy­ver­kez­ve bír­ják az egy­re fo­ko­zó­dó osz­tály­har­cot. Mu­ci a nép­ta­nács­nál dol­go­zott, ami kü­lön pom­pás ürügy volt, hogy ná­lunk leb­zsel­je­nek a kor­gó gyom­rú és fe­jű agi­tá­to­rok. Mor­gott, rág­ta a Pu­fi fe­jét, hogy könnyel­mű­en vi­szo­nyul a tró­ge­rek­hez, sőt még ör­vend is, ami­ért úgy­mond koc­cin­ta­nia is kell ve­lük. Pu­fi mo­so­lyog­va az­zal ér­velt: a tró­ge­rek bor és kol­bász je­len­lé­té­ben  nagy­lel­kű­en el­né­zik, hogy a ta­ní­tó elv­társ apó­sa ku­lák. Ők nyúz­tak, híz­tak, mi meg olyan so­vá­nyak ma­rad­tunk, hogy hár­man sem tet­tünk ki egyet. Pe­dig az összest ki kel­lett vol­na. Sze­ren­csé­re a szü­leim ideo­ló­giai­lag is csont­vá­zak ma­rad­tak. Az egyik így, a má­sik úgy. Apám úgy, hogy ha va­la­me­lyik okos a kan­csó mel­lett a kol­lek­ti­vi­zá­lás­ról kez­dett ökör­köd­ni, nyom­ban rá­kezdte: „Szánt a ba­bám, csi­reg-csö­rög, sej­haj, a já­rom”; ha a to­jás­be­a­dás­ról esett szó: „Ká­ka tö­vén költ a ru­ca”; ha meg a tej­kvó­ta em­lí­tő­dött: „Kis­kun­maj­sán vet­tem egy te­he­net, / Fej­tem is ele­get én”. Anyám mély­sé­ge­sen val­lá­sos volt, amit nyíl­tan nyil­ván nem vall­ha­tott meg, bár két tem­plom is ár­nyé­kot ve­tett ránk. Az egyik ép­pen­ség­gel mel­let­tünk, a má­sik az ut­ca túl­ol­da­lán mé­te­lyez­te a mar­xiz­must. Az egyik pap kert­je szom­szé­dos volt a mi­énk­kel, a má­sik pap is kö­zel la­kott hoz­zánk. A szü­leim tar­tot­ták is a kap­cso­la­tot mind­ket­tő­vel, aho­gyan az hit­hű uni­tá­ri­us asszony­hoz és egy volt re­for­má­tus kán­tor­hoz il­lik. No meg köz­tu­dott, hogy a pap­né­hoz fut be a leg­több plety­ka, és a pap­nak van a leg­jobb bo­ra.

A kom­mu­niz­mus va­rá­zsi­gé­jét hir­de­tő is­ko­lát kör­be­fog­ta hát a kle­ri­ká­lis re­ak­ció. Rés­nyi me­ne­kü­lé­si csa­pás csu­pán a No­vák bá­csi kert­jén ke­resz­tül kí­nál­ko­zott.

Ko­rai anya­nyel­vész­ke­dé­si fer­de haj­la­mom til­ta­ko­zott az öreg fo­ga­tos ne­ve el­len. Én Lo­vák­nak szó­lí­tot­tam, hogy va­la­mics­ke ér­tel­me is le­gyen a szó­nak, ha már nem le­het min­den­ki Sza­bó.

Tör­tént, hogy a fa­lut nagy láz­ba hoz­ta a püs­pö­ki lá­to­ga­tás hí­re. He­te­kig egyé­bről sem hal­lot­tam, rop­pant kí­ván­csi let­tem hát a cso­da­em­ber­re. Ami­kor vo­nult be az ek­lé­zsia ka­pu­ján, pec­ke­sen elé­be top­pan­tam, s ha­tá­ro­zot­tan fel­tet­tem a ki­ke­rül­he­tet­len kér­dést: „Te vagy a prüs­tök?” Prüs­tök – hogy le­ga­lább a má­so­dik szó­tag­nak le­gyen ér­tel­me.

A so­főr szót már si­ke­rült tel­je­sen ho­no­sí­ta­nom. Ha meg­kér­dez­ték, mi aka­rok len­ni, büsz­kén vág­tam oda: fő­sor.

Nem em­lék­szem, de biz­to­san na­gya­pám­nál lát­tam elő­ször au­tót, ő or­szág­út mel­lett la­kott. Az vi­szont vi­lá­gos, hogy a 3. fa­lu­ban más­fél ke­rék­pár, va­gyis há­rom­ke­re­kű bi­ci­kli – ami kép­te­len­ség –, te­hát tri­ci­kli volt az el­ső köz­le­ke­dé­si esz­kö­zöm, me­lyet fő­leg az ud­va­ron hasz­nál­tam, te­kin­tet­tel a sze­kér­for­ga­lom­ra és a fa­lu bi­ká­já­ra. Az utób­bi rend­sze­re­sen a ka­punk előtt sé­tált el, moz­dony­ként fúj­ta­tó or­rá­ban jó­ko­ra ka­ri­ká­val, a ka­ri­kán hosszú rúd­dal, a rúd vé­gén nyesz­lett fér­fi­vel.

Az is­ko­la ud­va­ra nyil­ván nagy volt, két ha­tal­mas gyü­mölcsfá­val a tor­nác előtt, hasz­ná­la­ton kí­vü­li paj­tá­val és hasz­ná­la­ton be­lü­li disz­nó­ól­lal an­nak mé­lyén. A paj­ta hí­ján az er­dő­ben gyűj­tött mak­kot szá­rí­tot­tuk az ak­ti­vis­ták­nak. Úgy ér­tem: a mak­kot meg­et­te a disz­nónk, a disz­nón­kat meg­et­ték az ak­ti­vis­ták. A disz­nók. Egész­sé­ge­sek is vol­tak, mint a makk. A kert­ben ku­ko­ri­cás­ra em­lék­szem, nyil­ván az is a disz­nó­sá­got szol­gál­ta.

Fe­ri és Ibi ve­lünk szem­ben la­kott, a tem­plom tö­vé­ben. Fe­ri már ka­masz volt, de azért ké­szí­tett ne­kem kó­ré­mu­zsi­kát, sze­ke­ret és ökröt ugyan­csak kó­ré­ból, és nyi­lat is, amellyel a tem­plom­já­ró ga­lam­bo­kat rio­gat­tam, mint egy kis ate­is­ta. Egy­szer ma­gá­val vitt a me­ző­re te­he­net őriz­ni, de ezt a prog­ra­mot úgy un­tam, mint apám an­na­ki­de­jén.

A két év­vel na­gyobb Ibi volt a ját­szó­tár­sam, de min­dun­ta­lan ve­sze­ked­tünk, mint­ha há­za­sok let­tünk vol­na, né­ha na­po­kra elvál­tunk.

3

A má­so­dik nő az éle­tem­ben Mag­da volt. Az Ibi­ék so­rán la­kott, kis­sé fen­nebb, a nép­ta­ná­csi be­té­rő sar­kán. Ha mo­soly­szü­net volt, ve­le csal­tam Ibit. A gya­kor­la­ti­as, moz­gé­kony ba­rát­nőm­höz ké­pest rá bá­jos kis­lány­ként em­lék­szem, aki­vel – mi­u­tán Ibi az is­ko­la mel­lett dön­tött – két évet jár­tam óvo­dá­ba.

Rop­pant ön­tu­da­tos vol­tam a ki­csi, fü­les fém­do­bo­zom­mal, amely­ben a tí­zó­rai­mat tar­tot­tam, amíg a gyat­ra ka­pocs vé­let­le­nül szét nem pat­tant. Egy­szer ép­pen a mi la­ká­sunk­ban von­ták kér­dő­re a ra­jo­ni elv­tár­sak a ló­gós óvó­nőt, aki nyil­ván ha­land­zsá­zott, ami­kor hir­te­len kö­zé­pre top­pan­tam: „Nem igaz, mert én a teg­nap is ott vol­tam, az óvó né­ni pe­dig nem volt ott!” Ek­kor kap­tam éle­tem­ben elő­ször és utol­já­ra szo­cia­lis­ta elis­me­rést.

A mi sor­un­kon, úgy száz-két­száz mé­ter­rel len­nebb la­kott egy sü­ket­né­ma, eny­hén gnóm és ag­resszív gyer­mek. Gya­kran jár­tam hoz­zá, va­ló­szí­nű­leg azért, mert anyám min­degy­re Gy.-hez irá­nyí­tott, aki na­gyon bes­ka­tu­lyá­zott, va­ló­szí­nű­leg szin­tén va­la­mi­lyen úri szár­ma­zá­sú cse­me­te volt, mert min­dig úgy né­zett ki, mint­ha ska­tu­lyá­ból kap­ták vol­na elő.

De ho­gyan néz­tem ki én? Ge­be vol­tam, csám­pás láb­bal, ko­pasz­ra nyí­rás, me­zít­láb já­rás ki­zár­va, spil­hóz­ni kö­te­le­ző, még sik­kes kis szal­ma­ka­la­pom is volt. Én vol­tam a más, a kü­lönb, a nagy­ra hi­va­tott: any­ja drá­ga sze­me fé­nye, ara­nyos kis Tu­tu­ká­ja. Sza­bó Zol­tán Tu­tu­ka – ha a ne­ve­met kér­dez­ték.

Ara­nyos kis Tu­tu­ká­nak volt egy ál­dott jó szo­ká­sa: sze­re­tett be­fe­küd­ni a na­gyap­ja ku­tyái kö­zé. Egy­ke lé­vén, va­ló­szí­nű­leg test­vé­rei­nek (test­vé­re­be­i­nek) néz­te és fel­ru­ház­ta őket csa­lád­ne­vé­vel: Sza­bó Fo­drász, Sza­bó Frun­za.

Ha már az ál­la­tok­nál tar­tok: a pos­tás lova szin­te le­ha­rap­ta az ara­nyos kis Tu­tu­ka buk­si­ját. A nép­ta­nács lej­tős ud­va­rán két­ke­re­kű ko­csi­ba fog­va unat­ko­zott a su­nyi pa­ri­pa. Én sza­ba­don, za­bo­lát­la­nul unat­koz­tam. El­kezdtem hát pisz­kál­ni a kan­tárt, mi­re az ál­lat fe­lém ka­pott, s ló­fo­gá­val örök jelt csó­kolt az aj­kam­ra.

Eb­ben a fa­lu­ban tu­laj­don­kép­pen me­sés éle­tem volt. Kon­kré­tan is: ra­jong­tam a szebb­nél szebb me­sé­kért az anyám fe­lol­va­sá­sá­ban. Még most is em­lék­szem az agyon­ázott kis­ma­la­co­kra. Egyi­kük így óbé­ga­tott: „Hogy­ha én ezt tud­tam vol­na, / Kö­pöny­eget vet­tem vol­na.”

Egy-egy ver­ses me­sét ad­dig ol­vas­tat­tam, amíg meg­ta­nul­tam. És ak­kor jött a nagy mu­tat­vány: az ak­ti­vis­ta po­tya­ven­dég­nek mond­tam a szö­ve­get, az uj­jam­mal pe­dig pon­to­san kö­vet­tem a so­ro­kat, az meg csak bam­bult, hogy fo­lyé­ko­nyab­ban ol­va­sok, mint ő, pe­dig én is is­ko­lá­zat­lan va­gyok.

Az új­don­sült férj ré­sze­gen megy ha­za. Va­la­mi na­gyon, de na­gyon nem tet­szik ne­ki. Ta­lán a va­cso­ra… ta­lán má­ris ma­ga az asszony… vagy tán ide­jé­ben meg akar­ja mu­tat­ni, ki az úr a ház­nál… min­de­ne­set­re bő­szen ka­kas­ko­dik, rán­ci­gál­ja le a szá­rí­tó­kö­tél­ről a ki­te­re­ge­tett fe­hér­ne­műt. Te­kin­tély­el­vű pa­raszt csa­lád­fő. És per­sze ku­lák.

Ez volt éle­tem el­ső szín­pa­di re­mek­lé­se. Ki­tű­nő sze­rep. Há­lás. Mag­da volt a part­ner­nőm. Va­jon mi­lyen le­he­tett a szö­veg? Ne­tán ká­rom­kod­tam is? Eset­leg le­tep­er­tem az ifi­asszonyt? Elvég­re már hat­éves óvo­dás vol­tam.

Az el­ső osz­tályt még eb­ben a fa­lu­ban kezdtem, de csak két he­tet jár­tam. Pu­fi fel­sőbb uta­sí­tás­ra az úgy­ne­ve­zett le­ve­le­ző­in ma­te­ma­ti­ka–fi­zi­ka ta­ná­ri di­plo­mát szer­zett – a fel­sőbb uta­sí­tás Mu­ci­tól jött –, s mert itt csak négyosz­tá­lyos is­ko­la volt, hagy­nunk kel­lett csa­pot, pa­pot, ak­ti­vis­tát.

A 4. fa­lu­ban már csak az ak­ti­vis­tá­kat kap­tuk vissza. A pap va­la­hogy nem ke­rült kép­be, va­ló­szí­nű­leg ép­pen a csap hi­á­nya miatt, mert a hely­ség olyan el­du­gott és zord volt, hogy a sző­lő­tő­ke jócs­kán el­ke­rülte. Ga­bo­na­pá­lin­ka her­gel­te a né­pet. Pu­fi, ha az em­be­re­ket nem is, az ita­lo­kat meg­sze­lí­dí­tet­te ma­gá­nak. En­nek kö­szön­he­tő­en it­tam ma­gam szin­te a ha­lál­ba el­ső osz­tá­lyos ki­tű­nő ta­nu­ló ko­rom­ban. Apám hú­svét­ra per­gelt cu­kor­ral ké­nyez­tet­te iha­tóvá a bü­dös pá­lin­kát. Ha­sas üveg­be töl­töt­te a for­ró italt, a kre­denc al­já­ba tet­te, la­zán rá­csuk­ta az ajtót, és anyám­mal át­ment a szom­széd­ba szal­ma­zsá­kot töl­te­ni. Én pe­dig for­dul­tam egyet, for­dul­tam ket­tőt és… na­ná! Édes volt, me­leg volt, zsib­basz­tó… Meg se vár­tam a szal­ma­zsá­kot, meg­tet­te a sző­nyeg az asz­tal alatt. Ott ta­lál­ták meg a drá­ga ki­csi Tu­tu­kát édes  zsib­bad­tan, apám ki­ug­rott ve­lem az aj­tón, két uj­ját a tor­kom­ba nyom­ta, és ki­ló­ga­tott a tor­nác­fá­ján. Más­nap(os­an) meg­fo­gad­tam anyám­nak, hogy töb­bet so­ha az élet­ben nem nyú­lok ital­hoz.

A ház, ame­lyet bér­el­tünk, nagy és me­re­dek tel­ken állt, akár síz­ni is le­he­tett vol­na. Ke­gyet­len volt az egyet­len ott töl­tött te­lünk. Far­kas­or­dí­tó­nak csak azért nem mond­ha­tom, mert anyám­mal az egyik dél­utá­ni ha­za­me­ne­te­lünk­kor az ud­va­ron szem­be ta­lál­tuk ma­gun­kat egy far­kas­sal, amely egy­ál­ta­lán nem or­dí­tott, egy­ked­vű­en néz­te vég­ig, ho­gyan lop­juk be ma­gun­kat a ház­ba, ahol ne­künk kel­lett vol­na or­dí­ta­nunk a hi­deg­től. Min­dössze egyet­len dob­kály­hát mű­köd­tet­tünk, amely ha ela­lud­tunk, rög­vest kö­vet­te a pél­dán­kat. Anyám le­fek­vés előtt kö­ré rak­ta az ágy­ne­mű­met, majd be­bu­gyo­lál­va altatott el az egyet­len fű­tött szo­bá­ban. Reg­gel­re így is majd­nem ki­hűl­tem, mint a kály­hánk. (A kö­vet­ke­ző év­ben sű­rűn kel­lett szal­ma­zsá­kot töl­te­ni, mert éj­sza­kán­ként pro­gram­sze­rű­en be­vi­zel­tem.) Kin­ti hasz­ná­lat­ra a ci­pőm­re ka­lucs­nit kel­lett húz­nom a sár és a hó­lé el­len, a töb­bi fiú heccked­vé­re. Két B be­tűs kö­lyök rúg­dos­ta a bo­ká­mat, lök­dö­sött me­net­rend­sze­rű­en az is­ko­lá­tól ha­zá­ig. Az­tán egy szép reg­ge­len be­lop­tam egy kony­ha­kést a tás­kám­ba, hogy ha­za­fe­lé majd ér­vényt sze­rez­zek fér­fi­úi büsz­ke­sé­gem­nek. Sze­ren­csé­re óvat­la­nul kon­spi­rál­tam ma­gam­mal, a gyil­kos szán­dé­kom ide­jé­ben ki­tu­dó­dott, így a két ga­zem­ber meg­úsz­ta szá­ra­zon, va­gyis vér­vesz­te­ség nél­kül.

4

Fia­tal fér­fi volt a ta­ní­tóm, már ne­ki meg­vil­lan­tot­tam mű­vé­szi kü­lön­csé­ge­met: raj­zol­tam egy kék tör­zsű és pi­ros gyö­ke­rű fát.

Va­la­me­lyik al­só osz­tály­ban anyám is ta­ní­tott, de az is­ko­lá­ban egye­lő­re me­gúsz­tam a csa­lá­dot. Mint­ha nagy­vá­ros­ban let­tünk vol­na: bent­la­kás is volt. A kör­nye­ző fal­vak­ból jött fel­ső­sök töl­töt­ték meg a szü­leim fe­lü­gye­le­te alatt. Es­tén­ként kö­zöt­tük lábat­lan­kod­tam, szí­ne­sít­get­tem az ott­ho­ni ste­ril szó­kin­cse­met.

A ke­mény tél egyet­len lágy mo­tí­vu­ma a ka­rá­csony volt. Mi­re az anyám­mal va­ló sé­tá­ból ha­za­tér­tem, pom­pá­zott a fa. Né­hány nap­pal aze­lőtt én gya­lo­gol­tam el a szom­széd fa­lu üz­le­té­be göm­bö­kért, me­lye­ket pú­po­sok­nak ne­vez­tem. De azért hit­tem. Egyéb­ként anyám na­gyon sze­re­tett ve­lem sé­tál­ni, már csak azért is, mert egy­szer va­la­ki azt hit­te, hogy a nő­vé­rem. A me­se­ol­va­sást nem hagy­ta ab­ba, a Csi­cse­ri Csin­csi cí­mű könyv volt a slá­ge­rem. Fő­leg ak­kor tett jót a fecs­ke­fe­cse­gés, ami­kor a mumpszt szo­ba­fog­ság­ra fo­gott. Már ak­ko­ri­ban rop­pant erős le­he­tett a sza­bad­ság­vá­gyam: egyik nap be­te­gen ki­mász­tam az ab­la­kon fát vág­ni. Pe­dig egy szó­val sem hal­lot­tam, hogy ke­vés­sel aze­lőtt for­ra­da­lom volt Ma­gyar­or­szá­gon. Apám­nak ál­lí­tó­lag járt va­la­mit a szá­ja, de egyéb­ként bé­ké­sen mé­hész­ke­dett, ami­nek a nyo­ma ma is lát­szik a köl­dö­köm mel­lett (ab­lak­üve­get vá­gott a kap­tár­hoz, s az asz­tal­ról ki­ál­ló üveg­lap sar­ka be­le­ha­sí­tott a ha­sam­ba).

Pu­fi, ha rit­kán is, és csak it­ta­san, azért fel-fel­lá­zadt Mu­ci el­len. A já­rá­si köz­pont­ba men­tünk sze­kér­rel sport­fel­sze­re­lé­sért az is­ko­lá­nak. Pu­fit va­la­mi­től el­kap­ta a ré­szeg dac, nem volt haj­lan­dó fe­l­ül­ni, fe­nyő­á­gas min­tá­za­tú té­li­ka­bát­ban ma­ka­csul vég­iggya­lo­gol­ta a sze­kér után a kö­zel 20 km-t, a je­ges úton ak­ko­rá­kat es­ve, mint egy nagy­ka­bát. Mu­ci fö­lé­nye­sen tró­nolt hát­tal a me­ne­ti­rány­nak, a ba­król le­néz­te a fér­jét, és per­sze meg­volt ró­la a vé­le­mé­nye. De ha kel­lett, las­sít­ta­tott, ne­hogy elve­szít­se a pár­ját. Az út­ból csak ne­kem lett hasz­nom: fél év múl­tán el­köl­töz­tünk, s én ma­gam­mal vi­het­tem egy zsák fut­ball-lab­dát. Apám­nak annyi kö­ze volt a sport­hoz, hogy még a ke­rék­pár­ra fe­lül­ni sem ta­nult meg ren­de­sen. Ad­dig tol­ta a bi­ci­klit, amíg ta­lált egy prizs­mát (kő­ha­lom út­ja­ví­tás­hoz) vagy pon­kot, ar­ra fel­má­szott, és úgy tet­te át a lábát a nyer­gen. És ugya­núgy szállt le, te­hát so­has­em a ka­pu előtt.

A lej­tős ud­var­nak az volt a hasz­na, hogy ott ta­nul­tam meg egyen­sú­lyoz­ni a ke­rék­pár­ral, ott fér­fia­sod­tam fel a haj­tány­ról a bi­ci­kli­re. ’55-ös ki­adá­sú, re­mek, né­met gyárt­má­nyú két­ke­re­kű volt, so­rozat­száma: 2858917. Ezt azért em­lí­tem, mert ak­ko­ri­ban kez­dő­dött a szám­má­niám, va­ló­szí­nű­leg a mumpsztból visszama­radt va­la­mi­fé­le fer­tő­zés. Kezdtem meg­szá­mol­ni ha­szon­ta­lan dol­go­kat, ki­ala­kul­tak a ked­venc számaim, ké­sőbb fúj­tam min­den is­me­rő­söm au­tó­rend­számát, te­le­fon­számát, szám­ta­lan lé­nyeg­te­len do­log számát, egy­szer szám­pár­bajt is nyer­tem – de most sem tu­dok szá­mot ad­ni, mért volt ez élve­zet szá­mom­ra, s mért van most is te­le a fe­jem szám­ta­lan szám­mal.

Ti­ze­negy hó­nap múl­tá­val a 4. fa­lu­ban vet­tük a he­lyi gyárt­má­nyú ka­la­pun­kat (min­den­ki szal­ma­ka­la­pot font) és odéb­báll­tunk. Va­ló­szí­nű­leg apám meg­gon­do­lat­lan fe­cse­gé­sei, po­én­jai miatt sű­rű­sö­dött kö­rü­löt­tünk az amúgy is hi­deg le­ve­gő. No meg egyik cim­bo­rá­ja fel­biz­tat­ta, hogy tud ál­lást egy sok­kal kü­lönb fa­lu­ban. Vá­sár­he­lyen ta­lál­koz­tak egy kocs­má­ban.

Jó lo­vai és is­te­nes, kon­junk­tú­ra­bun­kók­tól pró­bá­ra tett pa­raszt­tü­rel­me volt na­gya­pám­nak: hat­van­nál is több ki­lo­mé­tert sze­ke­re­zett egye­dül, hogy csa­lá­dom in­gó­sá­gait – en­gem is be­le­ért­ve – fel­pa­kol­ja és el­zö­työg­tes­se har­minc­va­la­hány ki­lo­mé­ter­re egy ugyan­csak bel­ter­jes, ön­tör­vé­nyű zsák­fa­lu­ba.

Itt iga­zi szo­cia­lis­ta kul­túr­köz­pont­ban lak­tunk, bár is­mét csak egy igé­nyi­re a kle­ri­ká­lis re­ak­ció­tól. A tem­plom és a la­ká­sunk kö­zött volt az is­ko­la, az ud­va­run­kon a mű­ve­lő­dé­si ott­hon, a tor­ná­cunk egyik vé­gé­ben a két­szo­bás nép­bank, amely ke­vés idő múl­tán egy­szo­bás köl­csön­könyv­tár­rá sze­gé­nye­dett. Így nőtt meg a for­ga­lom: a té­li hó­na­pok­ban a fa­lu­si­ak több köny­vet for­gat­tak, mint pénzt. Én meg itt ta­lál­koz­tam Co­o­per­rel, Ver­ne Gyu­lá­val, May Ká­rollyal, Ba­jor An­dor­ral… A tor­nác má­sik vé­gé­ben fia­tal há­zas­pár la­kott egy­szo­bás-fél­kam­rás apart­man­ban, akár­csak mi kö­zé­pen. Az egy­be­nyí­ló ajtót szek­rénnyel tor­la­szol­tuk el, a kam­rát desz­ka­fal­lal par­cel­láz­tuk ket­tő­be. Idő és társ­bér­let múl­tá­val, a szo­cia­lis­ta fa­lu élet­szín­vo­na­lá­nak so­has­em lá­tott emel­ke­dé­sé­vel, ami­kor a pa­raszt­nak már nem kel­lett se bank, se könyv­tár, mi bér­el­tük az egész há­zat. Lett négy szo­bánk és egy egész kam­ránk. Az egyik lett a szép­szo­ba új bú­to­rok­kal, pá­colt desz­ka­pad­ló­val, per­zsa­sző­nyeg­gel és fest­mé­nyek­kel. A sző­nyeg­te­len sar­kot anyám le­te­rí­tet­te új­ság­pa­pír­ral, azon tá­rol­ta az uni­tá­ri­us pap­tól vá­sá­rolt évi ala­ma­ada­gun­kat – már amit én ide­je­ko­rán, még zöl­den le nem lop­tam a cin­te­rem fái­ról. A má­sik szo­bát be­ren­dez­te csa­lá­di há­ló­nak: Pu­fi aludt be­lül a bal ol­da­lán, jobb ujjbe­gye­it a fal­nak ta­paszt­va, Mu­ci aludt kí­vül a jobb ol­da­lán, bal ke­zé­vel az ágyu­kra me­rő­le­ges ágy­ban a szép­szo­bá­ról ál­mo­do­zó Zo­li­kám fe­jét si­mo­gat­va. A har­ma­dik szo­bát nap­pa­li kony­há­vá hib­ri­di­zál­tuk, a könyv­tár­ban az évi disz­nót tran­csí­roz­tuk fel, ame­lyet az ól­ban híz­lal­tunk, nem pe­dig a kam­rá­ban, mi­ként ar­ról a na­gyo­kos prezs­bi­ter el­le­nő­rök is meg­győ­ződ­het­tek. Mert­hogy a ház az uni­tá­ri­us egy­há­zé volt, az is­te­nes vi­lág­ban kán­tor­ta­ní­tói la­kás­ként szol­gált. Le­ga­lább apám ott­hon érez­het­te ma­gát ben­ne.

5

Az 5. fa­lu irán­ti köl­dök­zsi­nór­ta­lan­sá­go­mat há­rom vál­to­za­tom gya­ko­rol­ta:

– az ele­mis­ta
– a kö­zé­pis­ko­lás
– az egye­te­mis­ta

A kö­zé­pis­ko­lát és az egye­te­met ter­mé­sze­te­sen „kül­föl­dön” vé­gez­tem.

A tég­la­lap ala­kú is­ko­la te­te­jén egy kis to­rony hasz­ta­lan­ko­dott, ben­ne mi­ni­ha­rang, a ré­gi szép idők­ben be- és ki­csen­ge­tés­re hasz­nál­ták. A ré­gi szép idő a fő ud­var­rész fe­lö­li bü­tü­fa­lon van el­tit­kol­va. Ami­kor az épü­le­tet kí­vül le­pu­col­ták, hogy tisz­tá­ba tegyék, nagy, vas­tag be­tűk­kel elő­fe­ke­tél­lett a ke­reszt­ség­ben nyert ne­ve és szü­le­té­si dá­tu­ma: MA­GYAR CSÁ­SZÁ­RI KI­RÁ­LYI ÁL­LA­MI ELE­MI NÉ­PIS­KO­LA 1902. (A rö­vi­dí­tés for­má­já­ra nem em­lék­szem pon­to­san.) En­nek bi­zony rég csen­get­tek. A má­sik bü­tü ab­la­kai is az ud­var­ra néz­tek, no meg a fásszín­re és a bu­di­sor­ra.

Va­ká­ci­ós meg­fe­le­lő idő­kö­zök­ben kó­be­res sze­kér­rel ér­ke­zett fe­le­sé­ges­től a vik­szos baj­szú bu­di­ta­ka­rí­tó. Rend­sze­rint a fo­lyo­són ve­tet­tek ágyat és ke­resz­tet elal­vás előtt. Egy éj­sza­ka az al­só­szok­nya­pe­cér ki­lo­pó­zott a ta­ka­ró alól a fel­sze­gi ci­gány­te­le­pre. Más­nap a kár­val­lott asszony­ka így hüp­pög­te el a tra­gé­di­át:

– Én sze­ren­csét­len! Men­tem vol­na férjhez in­kább egy so­főr­höz, de ne­kem ipa­ros kel­lett.

Egyik al­ka­lom­mal a mes­ter ta­non­cot is ho­zott ma­gá­val. Baj­szát elé­ge­det­le­nül mor­zsol­gat­va fi­gyel­te a la­pát­tal sza­ra­ko­dó ka­maszt, majd gond­ter­hel­ten oda­fej­csó­vál­ta:

– Hogy áll az a mű­szer a ke­zed­ben?!

A hát­só ab­la­kok­ból unal­mas órá­kon a mi ker­tün­kre le­he­tett bam­bul­ni. Az egyi­ket egy­szer vé­let­le­nül be is dob­tam ta­nó­ra alatt. Ta­nár úgy még nem csi­gáz­ta fel az ér­dek­te­len osz­tály ér­dek­lő­dé­sét. Apám egy­szer vert meg éle­té­ben, de az is­ko­la egy má­sik ab­la­ká­ért, ame­lyet vi­szont Du­ni­pe­cér do­bott be a cin­te­rem­ből. Csak­hogy en­gem súg­tak be. A ta­nár fi­át. Mint min­dig, ha ir­hát kel­lett men­te­ni. A cin­te­rem az is­ko­la előtt volt, a domb­te­tőn az uni­tá­ri­us tem­plom­mal, a dom­bol­dal­ban a pap­lak­kal. Al­kot­mány­ta­nó­rá­ról hit­ta­nó­rá­ra csak át kel­lett szök­ni a ke­rí­té­sen.

Egy idő­ben én is jár­tam hit­ta­nó­rá­ra, ki­csit ar­rébb, az öreg re­for­má­tus pap­hoz. Nem a hit, nem az áhí­tat sar­kallt, ha­nem a fi­ci­ri (mi­ni­ru­lett) von­zott. Az­zal me­le­gí­tet­tünk be a szen­tek­hez. To­váb­bá az is nö­vel­te a me­het­né­ke­met, hogy a tisz­te­le­tes úr meg­tisz­telt két da­rab, egy hosszú és egy rö­vid fa­láb­bal a mély sár el­len. A kul­tú­rott­hon fa­lá­nak te­nyer­el­ve ta­nul­tam meg kul­tu­rál­tan jár­ni a pá­rat­lan aján­dék­kal. Ak­ko­ri­ban ősszel és ta­vasszal majd’ min­den­ki fa­lá­bon járt, de az or­rát té­len-nyá­ron is ma­ga­san hord­ta.

Az is­ko­la négy tan­te­rem­ből, egy két­ré­szes ta­nár­iból és egy la­kás­ból állt. A ta­nár­iban re­cse­gő ha­vú szom­bat es­té­ken-éj­sza­ká­kon úri mu­ri folyt. A ta­nár elv­tár­sak a föl­draj­zi szer­tár tér­ké­pe­i­vel le­ta­kar­ták az ab­la­ko­kat, elő­vet­ték a bort, sza­lon­nát, kol­bászt, I. Gy. A he­ge­dű­jét, a töb­bi­ek a hang­ju­kat, én meg a szem­fü­le­met.

A fo­lyo­só – akár­csak az osz­tály­ter­mek – ma­ga­san le volt ken­ve zöld olaj­fes­ték­kel, hogy ne ko­szol­juk le a fa­lat, a fen­neb­bi ré­szen, elér­he­tet­le­nül, üveg­la­po­kon pi­ros be­tűs idé­ze­tek lóg­tak Marxtól és a be­lő­le él­tek­től.

K. tan­fe­lü­gye­lő elv­társ­nak tűnt fel, hogy az is­ko­la kí­vül meg­fe­lel a szo­cia­lis­ta in­ter­na­cio­na­liz­mus szür­ke­sé­gé­nek, de be­lül ir­re­den­tán szí­nes. Ki is kelt (hogy kis se kelt vol­na!) a ta­nár­iban a min­den­ütt pi­ros-fe­hér-zöld el­len, de apám le­vic­cel­te ma­gyar fe­let­te­se ro­mán­ko­dá­sát. Szin­te a sza­bad­sá­gát is. Sze­ren­csé­re cim­bo­rás osz­tály­tár­sak vol­tak a ta­ní­tó­kép­ző­ben.

– Ha már ilyen éber elv­társ let­tél, te Já­nos, azt tu­dod-e, mi­ért vit­ték el az öreg szé­kelyt?

– ?

– Mert a fe­hér ku­tyá­ja ki­fe­küdt a zöld fű­re és ki­gu­vasz­tot­ta a ve­res f…t.

Idős ta­ní­tó né­nim volt, S. E.-nek hív­ták. Ha­tal­mas cser­gő­órát tett az asz­tal­ra (volt, aki ar­ra éb­redt) és ki­nyi­tot­ta a nap­lót. (Mi­kor a ke­zé­be ke­rült­em, ak­kor tér­tünk át az 5 he­lyett a 10-ig osz­tá­lyo­zás­ra, ez­zel is el­ha­tá­ro­lód­va a vi­lág­ve­re­set ve­szé­lyez­te­tő „el­len­for­ra­dal­mi” Ma­gyar­or­szág­tól). Rög­tön az el­ső év­ben, va­gyis má­so­di­kos ki­tű­nő ta­nu­ló ko­rom­ban ki­tűn­tem ná­la. Már meg­le­he­tő­sen gaz­dag volt a né­pi szó­kin­csem, de még nem vol­tam kel­lő­en tisz­tá­ban min­den ki­fe­je­zés va­ló­di sú­lyá­val. Így adó­dott, hogy fel­há­bo­ro­dá­som­ban ké­pes vol­tam írás­ban fel­je­len­te­ni Sz. L. osz­tály­tár­sa­mat, hogy oly­as­va­la­mi­vel hős­kö­dik, mi­sze­rint Sz. G. osz­tály­társ­nőn­ket ké­te­zer öt­száz­szor tud­ná … – én ezt nem pon­toz­tam ki. Sej­tet­tem, hogy mi­ről van szó, még­sem az há­bo­rí­tott fel, ha­nem  a ké­te­zer öt­szá­zas bölcskö­dés. Mert a szá­mok vi­lá­gá­ban már ki­tű­nő­en eli­ga­zod­tam. Ké­sőbb, ala­po­sab­ban meg­is­mer­ve a fa­lu fér­fia­it, rá­jöt­tem, hogy Sz. L. vi­szony­lag kis­ké­pű. Ér­de­kes, hogy a ta­ní­tó né­ni nem bo­rult ki, nem há­po­gott a ta­nár­iban. A lá­nya pro­fi volt Ma­ros­vá­sár­he­lyen, ér­tet­te, mi­ről van szó. Az omi­nó­zus fü­zet­la­pot egy­sze­rű­en át­nyúj­tot­ta anyám­nak. Aki vi­szont nem akar­ta ér­te­ni.

Ami­kor a szü­leim ’88-ban meg­lá­to­gat­tak, ép­pen szín­pa­di min­de­nes vol­tam egy sze­xi­pa­ri kom­bi­nát­ban. No­sza, ele­gáns­ra rittyen­tet­tem az öre­ge­met, és ma­gam­mal vit­tem az éj­sza­kai mű­sza­kra. Egye­dül ül­tet­tem a né­ző­té­ri asz­tal­hoz, a há­rom sztrip­tíz­tán­cos höl­gyet fel­bér­el­tem, il­leg­je­nek-bil­leg­je­nek le a szín­pa­dról, íz­lé­se­sen ra­jong­ják kö­rül a dísz­ven­dé­ge­met. Sze­gény­kém ele­gán­san vet­te a la­pot, úgy su­gár­zott az ar­ca a ké­sei szen­zá­ció­tól, hogy szin­te vi­lá­gí­tott a pi­káns fél­ho­mály­ban. Haj­na­li ha­za­tér­tünk­kor el­kur­jan­tot­ta ma­gát:

– Mu­ci­kám, éb­redj! Van fo­gal­mad, mit lát­tam?

– Mi van? Mit kia­bálsz?

– Te, ennyi ro­po­gós pi­nát éle­tem­ben össze­sen nem lát­tam!

– Mi­ii? Mit lát­tál?

– Annyi ro­po­gós pi­nát!

Er­re anyám ki­pat­tant az ágy­ból:

– Fogd be a szá­dat, vén szamár! Mi­ket be­szélsz a fi­ad előtt?!

A má­so­dik disz­nó­sá­go­mat már nem bo­csá­tot­ta meg a ta­ní­tó né­ni. Ki­ja­ví­tot­ta egy szó­el­vá­lasz­tá­so­mat, ami el­len én da­co­san til­ta­koz­tam. Er­re nagy fel­haj­tást ren­de­zett a ta­nár­iban, de ami­kor tes­tü­le­ti­leg ne­kem ad­tak iga­zat, nem tar­tot­ta meg a hát­ra­lé­vő óráit. At­tól fog­va min­degy­re ve­szély­be ke­rült a ki­tű­nő ta­nu­lói stát­uszom.

6

No, de az­tán vissza­sír­tam én a ré­szem­re nem haj­ló ta­ní­tó né­nit! Ötö­dik osz­tály­ban az apám, az anyai nagy­bá­tyám és fe­le­sé­ge ke­zé­be ke­rült­em. Rá­adá­sul az if­jú pár ná­lunk la­kott, még­pe­dig a tisz­ta­szo­bá­ban. (Nem is et­tem al­mát azon a té­len.) Ab­ból és ab­ba át kel­lett jár­ni a mi la­kosz­tá­lyun­kon.

Egyik al­ka­lom­mal há­zi fe­la­dat­ként vi­rág­ko­sa­rat kel­lett raj­zol­nom, te­le vi­rág­gal. A biz­tos si­ker ked­vé­ért anyám vet­te kéz­be a szí­nes cer­uzái­mat. Sze­gény Éva án­gyom azon a dél­utá­non min­dan­nyi­szor fel­rú­gott egy szé­ket, vagy ne­ki­üt­kö­zött az asz­tal­nak, va­la­hány­szor ki vagy be kel­lett men­nie: a pla­font néz­te, ne­hogy már ma meg­lás­sa, ami­re csak hol­nap kell 10-est ad­nia. Sa­mu nagy­bá­tyám még kel­le­met­le­nebb csa­lá­di csap­dá­ba ke­rült. Fe­lír­ta a tá­blá­ra az év­har­ma­di dol­go­zat cí­mét: Ame­ri­ka ál­lat­vi­lá­ga. Én va­la­mi ve­ge­tá­riá­nus négy­lá­bú­val in­dí­tot­tam az ér­te­ke­zé­se­met, és fö­lé­nyes fi­gyel­met­len­sé­gem­ben ír­tam egy re­mek disszer­tá­ci­ót Ame­ri­ka nö­vény­vi­lá­gá­ról. Ami­kor az öccse jött ki a tisz­ta­szo­bá­ból, hó­na alatt a dol­go­zat­fü­ze­tek­kel, Mu­ci meg­ál­lí­tot­ta:

– A Zol­tá­né há­nyas?

– 4-es.

Szü­net. Lé­leg­zet­vé­tel­nyi. Csak­hogy a szo­bá­ban nincs le­ve­gő. Mu­ci ajtót nyit, hogy kap­jon. Az öccse fél­re­ér­ti. In­dul a test­vé­ri al­ku­do­zás fő­bér­lő és al­bér­lő kö­zött:

– Rossz a dol­go­zat?

– Ki­tű­nő.

– Ak­kor 10-es.

– Nem ezt kel­lett ír­ni. 4-es.

– 9!

– 5!

– 8

– 6

– 7

– 7

A fel­ső ta­go­zat há­rom éve alatt min­dössze két né­gyest kap­tam, mind­ket­tőt apám­tól. És mind­ket­tőt igaz­ság­ta­la­nul. A vég­te­le­nül to­le­ráns, csep­pet sem lob­ba­né­kony em­ber­től, aki­nek ked­venc mon­dá­sa volt: „Állj meg, s úgy húgy­jál!”. Az apám to­le­ran­ciá­ja olyan kö­zis­mert­té vált, hogy idő­vel meg­vá­lasz­tot­ták a kö­zsé­gi bé­kél­te­tő bi­zott­ság el­nö­ké­vé. Egy­szer én is elé­be ke­rült­em rá­gal­ma­zá­si ügy­ben. B. Zs. volt az al­pe­res, én a ta­nú, apám a fel­pe­res és a bí­ró.

Oly­kor pi­káns ügyek­ben is kel­lett dön­te­nie. A két fa­lu kö­zött van egy hosszabb árok, ha­tár­gö­dör­nek mond­ják. Ab­ban vár­ta be a fér­fi az öz­vegy­asszonyt.

– Ki­ra­bol­ta ma­gát ez az em­ber?

– Nem.

– Meg­feny­eget­te va­la­mi­vel?

– Nem.

– Ak­kor mi a pa­na­sza?

– Mért te­pert le a ha­tár­gö­dör­ben, ami­kor nyu­god­tan el­jö­he­tett vol­na a há­zam­ba, mint más ren­des fér­fi­ak?

Az el­ső né­gyest azért kap­tam, mert mi­u­tán egy ke­gyet­len, kü­lön ne­kem szánt fe­lad­vány le­ve­ze­té­sét lát­vá­nyo­san fel­vá­zol­tam, ki­dol­go­zás­kor la­zán oda­ve­tet­tem: há­rom a négy­ze­ten annyi, mint hat.

– Elég!

– 9!

– Mars hely­re! – és a ta­nár elv­társ utá­nam dob­ta a tan­köny­vet.

Ott­hon la­zán meg­ebé­delt, mi­köz­ben én nyel­tem a gör­csöt.

– Jaj, igen, ad­tam a fiad­nak egy né­gyest – ve­tet­te oda szó­ra­ko­zot­tam Mu­ci­nak, az­zal in­dult a szo­bá­ba le­dől­ni, én pe­dig a sze­mét­dom­bra ves­sző­ért. Ez volt a há­zi szo­kás tes­ti fe­nyí­té­sem ese­tén.

A má­sik né­gyes­nek is kony­ha­asz­tal kö­rü­li vesz­sző­fu­tás lett a ju­ta­lom­já­té­ka. Apám ve­zet­te az is­ko­lai ének­kart, en­gem be­pro­te­zsált ma­gá­nál, hát­ha ki­rü­gye­zik a bot­fü­lem. Ő re­mény­ke­dett, én szé­dül­tem a szé­gyen­től. Pe­dig büsz­ke le­het­tem vol­na: egye­dül el tud­tam vin­ni az egész ban­dát. Kí­nom­ban irigy­ked­tem. Nem, nem a pa­csir­ták­kal, a ló­gók­kal sze­ret­tem vol­na tar­ta­ni. És rá­szán­tam ma­gam. Csak­hogy már az el­ső mo­tí­vum­nál me­gü­töt­te az apám fü­lét, hogy az én han­gom nem ütöt­te meg a fü­lét. Ak­kor ol­va­sott elő­ször név­sort, és min­den hi­ány­zó­nak ber­aj­zolt egy 4-est ze­né­ből. A vessző szí­vét nem lá­gyí­tot­ta meg bu­gyu­ta ér­vem, mi­sze­rint ha ott va­gyok és éne­ke­lek, en­nél is rossz­abb je­gyet ér­de­me­lek.

Emi­nens ta­nu­lói be­csü­le­tem­re még egy 8-as pöttyölt fol­tot. Az is­ko­lánk­nak volt egy úgy­ne­ve­zett kí­sér­le­ti kert­je, me­lyet sze­rin­tem azért úgy ne­vez­tek, mert az igaz­ga­tó min­den év­ben meg­kí­sé­rel­te el­lop­ni a ter­mést. Oly­kor si­ker­rel. Bár azért is le­he­tett kí­sér­le­ti, mert egy ma­gyar­ta­nár ta­ní­tot­ta ben­ne a pa­raszt­gyer­me­ke­ket ku­ko­ri­cát ül­tet­ni. Na, ki is kelt, be is ta­ka­rí­tot­tuk. Jött a kó­ré­vá­gás. Sz. L.-lel csin­ta­lan ked­vünk tá­madt, s a „szak­ta­nács” el­le­né­re mi a sar­ló­val csak úgy csap­kod­tuk ket­té de­rék­ban a szá­ra­kat. A 8-as után nyil­ván a ta­nár is meg­kap­ta a ma­ga szó­ves­sző­jét.

A leg­na­gyobb tu­dás­tá­vol­ság köz­tem és az is­ko­la összes ta­nu­ló­ja és nem ta­nu­ló­ja kö­zött ro­mán vo­na­lon ki­lo­mé­ter­ke­dett. Nya­ran­ta Ná­da­son játsz­va ma­ga­mé­vá tet­tem a test­vé­ri nyel­vet. Az 5. fa­lu­ban vi­szont csu­pán a mi­li­cis­ta volt ro­mán, de ő is már csak volt, a fe­le­sé­gét Má­riá­nak, a ku­tyá­ját Zsu­zsi­nak hív­ták. Raj­tuk kí­vül egy szót sem tu­dott sen­ki ide­ge­nül, amíg K. J. is­ko­la­tár­sunk ha­za nem jött a kór­ház­ból.

Büsz­kén új­sá­gol­ta:

– Ányám, tu­dok ro­má­nyul!

– Há hogy kell, fiam?

– Lin­gu­rá, fúr­ku­li­cá, mő­tu­rá!

– Jól van, fiam, meg­élsz Nagy-Ro­má­niá­ban.

Na­ná, hogy rög­tön el­ne­vez­ték Lin­gu­rá­nak.

7

Egy­szer azért meg­jár­tam a ro­mán túl­tu­dá­som­mal. A szom­széd fa­lu is­ko­lá­já­val nyil­vá­nos, osz­tá­lyok kö­zöt­ti, tan­tár­gyak sze­rin­ti ve­tél­ke­dőt ren­dez­tünk. Egy részt kel­lett vol­na idéz­nem bi­zo­nyos szö­veg­ből, és nagy oko­san be­le­kezdtem elöl­ről az egész­be, a ha­zai bí­ró, Cs. ta­nár elv­társ, ide­gen pály­án­kon rög­tön lest fújt. Ez­zel ve­szí­tet­tük el a ba­rát­ság­ta­lan mér­kő­zést. Mély­sé­ge­sen les­új­tott a csa­lás, az sem vi­gasz­talt, hogy a fut­ball­csa­pa­tunk nél­kü­lem és a Csi­cse gól­já­val bosszút állt. Én nem fér­tem be a kis­pá­lyás ke­ret­be, pe­dig nem kö­vér, ha­nem ma­gas vol­tam. De meg­ta­lál­tam a rést: rá­jöt­tem, hogy nincs bal­lá­bas csa­tár. Meg­ma­ka­csol­tam ma­gam, s ad­dig su­tás­kod­tam az is­ko­la ud­va­rán, amíg, ha nem is so­kol­da­lú­an, mint a szo­cia­liz­mus, de le­ga­lább bal­szél­ső­en fej­lett let­tem. Így már va­la­hogy be­fe­lé ol­da­laz­tam a nagy­pá­lyás ke­ret­be. Ami­kor egy má­sik fa­lu is­ko­lá­já­val baj­no­ki mér­kőz­tünk, az enyé­mek a já­té­kot tel­je­sen át­pro­vo­kál­ták a jobb ol­dal­ra. Én csak ro­han­gál­tam re­mény­vesz­tet­ten a bal ol­dal­vo­nal men­tén, a tá­vo­lab­bi né­zők azt hit­ték, a taccs­bí­ró ma­gány­ko­dik. Vé­gül a lab­da kö­nyö­rült meg raj­tam: egy óvat­lan pil­la­nat­ban fe­lém pat­to­gott, én meg dü­höm­ben és vak­tá­ban úgy be­le­ba­lo­gol­tam, hogy a kis­ko­rú ka­pus ke­ze fö­lött ég­ből pottyant a nagy­ko­rú ka­pu­ba. Et­től az­tán úgy el­ter­jedt a lábam hí­re a Nyá­rád men­tén, mint szex­bom­ba lábáé a fér­fi­ak men­tén. Ami­kor egy mu­ro­kor­szá­gi (Al­só-Nyá­rád­mente) fa­lu­ban lép­tünk pály­ára, a fi­úk mind rám kul­lancs­­kod­tak, mint fér­fi­ak a szex­bom­bá­ra. Im­már egy­szer sem ér­tem lab­dá­hoz. Most azért győz­tünk. Ez­zel be is fe­je­ző­dött a vi­dé­ki fut­bal­lis­ta kar­rier­em.

Har­ma­dik osz­tá­lyos ki­tű­nő ta­nu­ló ko­rom­ban avat­tak pio­nír­rá. A ta­ní­tó né­ni nyak­ken­dőt hur­kolt a nya­kunk­ba, jel­vényt szúrt a mel­lünk­be. Mi let­tünk a ki­vá­lasz­tot­tak, az osz­tály­elit, az él­csa­pat. És itt már én vol­tam a csa­pat­ka­pi­tány. Olyan büsz­ke vol­tam, mint­ha ma­ga a fa­lon ló­gó Le­nin elv­társ kent vol­na fel, pe­dig csak az osz­tály­tár­saim ken­tek fel oly­kor a fal­ra. Fi­zi­kai­lag To­tyi volt az osz­tály­el­ső, őt kö­vet­te a mac­kós, rá­érős Kum­pe­tya. A leg­gyor­sabb Ros­ta volt, a leg­las­súbb Ká­ju­ri, a leg­fi­cá­sabb Csi­cse. Ká­ju­ri nagy nyel­vész volt, épé­sur­béj tí­pu­sú ér­tel­met­len sza­va­kat gyár­tott, de ma­gya­rul sem le­he­tett min­dig ér­te­ni, akár­csak a más osz­tály­be­li Cuj­cujt és Kin­kin­dát, Nagy­ke­kit és Kis­ke­kit.

To­tyi kö­zel la­kott hoz­zám, Posz­ká­val át­el­len­ben, de ját­sza­ni csak az öccsé­vel, Bru­tus­szal mer­tem. A leg­több ne­ve Lin­gu­rá­nak volt, őt Li­ga Bo­zán Be­he­mót­nak is hív­ták, akik mer­ték. Mind kö­zül Cö­li ali­as Al­bert Kál­mán, a bol­tos fia volt a ba­rá­tom. Ő so­has­em „küzs­gyünk meg” ki­na­gyis­ko­dott, sőt én vol­tam a moz­gé­ko­nyabb, a kez­de­mé­nye­zőbb. Ha pio­ní­regy­ség vagy -osz­tag ki- vagy be­vo­nult, fel­húz­ta vagy be­von­ta a zász­lót, ket­ten vol­tunk a dísz­ze­ne­kar: ő do­bol­ta, én trom­bi­tál­tam a lé­pé­sü­te­met. Né­ha za­vart ugyan, hogy ő még ben­ne sincs az ének­kar­ban, de ­hát a cél szen­te­sí­ti a ze­ne­esz­közt. Mi vol­tunk a dísz­pin­tyek, el­szánt hit­tel tel­je­sí­tet­tük a kül­de­té­sün­ket, mert a pio­nír­ság ko­moly ha­za­fi­as kö­te­les­sé­get zsá­kolt vö­rös­nyak­ken­dős vál­lun­kra. Fő­leg az enyém­re. Mert fel­vit­te Le­nin a dol­go­mat: ko­moly funk­ció­kat töl­töt­tem be. Har­ma­dik és ne­gye­dik osz­tá­lyos ki­tű­nő ta­nu­ló ko­rom­ban osz­ta­gel­nök, va­gyis az osz­tály pio­nír­pa­rancs­no­ka, ötö­dik és he­te­dik osz­tá­lyos emi­nens ta­nu­ló ko­rom­ban egy­sé­gel­nök, va­gyis az egész is­ko­la pio­nír­pa­rancs­no­ka vol­tam. Ha­to­dik osz­tá­lyos emi­nens ta­nu­ló ko­rom­ban az osz­tály­fő­nö­kök té­ve­sen kon­spi­rál­tak, előbb tar­tot­ták az osz­tá­lyon­kén­ti vá­lasz­tá­so­kat, az­tán az is­ko­lait, te­hát már osz­tag­pa­rancs­nok vol­tam, ami­kor egy­ség­pa­rancs­nok le­het­tem vol­na. Ak­kor in­gott meg a hi­tem a Szer­ve­zet­ben, ak­kor kezdtem va­sa­lat­lan pio­nír­nyak­ken­dő­vel jár­ni. Ad­dig hit­tel és szen­ve­déllyel vet­tem részt az egy­re éle­ző­dő osz­tály­harc­ban. Elein­te csak év­kez­dés­kor dúlt az osz­tá­lyok kö­zöt­ti harc, hogy me­lyik tud­ja szeb­ben fel­dí­szí­te­ni a ter­mét. Az­tán fel­vö­rös­lött a ka­te­drán a ván­dor­zász­lócs­ka, amely majd­nem min­den­kit úgy ser­ken­tett ta­nu­lás­ra, mint holt lo­vat a pat­kó ga­lop­po­lás­ra.

Az én ma­szek osz­tály­har­com fő­leg is­ko­lán kí­vül zaj­lott: az if­jú pa­raszt­ság csú­fol­ta, lök­dös­te az ér­tel­mi­sé­get, ame­lyet én kép­vi­sel­tem. A köz­le­gény­ek nem fo­gad­ták be az egy­ség­pa­rancs­no­kot. Mert ki­lóg­tam a sor­ból. A kö­zös­ség­ből. A kö­zség­ből. Be­to­la­ko­dó vol­tam. Más. Fa­lui­de­gen. Ide az­zal a ve­der ha­mu­val, hadd szór­jam a „drá­ga Zo­li­kám” buk­si­já­ra! Kel­lett ne­kem, ta­nár le­me­nő­jé­nek, be­sze­ke­rez­nem a zsák­fa­lu­ba! Kel­lett ne­kem a leg­jobb ta­nu­ló­nak lenn­em! A leg­ma­ga­sabb­nak! A leg­sző­kébb­nek! Bu­bi­fri­zu­rás te­tű­fész­kes­nek! A fész­kes fe­né­nek! Én vol­tam a hi­bás. Én: Ken­der­ha­jú. Én: Gó­lya­lá­bú. Én: Szab­ga­tya.

Sza­bó, Sza­bó, szabj ga­tyát,
Há­rom in­get, hat ga­tyát!

(Ha­jaj! Mek­ko­ra sze­ren­cse, hogy anyám­nál még a sze­ké­ren le­ku­nyer­ál­tam ma­gam­ról a Tu­tu­kát!). Nem szab­tam én sen­kit ga­tyá­ba. Vi­szo­lyog­tam. És fél­tem. Ha­nem a szín­pa­don…! Ahány pi­ros vagy bár­mi­lyen be­tűs ün­nep, al­ka­lom adó­dott bő­ven, en­gem ál­lí­tot­tak ki, hogy szov­je­tül dü­bör­gő tan­kver­sek­kel po­kol­ba ker­ges­sem a na­gya­pá­mék ku­lák­ban­dá­ját, s a mennybe üd­vö­zít­sem a kinc­ste­le­nek se­re­gét. Ad­dig-ad­dig ver­tem a véz­na, csu­ka­má­jo­la­ja­zott  mel­le­met, míg­nem be­le­saj­dult a szo­cia­lis­ta re­aliz­mus: az agi­tá­tor elv­tár­sak haj­na­lig gyö­tör­ték ezt, meg­aláz­ták azt, a fa­lu­ból el­tűnt X, Y, Z és a fél ábé­cé, ve­lünk szem­ből G. J. és G. D., elvet­ték a fa­lu­tól a tej­csar­no­kot (tégyá­rat), a csa­lá­dok­tól a bú­zát-ke­nye­ret… Suttyó köly­kök­ként még vég­igiz­gul­tuk, ahogy a vas­ke­re­kű trak­tor be­kín­lód­ja a be­he­mót csé­plő­gé­pet egy-egy por­tá­ra, az­tán jött a nagy­szé­rű öt­let: nagy szé­rűt nyit­ni min­den fa­lu­ban, min­den­ki vi­gye szem elé min­den szem ga­bo­ná­ját, ha­za­fe­lé pe­dig csak a sze­me­tét. Ki is tet­ték a nyil­ván ro­mán fe­li­ra­tú nyi­las fa­táb­lá­kat, hogy a fa­fe­jű el­le­nőr elv­tár­sak a Párt irány­vo­na­lát kö­vet­ve el­ta­lál­ja­nak a szé­rű­re és be­ta­ka­rí­has­sák a bú­zás zsá­ko­kat. Apá­mat mint szá­mol­ni tu­dó ér­tel­mi­sé­git több nyá­ron oda­tet­ték a mér­leg­hez bar­nul­ni. Az­tán ami­kor be­fe­je­ző­dött a szo­cia­lis­ta me­ző­gaz­da­ság tel­jes szö­vet­ke­ze­te­sí­té­se, már nem volt szük­ség fa­tá­blács­kák­ra, egy­sze­rű­en ar­ra kel­lett men­ni, amer­re az ut­cán egy­re több tyúk kap­kod­ta a sze­met. De­ká­zás­ra sem volt már szük­ség a mér­he­tet­len ter­més­hez, a he­lyi il­le­té­ke­sek a ha­su­kra csap­tak és csak úgy böf­fen­tet­ték a szá­mo­kat, ame­lye­ket a köz­pon­ti il­le­té­ke­sek ugyan­csak göm­bö­lyű ha­suk sze­rint ke­re­kí­tet­tek fen­nebb és még fen­nebb, fel egé­szen a csil­la­gos Bu­ka­res­tig.

8

Apám a csé­plés­nél job­ban sze­ret­te a ja­nu­ár ele­ji ál­la­tössze­írást. Ott nem kel­lett la­tol­gat­ni: ahol vág­tak disz­nót, ott be­vág­ta a disz­nó­sá­go­kat, ahol szü­re­tel­tek ház­mel­lé­kit, ott mel­lé­ke­sen rá­töl­tött. Ahova már nem ju­tott el, oda ő is ha­salt.

Mel­les­leg meg­le­het, azt is csak ő ha­sal­ta, hogy a dün­nyö­gős G. J. az­zal vi­gasz­tal­ta sor­stár­sát a vizs­gá­la­ti fog­ság­ban: „De féj, Do­bi só­gor, ha­za­be­gyünk, da­gyot iszunk!” Sze­ren­csén­kre ha­za­jött. Va­la­mi­kor mé­szár­szé­ke volt, ku­lák ide, ku­lák oda, vér­szí­vó imi­de, vér­szí­vó amo­da, ve­le füs­töl­tet­tük a kol­bá­szun­kat, mert ő ér­tett hoz­zá a leg­job­ban. De az in­gye­né­lő­ket ő sem tud­ta ki­füs­töl­ni. Azok gyúj­tot­tak alá ne­ki. Pe­dig nem ő kő­bom­báz­ta rá a nép­ta­nács ab­la­kát a passzí­van al­vó ak­ti­vis­ták­ra.

A nagy meg­vi­lá­go­so­dás és a Szer­ve­zet­ben va­ló csa­ló­dás sztrájk­ká lob­bant benn­em. Ki­ált­ványt da­col­tam apám­hoz, hogy a más­na­pi vö­rös gá­lán ne ál­lít­son ki a füg­göny elé, mert töb­bé nem va­gyok haj­lan­dó haz­ug­sá­gok har­so­ná­sa len­ni. Ki­ál­lí­tott. Áll­tam a ki­ál­lí­tást. A kö­zön­ség ül­te. És döb­ben­ten hall­ga­tott. Én ren­dü­let­le­nül. Ma­gas­fe­szült­ség volt. Ak­kor érez­tem éle­tem­ben elő­ször, mit je­lent a mű­vé­szi szug­gesz­ti­vi­tás. Apám kar­ja előz­te meg az ex­tá­zist: ki­nyúlt és úgy be­rán­tott, hogy majd­nem ki­nyúl­tam.

De az osz­tály­harc éle­ző­dött nél­kü­lem is, fen­ték to­vább má­sok. A gyor­stal­palt igaz­ga­tónk be­jött óra ele­jén és fel­be­tűz­te a tá­blá­ra: „Elő­re a fa­lu kol­lek­ti­vi­zá­lá­sá­ért!” Ezu­tán csak így kö­szön­he­tünk a fel­nőt­tek­nek. Hű­ha! Kis­sé messze esik az ad­jis­ten­től, no meg va­la­mi­vel nyú­ló­sabb is. Nem is vált be. Az igaz­ga­tó elv­társ új­ra be­jött óra ele­jén és fel­ve­rej­té­kez­te a tá­blá­ra: „Elő­re a fa­lu tel­jes szö­vet­ke­ze­te­sí­té­sé­ért!” (Mi­re be­fe­jez­te, ki­csen­get­tek.) Ez már prak­ti­ku­sabb kö­szö­nés volt és rop­pant egész­sé­ges. Ha el­húz­tunk va­la­ki mel­lett a fő­té­ren, és a fa­lu vé­gén meg­té­rül­ve szem­beny­ar­gal­tunk ve­le, még ott tar­tot­tunk, hogy …té­sé­ért. Nem kel­lett két­szer kö­szön­ni. No meg ál­lan­dó­an spor­tol­tunk: trappban köz­le­ked­tünk, mert fél­tünk a finnyá­sab­bak láb­vá­la­szá­tól. So­kan nem ér­tet­ték meg az idők sztá­li­ni sza­vát. Ahe­lyett, hogy a ma­guk és őse­ik de­rék­masszí­ro­zó mun­ká­já­nak gyü­möl­csét, zöld­sé­gét ön­ként és bol­do­gan hány­ták vol­na be a kö­zös­be, in­kább kér­lel­tet­ték, nyag­gat­tat­ták, feny­eget­tet­ték, el­hur­col­tat­ták ma­gu­kat. Tu­nya­sá­guk­ban nem fog­ták fel a ke­rí­té­se­i­ken mész­lő fel­sőbb üze­ne­te­ket. Csu­pán B. K. mer­te zár­tabb tár­sa­ság­ban éne­kel­ni, mert ő nem volt ku­lák:

Men­nél job­ban me­sze­lik a kor­lát ol­da­lát,
An­nál job­ban gyű­lö­lik a de­mo­krá­ci­át.
Ne félj, ki­csi fa­sisz­ta,
Elöl me­gyen An­glia,
Utá­na meg Dél-Ame­ri­ka.

A té­vely­gők to­vább­ra is tem­plom­ba jár­tak, pe­dig a cin­te­rem­be lé­pés előtt ol­vas­hat­ták az öles be­tűk­kel kor­lá­tolt fel­hí­vást: „Har­col­junk a ba­bo­na s a misz­ti­ciz­mus el­len!”

A fá­sult­ság­ban a szo­cia­lis­ta hu­mor sem tán­col­tat­ta meg a re­ke­sziz­mai­kat, a kocs­ma­fa­li szel­le­mes ka­ri­ka­tú­rák is hi­de­gen hagy­ták a su­nyi ku­lá­ko­kat. Pl.: tá­nyér­ban híg ét­el gő­zö­lög, be­leír­va: kol­letk­tív gaz­da­ság, G. J. né­hány tár­sá­val négy­kéz­láb nyá­vog­va ke­rül­ge­ti.

No meg az agi­tá­ci­ós bri­gád! Apám ve­zet­te. Ha már van is­ko­la­ének­kar, le­gyen fel­nőtt­kó­rus is. Egy kis tré­fás össze­röf­fe­nés, hu­mo­ros együtt ének­lés, utá­na koc­cin­tás – úgyis csak egy jó hecc az egész. Hogy­ha pél­dá­ul K.O. csak az­zal a ki­kö­tés­sel akar be­lép­ni, hogy ha már elve­szik a föld­jét, az ál­lam ala­po­san kú­rál­ja ki a (gya­nú­san ko­rai) reu­má­já­ból, ak­kor no­sza, fúj­juk el a nó­tá­ját:

Be­áll­nék én, be­áll­nék  a  kol­lek­tív­be,
Hogy­ha nyá­ron, hogy­ha nyá­ron elvin­né­nek a für­dő­re.
Beül­nék egy hin­ta­szék­be,
S egész nyá­ron szó­ra­koz­nék a ked­vem­re.

Jó­val ké­sőbb, de lo­gi­kus, hogy K.O. lett a kol­lek­tí­vel­nök. És láss cso­dát, te fa­fe­jű, volt ku­lák: ma­gá­tól el­múlt a reu­má­ja.

Az előt­te va­ló el­nök­nek még reu­má­ja sem volt, ami­kor be­lé­pett, de lett szol­gá­la­ti au­tó­ja so­főr­rel. Az­zal járt a me­ző­re meg­te­kin­te­ni a ter­mést, mert a so­főr tud­ta az utat.

Az­tán bol­tos lett. Fe­hér kö­peny­ben, szi­var­zse­bé­ben fél­tu­cat go­lyós­tol­lal, vá­lasz­té­kos be­széd­stí­lus­sal.

Ép­pen meg­ugrott a szo­cia­liz­mus, bi­zo­nyos áru­cik­kek nem tud­ták kö­vet­ni, azo­kat fa­lun csak to­jás el­le­nében árult­ák. Kér­de­zi az öreg pa­raszt az úr­hat­nám pol­gárt:

– Te M., van liszt?

– Van, ké­rem szé­pen, de to­jás­hoz van köt­ve. Van to­já­sa?

– Van. De a f…hoz van köt­ve.

9

V. Á. szív­vel-lé­lek­kel be­lé­pett vol­na a kol­lek­tív­be, csak azon so­pán­ko­dott, hogy nem ő ren­del­ke­zik a csa­lá­di tu­laj­don­nal:

Fe­le­sé­gem az úr, övé a va­gyon,
S ő a kol­lek­tív­re ha­rag­szik na­gyon.

Be­lő­le csak bri­gá­dos lett, de úgy is uj­jong­va vár­hat­ta a má­mo­ros jö­vőt, mert:

G…-i sző­lő­hegy­ben a pa­csir­ta azt zen­gi,
G…-i dol­go­zó nép a kö­zös mun­kát  sze­re­ti.
Egy­be­tö­mö­rül­ve szé­pen megy a mun­ka,
Nyit­va áll előt­tünk a bol­dog­ság út­ja.

Ki­vált hogy­ha az örök élet tit­ka is meg­ol­dó­dott:

Ré­gebb hogy­ha be­teg vol­tam,
He­te­kig az ágyat nyom­tam,
Vé­nasszo­nyok ku­ru­zsol­tak,
So­ha meg nem gyó­gyí­tot­tak.
Most ha csök­ken egész­sé­gem,
A disz­pen­zárt fel­ke­re­sem,
Ott vár en­gem dok­tor, fel­cser,
Sem­mi ba­jom más­nap reg­gel.

És im­már mi­lyen könnyű el­sé­tál­ni a disz­pen­zá­rig:

Né­hány év­vel eze­lőtt sár­ten­ger­ben jár­tunk,
Be­le­me­rült ba­kan­csunk, alig bír­ta lábunk.
Sej, de mió­ta meg­is­mer­tük a szebb élet mód­ját,
Ne­ki­fog­tunk s ki­kö­vez­tük fa­lunk min­den út­ját.

Ér­de­kes, ezek az ih­le­tett stró­fák nem ter­jed­tek a nép aj­kán, bál­ban, la­ko­da­lom­ban nem hal­lot­tam éne­kel­ni, pe­dig igen­csak hall­ga­tóz­tam, les­ke­lőd­tem, va­la­hány­szor na­gyobb ese­mény zaj­lott a kúr­tuj­ban.

Vi­tat­ha­tó, hogy a kul­tú­rott­hon volt-e a mi ud­va­run­kon, vagy mi él­tünk a kul­tú­ra ár­nyé­ká­ban, min­de­ne­set­re az épü­let miatt ál­ta­lá­ban ret­te­ne­tes sár volt ná­lunk. A kúr­tuj, az is­ko­la front­ja és az uni­tá­ri­us pa­ró­kia előt­ti té­ren állt és áll ma is a Szo­bor, ma­gas már­vá­nyem­lék­mű, vas­ráccs­al kör­be­ke­rít­ve, te­te­jén ko­pott fes­té­sű kop­ja­fá­val, mely­nek he­gyén vas zász­ló­tar­tó rozs­dáll. A fe­li­rat: ÉDES SZÜ­LŐ­FA­LUNK VISSZA­TÉ­RÉ­SÉ­NEK EM­LÉ­KÉ­RE 1940. Né­gyol­dalt az ál­lít­ta­tók és a két vi­lág­há­bo­rú­ban ele­set­tek név­so­ra. So­kat tör­tem a fe­jem, hová és mi­ért ment el az egész fa­lu, hon­nan és mi­ért ván­do­rolt vissza 1940-ben. Vé­gül a va­sút­ál­lo­má­son buk­kan­tam rá a meg­fej­tés­re. Ma­gyar­or­szá­gon járt a fa­lu né­pe. Sí­ne­kért. A vál­lu­kon ci­pel­het­ték, mert ren­ge­teg idő­be telt az út. Bi­zo­nyí­ték a sí­nek fe­li­ra­ta: Diós­győr 1906. A vo­na­tot vi­szont nem on­nan hoz­ták. Há­rom tip­pem van: 1. Ola­szor­szág­ban gyár­tot­ták 2. A Szov­je­tu­nió­ban csi­nál­ták 3. Hely­ben büty­köl­ték össze. Ugya­nis a va­go­nok ab­lak­pár­ká­nyán ezen a há­rom nyel­ven volt ol­vas­ha­tó a ki­ha­jol­ni ti­los fi­gyel­mez­te­tés: 1. E pe­ri­co­lo­so spar­ger­si 2. Nyé vü­szo­vü­váty­sza u ák­ná 3. … ro­má­nul el­fe­lej­tet­tem. A mi nyel­vün­kön azért nem kel­lett ki­ír­ni, mert a ma­gyar­ság mind­há­rom nem­ze­dé­ke elvég­zett va­la­mi­lyen ví­zi ide­gennyelv­kur­zust: az el­ső vi­lág­há­bo­rús vi­té­zek az Ison­zo­nál, a má­so­dik vi­lág­há­bo­rús hon­vé­dők a Don-ka­nyar­nál, a hi­deg­há­bo­rús ku­lá­kok a Du­na-csa­tor­ná­nál.

Az ak­ti­vis­ta elv­tár­sak­nak té­ves fo­gal­muk le­he­tett a fa­lu 1940-es vissza­té­ré­sé­ről, a Szo­bor je­len­té­sé­ről. Több­ször ki­száll­tak te­re­pre, ki­száll­tak te­rep­já­ró­juk­ból, kör­be-kör­be te­rep­jár­ták az em­lék­mű­vet, s azon ta­na­kod­tak, ho­gyan le­het­ne más te­re­p­re el­húz­ni. Ilyen­kor a kö­zel­ben la­kó le­gény­ek csak úgy vé­let­le­nül elő­szi­vá­rog­tak, szót­la­nul must­rál­gat­ták a fa­lu dí­szét, mint­ha kul­túr­tör­té­ne­ti ki­rán­du­lá­son vol­ná­nak, ad­dig néz­ték, né­ze­get­ték, amíg már csak ők néz­ték, né­ze­get­ték, az elv­tár­sak jobb­nak lát­ták el­húz­ni a csí­kot, mi­előtt el­húz­nák a nó­tá­ju­kat.

10

A szép nó­tá­kat, nép­da­lo­kat fő­leg a kul­tú­rott­hon­ban húz­ták szü­re­ti és reg­ru­ta­bá­lo­kon, la­ko­dal­ma­kon. A nagy­te­rem pla­fon­járól er­kély­sze­rű­ség ló­gott le, me­ne­kü­lé­si le­he­tő­ség­gel a pad­lás­ra, azon ül­tek a ze­né­szek, lét­rán köz­le­ked­tek, me­lyet min­dig fel­húz­tak, hogy a bor- és vér­szom­jas le­gény­ek ne hasz­nál­has­sák a kac­rai­kat kar­mes­ter­pál­cá­nak. An­nál  in­kább hasz­nál­ták egy­más el­len. Az éj­fé­li nó­ta be­hú­zá­sa­kor min­dig fel­csim­pasz­kod­tam az ud­va­run­kra né­ző ab­lak pár­ká­nyá­ra s vég­ig­néz­tem a két le­gény mu­tat­vá­nyát: fe­lug­rasz­tot­ták a vé­nasszo­nyo­kat és a pad­dal fo­rog­va se­per­ték ki a né­pet, mia­latt min­den­fe­lé bics­kák kec­cen­tek. Az volt a bál mi­nő­sé­gi fok­mé­rő­je, hogy hány fér­fit hoz­tak be hoz­zánk vér­le­mos­ni.

Kér­dez­ték az öreg­asszonyt tem­plo­mo­zás után:

– Na, mi­lyen volt a teg­na­pi bál?

– Unal­mas. Nem szúr­tak meg sen­kit.

A ma­ros­vá­rás­he­lyi (ak­kor még) Szé­kely Szín­ház ven­dég­sze­re­plé­sei vi­szont nem vol­tak unal­ma­sak. Meg­pezs­dült a fa­lu, ha a busz be tu­dott evic­kél­ni. Én mint ki­vált­sá­gos, ott lábat­lan­kod­tam a szín­pad kö­rül, az öl­tö­ző­ben, az elő­adás utá­ni ma­gya­ros své­dasz­tal­nál. Sikk volt is­mer­ni a szí­né­sze­ket, egy-egy víg­já­té­ki ala­kí­tás na­po­kra té­ma ma­radt: „Jaj, mi­lyen ron­gyos ru­há­ja volt!”, „Hogy meg­ját­szot­ta a ré­sze­get!”. Bá­mul­tuk Kő­sze­gi Mar­gi­tot, Ko­vács Györ­gyöt, Er­dős Ir­mát, Csor­ba And­rást, Tarr Lász­lót, Lo­hinszky Lo­rán­dot, Gyar­ma­ti Ist­vánt, Ta­nai Bel­lát, Tóth Ta­mást, Ta­más Fe­ren­cet… Mar­git né­ni­nek még ba­rát­nő­je is volt a fa­lu­ban, aki­hez min­den al­ka­lom­mal be­né­zett egy kis in­for­má­ció­cse­ré­re. Más­nap kö­vet­te őt anyám, így már zsen­ge ko­rom­ban tá­jé­ko­zott vol­tam a szí­né­szek ma­gá­né­le­té­ről. Sze­ret­tem, cso­dál­tam őket, de a ked­venc ko­mé­diá­som még­is apám volt. Együtt bosszan­tot­tuk a mo­soly­ta­lan, min­dig dol­go­zó, min­dig ag­gó­dó, egyet­len fiacs­ká­ját az egész vi­lág­tól óvó éde­sa­nyá­mat. Ő a ki­apad­ha­tat­lan hu­mo­rá­val, az ál­lan­dó sem­mis­ke­dé­sé­vel, én meg a maj­mo­lá­sá­val.

– A fi­ad csak lé­ha­sá­got ta­nul tő­led, mi lesz így be­lő­le? Vén bo­lond, mi­kor jön már meg az eszed?

– Le­het, hogy so­ha. Ha ed­dig nem jött meg, ak­kor va­ló­szí­nű­leg nem is pos­táz­ták.

Egy­szer azért si­ke­rült Mu­cit is fel­csal­nia a vi­dé­ket je­len­tő desz­ká­kra, a Ta­ní­tő­nő Na­gyasszo­nyát ját­szat­ta ve­le. Sze­re­posz­tá­si te­li­ta­lá­lat volt. Hja, ha a ren­de­ző is­me­ri a szí­nészt….

Apám ren­de­zé­sé­ben és tár­sa­sá­gá­ban több­ször elő­for­dul­tam a szín­pa­don. Tör­he­tet­len kedvvel ko­mé­diá­zott, ele­gán­san szó­ló­zott. Mo­dern szí­nész volt: a hely­ze­tet, a szi­tu­á­ci­ót ját­szta, nem a szö­ve­get. Azt nem is tud­ta. A tar­tal­mat, a lény­eget mond­ta sa­ját­os meg­fo­gal­ma­zá­sá­ban. A sú­gó az ő re­pli­kái alatt pi­hent. Fő­leg oly­an­kor re­me­kelt, ha ke­mény té­len ki­szál­lás­ra men­tünk va­la­me­lyik kul­túr­szom­jas fa­lu­ba, ahol szil­va­pá­lin­ká­val fű­töt­tek. Ál­ta­lá­ban a kol­lek­tív gaz­da­ság te­he­ra­utó­já­val utaz­tunk, a rak­tér­re szal­ma­bá­lá­kat ál­lí­tot­tunk, s azok ár­nyé­ká­ban vissza­fü­tyül­tünk a szél­re. Ha­za­fe­lé még éne­kel­tünk is, fő­leg ha nagy volt a si­ker és a trak­ta. Mint az egyik hely­ség­ben, ahol a há­zi­gaz­da így fe­jez­te be ékes­szó­lá­sát:

– És vé­ge­ze­tül min­dan­nyi­unk ne­vé­ben szív­ből kö­szö­nöm ezt a ne­vet­sé­ges elő­adást.

Hogy mik ke­rült­ek szín­re a kúr­tuj­ban? Ter­mé­sze­te­sen a Ta­ní­tó­nő, az­tán a Bu­bo­ré­kok, Car­agi­a­le-víg­já­té­kok, Ka­rinthy-je­le­ne­tek, A vén ci­gány, A fa­lu rossza és más nép­szín­mű­vek a nép­nek. Én a fel­nőt­te­ké mel­lett az is­ko­lai szín­ját­szást is nagy oda­adás­sal mű­vel­tem, de már csak a buz­gal­mam­ra és né­hány part­ner­em­re em­lék­szem.

Az ál­lan­dó, fan­tá­ziát­lan dísz­let vi­szont most is a sze­mem előtt van: a kúr­tuj szín­pa­dán szo­bát for­má­ló ku­lissza, há­tul két ab­lak­kal, ké­tol­dalt egy-egy be­já­rat­tal. Ak­kot tér­tünk át a mo­der­nebb szín­pad­ké­pre, ami­kor Ku­ti Gé­za át­épí­tet­te a já­ték­te­ret.

A han­ga­dás­ban élen­járó kol­lek­ti­vis­ta nők kom­mu­nis­ta te­a­dél­utánt ren­dez­tek a mű­ve­lő­dé­si ház­ban. Gé­za hiá­ba volt a fa­lu leg­kí­vá­na­to­sabb le­gény­bi­ká­ja, az elit elv­társ­nők nem­kí­vá­na­tos sze­mély­nek nyíl­vá­ní­tot­ták. Nem a meg­je­le­né­se, ha­nem a ká­der­lap­ja sze­rint ítél­tek. Ku­lák­fió­ka volt. A höl­gyek mel­lé­fog­tak. Gé­za nem. Meg­tú­ri­da­ni­so­dott, fél­re­sö­pör­te a gá­go­gó aj­tó­nál­ló­kat, le­hes­sen­tet­te a szín­pa­dról a ká­ro­gó fon­to­so­kat, mód­sze­re­sen mi­szlik­be ha­so­gat­ta a ku­lisszát, a for­gács­ku­pa­con elé­ne­kel­te a Sor­sül­dö­zött szé­kely va­gyok cí­mű szó­ló­számát, majd bő­szen ki­ron­tott és a ki­vá­lasz­tot­tak desz­ka­ke­rí­té­se­in foly­tat­ta az asz­ta­los­mun­kát. A te­át csak né­hány nap múl­va it­ta meg. A Du­na-csa­tor­ná­nál.

11

Idő­vel és szo­cia­lis­ta fej­lő­dés­sel a szín­há­zas­di­nak kon­ku­ren­se lett a mo­zi, ugyan­csak a kúr­tuj nagy­ter­mé­ben. Ha fel­ka­pasz­kod­tam a kuk­ko­ló ab­la­kom pár­ká­nyá­ra, há­tul­ról lát­tam a vász­nat, in­gyen néz­het­tem a ne­ga­tí­vot. Azó­ta lá­tom fo­nák­nak a vi­lá­got.

Kez­det­ben a vá­ros­ból té­vedt ar­ra egy-egy ve­tí­tő­au­tó – a mi nyel­vün­kön mu­zi­ka­ra­ván –, amely to­bo­roz­va vég­ig­har­sog­ta a fa­lut, a gyer­mek­se­reg örö­mé­re és a te­hén­csor­da döb­be­ne­té­re. Ké­sőbb sa­ját fel­sze­re­lés­re böl­csül­tünk. A kúr­tuj fel­ső bü­tü­jé­hez ra­gasz­tott, gaz­dát­lan sü­tő­kony­ha lett a gép­ház. Egy­szer azért be­gyúj­tot­tak: ki­gyúlt a ben­zin­mo­tor. Sze­ren­csé­re ide­jé­ben ki­dob­ták a ker­tünk­be. Ke­nyér he­lyett krum­pli sült.

A le­ni­ni vil­la­mo­sí­tás után a mo­zi már mo­der­nül re­klá­moz­ta ma­gát: a te­tőn hang­szó­ró-szél­ka­kas csi­kor­gott éle­sen, mo­dernked­te fal­uvá: „An­nál az el­ső ügyet­len csók­nál, drá­gám…” Le­he­tett in­dul­ni ügye­sen csó­ko­loz­ni a mo­zi sö­tét­jé­ben. Sza­ka­dá­sig. Film­sza­ka­dá­sig. Kom­mu­nis­ta ün­ne­pe­ken haj­nal­tól éj­sza­ká­ig kel­lett zen­get­ni az op­ti­miz­must. S hát mit tesz a fenn­va­ló a kúr­tuj te­te­jén? Mi­re éb­re­dünk má­jus 1-jén? „Hej, azt a ku­tya min­de­nit a vi­lág­nak, / Rossz­abb sor­som van, mint egy rossz ku­tyá­nak…” Ez lett a nap slár­ge­re. K. J. ali­as G. J. ön­kí­vá­nat­ra min­degy­re új­ra fel­tet­te a le­mezt. Annyit hal­lot­tam, szin­te meg­ta­nul­tam a dal­la­mát is. De ez még sem­mi! Ha meg­jött a lu­pu­hin­ta (kör­hin­ta), a Szo­bor té­ren ál­lí­tot­ták fel, a kug­li­pá­lya is kö­zel volt hoz­zánk, át­hal­lat­szott a bá­bok csat­ta­ná­sa, a go­lyók dör­dü­lé­se, éj­fél­tájt S. J. éne­kel­ve ment ha­za a kocs­má­ból, haj­nal­ban gyü­le­kez­tek az in­gá­zók az ab­la­kunk alatt, reg­gel in­dí­tott a ko­vács­mű­hely a kug­li mel­lett – ez volt ne­künk a fa­lu­si alap­csend. A ko­vács­mű­hely fúj­ta­tó­ját csak meg­bá­mul­tam, az uni­tá­ri­us tem­plom or­go­ná­já­ét vi­szont lábal­tam is, mi­köz­ben a kán­tor ke­zel­te. Ez job­ban il­lett hoz­zám. A kug­li nem az én vi­lá­gom volt, de ma­gát a já­té­kot sze­ret­tem. Dön­gölt föld­pá­lya volt, a go­lyó kö­zé­pen já­ra­tot vájt, nem akart be­lő­le ki­tér­ni. Aki dá­mát akart üt­ni, az a spe­ciá­li­san dá­más­go­lyót vet­te. Az volt ben­ne a spe­ciá­lis, hogy egy da­rab ki­tö­rött be­lő­le, így ki­tar­tó­an fél­re­járt a dá­má­hoz. No, de ad­dig gyűlt a pin­ka­pénz, míg be­ton­pá­lya és ebo­nit­go­lyó lett be­lő­le. És meg­ala­kult a büsz­ke, szé­pre­mé­nyű vá­lo­ga­tott. Igaz, nem volt olyan ütő­ké­pes, mint a fut­ball­csa­pat. Mert a fut­ball­csa­pat még ide­gen­ben is ké­pes volt meg­ver­ni az el­len­sé­get, sőt egy­szer még a szur­ko­ló­kat is. Igaz, ott­ho­ni se­gít­ség­gel. Mert nem a rész­vé­tel a fon­tos, ha­nem a győ­ze­lem. K. D. csa­pa­ka­pi­tány a sport­ga­tyá­ja bel­ső fe­lé­re bics­ka­to­kot var­ra­tott. A bí­ró a ke­rék­pár­ját min­dig a szom­széd fa­lu fe­lő­li ka­pu mö­gé fek­tet­te, hogy ha ne­tán va­la­mit más szem­mel ta­lál­na lát­ni, me­ne­kül­hes­sen, amer­re a sze­me lát. A bi­zo­nyos hő­si al­ka­lom­mal a vér­me­sebb szur­ko­lók a kol­lek­tív gaz­da­ság te­he­ra­utó­já­val el­kí­sér­ték az arany­ke­zű fut­bal­lis­tá­kat, s kö­zö­sen meg­ta­ní­tot­ták a kö­zön­sé­get ha­zai pá­lyán az el­len­fél­nek druk­kol­ni.

Az or­szá­gos baj­nok­ság­ban fog­gal és kö­röm­mel har­co­ló vá­sár­he­lyi fut­ball­csa­pat ba­rát­sá­gos mér­kő­zés­re jött. Az ered­mény dön­tet­len lett. Jó stra­té­ga volt a vá­ro­si edző, tud­ta, a küz­de­lem csak ak­kor lesz ba­rát­sá­gos, ha a ven­dé­gek nem akar­nak győz­ni. Ide­jé­ben te­rep­szem­lét tar­tott, a spor­tegye­sü­let re­pü­lő­jé­vel le­szállt a fut­ball­pály­ára. Mert a sport­vi­tor­lás nem vit­te át a he­gyen. Lett is nagy cső­dü­let és fel­há­bo­ro­dás, ami­ért hü­lyí­tik a né­pet. Ugyan­bi­za hova fér be ide annyi utas? Lám, ez a sze­ren­csét­len is alig tu­dott ki­kec­me­reg­ni eb­ből a szár­nyas fa­lá­dá­ból!

Hogy én is ver­seny­sze­rű­en spor­tol­has­sak, két kug­li­pá­lyát ala­kí­tot­tam ki ma­gam­nak: jó idő ese­té­re egy sza­bad­té­rit az ud­va­ron, rossz idő ese­té­re egy fe­det­tet a tor­ná­con. Min­de­nik csa­pat­tag do­bó­stí­lu­sát utá­noz­va én vol­tunk a fal­uvá­lo­ga­tott, mi is vég­ig­ver­tem a vi­dé­ket.

De nem ez volt a hab a tor­nán! Ha­nem a bi­cik­li! Ha fe­lül­tem, ma­ga­san ver­he­tet­len vol­tam. Sőt bá­tor. Akro­ba­ta! Va­sár­nap dél­után a T.-ka­pu­ban csak úgy hány­ták a ke­resz­tet a vé­nasszo­nyok, ha fel­tű­nő­en fel­tűn­tem. Es­te már ró­lam sá­pí­to­zott a fél fa­lu, mert a T.-ka­pu volt a MTI he­lyi ki­ren­delt­sé­ge, va­gyis a Ma­gyar Tá­vi­ra­ti Iro­da vén­le­ány­vál­la­la­ta.

12

Cö­li is ál­lan­dó­an ke­rék­pá­ron ma­jom­ko­dott, ő is egy­ke volt, így lett az én egy­ke ba­rá­tom. Gyü­mölcslop­ni még­se járt ve­lem. Ha­jo­la­ja­zott jól­fé­sült­sé­ge nem volt ker­ti par­ti­ké­pes. Én vi­szont a fa­má­szás­sal sok­kal job­ban áll­tam, mint a fut­bal­lal: nem­csak sze­ret­tem, ha­nem tud­tam is. A tem­plom­domb volt az én al­föl­dem, a cin­te­rem gyü­möl­cse a pré­da. Rit­kán más be­tyá­rok­kal tár­sul­va. Meg­fog­ha­tat­lan ró­zsa­sán­do­rok vol­tunk: mi­re az idős, meg­ke­se­re­dett Izsák tisz­te­le­tes fel­fúj­ta­tott a me­re­de­ken, már gó­liát­pa­rittyá­val lő­het­te a nyo­mun­kat. Lö­völ­dö­zött is jó­ko­ra kö­vek­kel, szit­ko­zód­va do­bá­ló­zott tég­la­da­ra­bok­kal. Mi sár­ga­la­csint gyúr­tunk pál­ca­vég­re, meg­su­hin­tot­tuk, csak úgy kon­gott a tem­plom­ha­jó bá­dog­te­te­je. (Egy má­sik) Sz. L. be­tyár­bal­la­dá­ba hal­ha­tat­la­ní­tot­ta a drá­mai hely­ze­tet. Tö­re­dék:

Két­lá­bú, nagy Izsák
Ha­jít­ja a fél­tég­lát:
„Meg­állj, te va­dál­lat,
Ne ron­gáld az egy­há­zat!”
A pa­rittya­kö­vek sú­lyo­san re­pül­nek,
S a tem­plom­do­bá­ló gyer­me­kek
Gyor­san me­ne­kül­nek.

Be­tyár­vir­tus volt fel­lo­pa­kod­ni a ha­ran­gig, a nyel­vet oda­kop­pin­ta­ni a kö­peny­hez, le­ro­han­ni és ki­isz­kol­ni, mi­előtt a pap oda­ér­ne.

A tisz­te­le­tes úr ud­va­rán va­sár­nap dél­utá­non­ként tisz­te­let­le­nül össze­ve­rőd­tünk, s volt úgy, hogy va­la­me­lyi­künk össze­ve­rő­dött a gom­bo­zás he­vé­ben. Ugyan pénzt ütöt­tünk a ke­rí­tés­desz­ká­hoz, de meg­őriz­tük a já­ték ősi ne­vét. Ezt ér­tet­tem. Azt vi­szont nem, hogy a cin­te­rem­ben űzött já­té­kot mi­ért ne­vez­tük csür­ké­zés­nek. Egy fa­da­rab volt a csür­ke, azt kel­lett fel­pöc­cin­te­ni és el­üt­ni, majd vissza­dob­ni. Az ütő­vel tá­vol­sá­got is mér­tünk: egy bot­hossz egy med­ve volt. Má­ig nem ér­tem, ho­gyan jött össze a fi­li­grán há­zi jó­szág és a ro­busz­tus va­dál­lat eb­ben a me­se­nincs já­ték­ban. A rug­di­nak már volt ér­tel­me, mert fél­lá­bon rúg­dos­tuk a cse­rép­da­ra­bot négy­zet­ből négy­zet­be. A jobb tor­kú­ak kör­be­ölel­kez­ve éne­kel­ték, mint­ha a kol­lek­ti­vi­zá­lás el­len tün­tet­né­nek: „Most vi­szik, most vi­szik Da­ni­ká­né lá­nyát…” Ha­tár­ta­lan han­gu­la­tuk­ban pe­dig: „Kis ka­csa fü­dik fe­ke­te tó­ban, / Any­já­hoz ké­szül Len­gye­lor­szág­ba…” Ez a kor­lát­lan uta­zá­si le­he­tő­ség egy nagy ka­csa volt, Gró­za Pé­ter ko­ráb­bi ha­tár­lé­gi­e­sí­tő blöff­je.

Míg a ru­cács­ka tisz­tál­ko­dott, mi ga­lam­bász­tunk a tem­plom pad­lá­sán, nem tud­va, mi van alat­tunk és mi van fö­löt­tünk. Alat­tunk meg-meg­in­gott a ka­zet­tás mennye­zet egy-egy lap­ja, fö­löt­tünk pe­dig… Ami­kor ’80 má­ju­sa nagy vi­ha­rá­ban a to­rony fű­be ha­ra­pott, a gomb­ból egy pa­pír­te­kercs te­ke­re­dett elő, a fa­lu ko­ra­be­li, bő kit­kin­té­sű leí­rá­sá­val.  A már újabb pap, Cs. A. – jó­bo­rú cim­bo­rám – ti­tok­ban meg­mu­tat­ta ne­kem. Cí­me: Em­lé­kez­te­tés­nek oká­ért. Alá­írás: Ür­mössy Kál­mán 1895. Cs. A. azt ígér­te, vissza­te­szi a gömb­be, mel­lé­kel­ve az új­ra­ava­tá­si ige­hir­de­té­sét. Nyá­ri sza­bad­sá­gos nap­jaim­ra egy­há­za 1863-mal kez­dő­dő le­vél­tá­rát is en­ged­te át­köl­töz­tet­nem ma­gam­hoz, vég­ig­bön­gész­tem a köz­mun­ká­król szó­ló unal­mas, az egyé­ni ki- és be­há­gá­so­król szó­ló iz­gal­mas jegy­ző­köny­ve­ket, ta­nul­má­nyoz­tam az egy­ko­ri pa­raszt fi­gu­rá­kat.

Az én időm­ben is él­tek ér­de­kes em­be­rek a fa­lu­ban.

Bá­do­gos bá fü­työr­ész­ve ka­la­pál­ta a tem­plom­tor­nyok csil­lo­gó plé­hét, míg­nem egy es­te a kony­há­ban nem kö­töt­te ki ma­gát, le­szé­dült a sám­li­ról és meg­halt.

Pe­dáncs egyet­len jel­zőt is­mert, a ra­gad­vány­ne­vét, és egyet­len igét, azt, hogy zaj­lí­ta­ni. Pél­da­mon­dat: Nem pe­dáncs ilyent zaj­lí­ta­ni.

Bá­lint ha­ran­go­zó volt, az ő sza­va sze­rint han­da­ro­zó. Egy­szer a pap­né rá­szólt, hogy a ha­lot­tat túl rö­vi­den tisz­tel­te meg, mi­re így vá­la­szolt: „Ne bú­sul­jon, te­tin­te­tes asszon, ma­dá­nak majd hosszút hú­zok!”

Bá­lint fél­ke­gyel­mű volt, az egyik gyer­mek­nél vi­szont for­dít­va állt a hely­zet, ne­ki a fél ke­zén két hü­vely­kuj­ja volt. Kár, hogy nem hív­ták Ma­tyi­nak.

13

A fa­má­szás nyá­ri al­pi­nis­ta edző­tá­bo­rát rend­sze­rint Ná­da­son tar­tot­tam a na­gya­pám kert­jé­ben. A ha­tal­mas fe­nyő­fa tör­zsé­be szá­zas sze­ge­ket ver­tem lét­ra­fo­kok­nak, hogy elér­jem az el­ső ágat. Sok év alatt a fa be­nőt­te-szip­pan­tot­ta a sze­ge­ket, és ami­kor ki­vág­tuk desz­ká­nak, a gat­te­re­sek kín­juk­ban kör­be­vin­nyog­ták a kör­fű­részt.

Na­gya­pám­nál már nem le­het­tem fá­nál­ló be­tyár, let­tem hát ve­réb­to­jás-be­gyűj­tő a csűr ka­ka­sü­lő­in, bár nem ad­tak ér­te lisz­tet. A baj az volt, hogy a csűr­höz is­tál­ló is tar­to­zott, és ak­kor még ked­venc ál­la­tok is pom­páz­tak ben­ne. Brrr: ga­né­ki­hor­dás! Hiá­ba si­mo­gat­ta anyám a bu­bi­fri­zu­rá­mat:

– Hagy­ja, apu, a gyer­me­ket, ő úri fiú!

A nyak­le­ves­hez nem kel­lett má­so­dik. Azért nagy ba­rát­ság­ban vol­tunk na­gya­pám­mal, sze­ret­te, ha kö­rü­löt­te lábat­lan­kod­tam, sze­ke­rez­te­tett, lo­va­gol­ta­tott, ki-ki­hur­colt a me­ző­re, igye­ke­zett em­bert fa­rag­ni be­lő­lem, ne­hogy olyan ga­zem­ber fel­nőtt le­gyek, mint azok az elv­tár­sak, akik egy­szer ki­ál­lí­tot­ták a fel­so­ra­koz­ta­tott is­ko­lá­sok elé, hogy azok egyen­ként köp­jék le a bü­dös ku­lák­ját. A ba­rá­tom ap­ja mert köz­be­szól­ni, hogy azért ez már túl­zás. Na­gya­pám le­gyin­tett:

– Hagy­ja, ta­ní­tó úr, gyer­me­kek, nem tud­ják, mit tesz­nek.

Lé­tay La­jos vi­szont tud­ta, mit ír 1952-ben:

… Még nem csú­cson, de már a fé­nyen
lá­tom e zö­mök kis fa­lut,
meg­mar­kol­ta sor­sát ke­mé­nyen,
tud­ja, hogy csúcs­ra visz az út.
Eké­je úgy ha­sít a föld­be,
hogy hét ha­tár dob­ban be­lé,
így in­dul el mezs­gyé­ket tör­ve
mezs­gyét­len bol­dog­ság fe­lé.

A ná­da­si ba­rá­tom Olim­piu volt. Ro­mán. Két év­vel na­gyobb, mint én. De az se szá­mí­tott. A cél ak­kor még kö­zös volt: ma­dár­to­jás a fé­szek­ben, hal az iszap­ban, ür­ge a lyuk­ban… A lát­ha­tat­lan el­len­ség is kö­zös volt, kö­zös ar­ze­nál­lal áll­tunk hát elé­be: ágyút büty­költ, mely­nek ru­gó­ja ki­lőt­te a pa­ra­fa­du­gót, nyi­lat szer­kesz­tet­tünk, pa­rittyát mes­ter­ked­tem. Köz­ben ki­tű­nő­en meg­ta­nul­tam ro­má­nul. Ő ma­gya­rul egy szót se.

Olim­piu tu­laj­don­kép­pen föl­drajzból lett ba­rá­tom: a kör­nyé­ken nem ter­mett ma­gyar gyer­mek. A kö­vet­ke­ző uno­ka, Csa­ba, pe­dig 5 év­vel kés­te le a hoz­zám csat­la­ko­zást, te­hát én már nagy ló vol­tam, ami­kor ő még min­dig csak fi­ka. Így is be­céz­tem egy da­ra­big, majd elő­ke­lő­re la­ti­no­sí­tot­tam pa­rasz­ti ne­vét: Fi­kusz. Ko­rán ki­vi­rág­zott, le is pi­pált en­gem, ha­ma­rabb gyúj­tott rá, mint én.

A má­sik két anyai ági uno­ka­ö­csém, And­rás és Zol­tán, már annyi­ra el­pus­káz­ta a dia­da­lit­tas ’50-es éve­ket, hogy csak jó két év­ti­zed múl­tá­val sör-bo­rit­ta­so­dott több mint ro­ko­nom­má, Pász­ka és Ke­sa kon­spi­rá­ci­ós né­ven.

Pa­rittya! Ha az 5. fa­lu­ban át­ug­rot­tam az is­ko­lát és a tem­plo­mot elvá­lasz­tó ke­rí­tést, vég­ig­va­dász­tam a cin­ter­met, Domb­me­get­tet, Kü­svert (Ki­sü­ver) és a Feny­vest, sza­ba­dabb vol­tam, mint Tar­zan és Ró­zsa Sán­dor együtt­vé­ve!

Igen ám, csak­hogy Ró­zsa Sán­dor bent­la­kó is volt Sza­mos­új­vá­ron…

A fel­vé­te­lin jó­for­mán oda sem fi­gyel­tem, olyan si­mán be­sé­tál­tam a ma­ros­vá­sár­he­lyi 2. szá­mú kö­zé­pis­ko­lá­ba, mint­ha pro­tek­cióm lett vol­na. Az ere­den­dő­en re­for­má­tus in­téz­mény­nek va­la­mi ta­kar­gat­ni­va­ló­ja le­he­tett, mert mi­u­tán a ro­mán szo­cia­liz­mus ma­gá­é­vá tet­te, tit­kol­ta a lány­ko­ri ne­vét, a Bo­lyait. Így is csak má­so­dik­nak fut­ha­tott be, a Pa­piu volt az el­ső. Pa­piu Ila­ri­an, Bo­lyai Far­kas – ez a rang­sor, a hi­va­ta­los ábé­cé-sor­rend. Já­nos is csak meg­fe­le­lő elő­név­vel sza­lon­ké­pe­sít­het­te ma­gát Kolzsvá­ron: Ba­bes¸-Bo­lyai.

Bo­lyai Far­kas egy idő­ben ál­ne­vet is hasz­nált, a Io­sif Rang­het¸-et.

„Io­sif Rang­het¸ (a ’40-es évek kö­ze­pén-vé­gén: Ran­gecz Jó­zsef) mun­kás­moz­gal­mi har­cos, Mosz­kvá­ban ki­kép­zett ma­gas­ran­gú kom­mu­nis­ta ve­ze­tő volt, aki­ről ha­lá­la után több üze­met és is­ko­lát ne­vez­tek el Ro­má­niá­ban. A mai Bo­lyai Lí­ce­um 1952 és 1956 kö­zött vi­sel­te a ne­vét (Io­sif Rang­het¸ Ma­gyar Tan­nyel­vű Fi­ú­lí­ce­um).” (Szé­kely­föld, 2008/9, 152. old.)

– Még sze­ren­cse, hogy az is­ko­la előt­ti té­ren a két Bo­lyaié he­lyett nem a Rang­het¸ elv­társ és fia szo­bra áll.

14

Mai na­pig nem si­ke­rült meg­fej­te­nem, mi­ért spor­tosz­tály­ba fel­vé­te­liz­tem. Ak­kor lát­tam elő­ször stop­pe­ró­rát, sze­ges ci­pőt, ko­sár­lab­dát – egy­ál­ta­lán tor­na­ter­met. Én vol­tam a leg­ma­ga­sabb az osz­tály­ban, de a tor­na­sor­ban ha­ma­ro­san a má­so­dik let­tem, mi­u­tán né­hány­szor úgy elvit­tem a ban­dát, mint an­na­ke­lőt­te az ének­kar­ban. Hosszú tá­vú sík­fu­tás­ban vi­szont el­ső vol­tam, mert a ko­nok­sá­gom nem is­mert tü­dőt. A tor­na­sze­re­kről va­ló le­po­tyo­gás­ban is ve­zet­tem, oly­kor sze­ret­tem vol­na lány len­ni, hogy le­ga­lább ha­von­ta ül­hes­sek a kis­pa­don. Tu­laj­don­kép­pen rö­plab­dáz­nom kel­lett vol­na, mert azt tud­tam, és fő­leg mert ab­ban nem le­het dur­vás­kod­ni. Per­sze ép­pen azt nem le­he­tett vá­lasz­ta­ni, így let­tem ko­sár­lab­dás. Ez azért is jó volt, mert edzés­re nem kel­lett ki­menn­em a ka­pun, amely a bent­la­kók számá­ra kü­lön­ben is csak en­ge­dély­re nyílt. Nagy örö­möm­re a vil­lany­zá­ron be­lül vol­tak: az osz­tály­ter­mek, a bent­la­kás, az or­vo­si ren­de­lő, a menza, a sport­te­rem, a má­jus 1-jei fel­vo­nu­lás­ra az ud­va­ron – ne­kem, 122-es rab­szá­mú bent­la­kó­nak, ke­ren­gő – gya­ko­rol­tunk. A há­ló­szo­bák az el­ső eme­le­ten sor­jáz­tak, ab­la­kaik a Sá­ros ut­cá­ra néz­tek, amely a mo­tor­ke­rék­pár-ver­se­nyek leg­ve­szé­lye­sebb, te­hát iz­gal­mas sza­ka­sza volt, a szek­rény­szo­ba a föld­szin­ten zsú­fol­ko­dott. Aki­nek nem ju­tott szek­rény benn, az a fo­lyó­son ka­pott, ami fö­löt­tébb de­mo­ra­li­zál­ta, mert ak­kor tur­kál­ha­tott az ott­ho­ni szil­va­íz­ben, ami­kor rá­tört az éh­ség, nem pe­dig fe­gyel­me­zet­ten, óra­rend sze­rint. Dél­után 5-ig lé­zeng­tünk, sem­mis­ked­tünk – volt idő­szak, ami­kor er­re az idő­re a há­ló­ból is ki­til­tot­tak min­ket –, eset­leg ki­me­nőt ku­nyer­ál­hat­tunk be­le­kós­tol­ni a kint­la­kók sza­bad­sá­gá­ba, 5-től szi­len­ci­um va­cso­rá­ig, va­cso­ra után is­mét is­ko­la­pad, 10-kor vil­la­nyol­tás, nem­so­ká­ra kez­dőd­he­tett a ba­rom­ko­dás (a hu­za­tás volt a slág­er), reg­gel 6-kor éb­resz­tő, mos­da­ni vály­úra, mely­nek min­den má­so­dik csap­ja mű­kö­dött, de az is csak hi­deg vi­zet fö­s­vény­ke­dett, az­tán szi­len­ci­um, majd reg­ge­li. Pén­tek es­tén­ként be­te­rel­tek a sport­te­rem für­dő­jé­be tö­meg­tu­sol­ni. Nos, itt ju­tot­tam ki­vált­ság­hoz mint spor­to­ló: én edzé­sek és tor­na­ó­rák után is tisz­tál­kod­hat­tam. Igaz hát, hogy a sport a test kar­ban­tar­tó­ja. De csak olyan ér­te­lem­ben, hogy meg­iz­zaszt, te­hát tu­sol­nod kell. Nem le­het vi­szont el­tus­sol­ni, hogy a sport rop­pant alá­ak­ná­zott mes­ter­ség, gya­kran de­li­ri­um tre­mens­be tor­kol­lik.

A leg­több spor­tág­ból a sztár már fia­ta­lom kiöre­ge­dik. Mi­hez kezd? Ivás­hoz. Lát­vá­nyo­san. Szur­ko­lók­hoz szo­kott. Rend­sze­res és in­ten­zív edzés­hez. A csú­cson akar ma­rad­ni va­la­mi­lyen for­má­ban. És le­zu­han. Nem ve­szi ész­re, hogy egy má­sik csúcs­ról van szó. De ha ész­re­ve­szi is: nincs az a tor­nász­ter­pesz, az a spár­ga, amellyel a két ma­gas­la­tot össze le­het­ne ível­ni, vagy lab­da, me­lyet át le­het­ne lő­ni. Szé­pen le kell eresz­ked­ni a völgy­be, ott meg­szus­szan­ni, majd las­san, óva­to­san, előbb csak kortyról kortyra, majd po­hár­ról po­hár­ra, s csak azu­tán li­ter­ről li­ter­re ost­ro­mol­ni az újabb csúcs­tel­je­sít­ményt. Lám, el­ső­osz­tá­lyos ki­tű­nő ta­nu­ló ko­rom­ban én is egy­ből a Hi­ma­lá­ját akar­tam fel­fe­dez­ni, de  pad­lót fog­tam. Ké­sőbb meg­jött az eszem és a zseb­pén­zem­ből so­ká­ig csak ala­poz­tam, eset­leg apám­tól el­les­tem egy-egy (po­hár)fo­gást, majd a kocs­mai ter­he­lé­se­ket tal­po­nál­lók­ban kezdtem fo­ko­za­to­san, lép­cső­sze­rű­en nö­vel­ni. Így edzet­tem ma­gam tal­pon ál­lóvá.

A má­sik út idő­ben jó­val rö­vi­debb. Az if­jú ti­tán nem bír ma­gá­val, nem fér a bő­ré­ben a di­cső­ség, meg­mu­tat­ja, hogy a kocs­má­ban is ő a gól­ki­rály, ott is be tud rúg­ni. Ad­dig csil­log a sport­tól ide­gen pá­lyán, amíg rá­megy a (fut­ball)pá­lyá­ja. Mert a ket­tő együtt nem megy. Annyi esze pe­dig nincs, hogy ide­jé­ben ab­ba­hagy­ja a spor­tot. Lám, én ide­jé­ben ab­ba­hagy­tam, s egész­ség­ben it­tam ma­gam öreg­re.

A bent­la­kás­ban két kar­ban­tar­tó ne­ve­lő óvott az élet­től, ítél­te szi­len­ci­um­ra a kül­vi­lág irán­ti vá­gya­mat. Ez volt a dol­guk. Egyi­kü­ket, az öre­gúr Gé­za bá­csit majd min­dan­nyi­an sze­ret­tük, jó né­há­nyan tisz­tel­tük is. Én azért ki­tol­tam ve­le: ne­vel­tet­tem ma­gam az élet meg­pró­bál­ta­tá­sai­ra is. M. Z. már kez­dő ko­rom­ban, va­gyis in­du­lás­ból in­du­lat­ból be­vá­gott a szek­ré­nyem­be, mert egy­ke lé­vén nem tud­tam, hogy min­den élel­mi­sze­re­met test­vé­rie­sen meg kell fe­lez­nem a fe­le­ba­rá­taim­mal. Egy po­fon árán T. J.-től azt is meg­ta­nul­tam, hogy a há­ló ab­la­kát nem nap­sü­té­ses ta­va­szi dél­utá­non kell ki­nyit­ni, ami­­kor egye­dül va­gyok a szo­bá­ban.  Raj­tuk kí­vül még P. S.-től, N. L.-től, F. M.-től, P. P.-től, B. A.-tól, E. A.-tól kel­lett mi­hez­tar­tást el­fo­gad­nom, mert olyan szűk volt a bent­la­kás, hogy nem fér­tek a bő­rük­ben.

Annyi­ra bá­tor azért én is vol­tam, hogy né­ha-né­ha es­tén­ként be­pó­tol­tam a Ber­ci bá­csi fél­de­ci­jé­be, hogy pöc­cint­se meg a ka­pu­gom­bot, ki­lóg­tam ma­gá­nyo­san kó­szál­ni, sö­tét park­ban ábrán­doz­ni, ne­tán el­szív­ni egy ár­va ci­ga­ret­tát. (Oly­an­kor olyan szé­pen tud­tam fáj­ni… lel­kem­be be­szö­kött az ősz, s én bé­náz­tam nyö­gő lom­bok alatt.) Ti­ze­dik osz­tá­lyos gyen­ge ta­nu­ló ko­rom­ban még annyi erőt is si­ke­rült venn­em ma­ga­mon, hogy ha­za­kí­sér­tem egy kis­lányt. Pe­chem­re. Az osz­tály ép­pen da­cos­ko­dott va­la­mi­ért, hü­lye­ség­ből éle­tem­ben elő­ször én is ko­pasz­ra szo­li­da­ri­zál­tam ma­gam. Ép­pen da­dog­tam a bú­csú­sza­va­kat a ka­pu alatt – nem tud­ván hasz­no­sab­bat kez­de­ni a szám­mal –, ami­kor be­for­dult a ma­ma, a te­kin­te­te el­ha­salt a ko­po­nyá­mon, de azért ke­gyel­mes mo­sollyal be­tes­sé­kelt a ház­ba. Olyan láz­ba jöt­tem, hogy da­dog­ni is el­fe­lej­tet­tem. Meg­bé­nul­tam. Nagy, pol­gá­ri la­kás­ban ta­lál­tam ma­gam, még­pe­dig a sza­lon­ban, fö­löt­tem ha­rang­nyi csil­lár­ral, alat­tam le­ge­lő­nyi per­zsa­sző­nyeg­gel. Kör­be­les­tem: nem a he­lyi Si­mó Gé­za gyár szoc­re­ál for­gács­bú­to­rait lát­tam. Ami a le­gin­kább örö­möm­re volt: a zon­go­ra. A ma­ma oda­ül­tet­te a kis­lá­nyát, mel­lé en­gem, ak­ku­rá­tu­san elém he­lyez­te az Au­tó a di­vat cí­mű ak­tuá­lis dal kot­tá­ját. A kis­lány pö­työg­te­tett, én for­gat­tam. Ta­lá­lom­ra. Ő is. A ma­ma rög­tön lát­ta, hogy nem ta­lá­lunk. Sült le a bőr a fe­jem­ről.

15

A kö­vet­ke­ző kis­lánnyal is pe­chem volt. Né­hány nap mul­tán tud­tom­ra mél­tat­lan­kod­ta: ha egy fiú ha­za­kí­sér egy lányt, bú­csú­zás­kor ve­gye ki a ke­zét a zse­bé­ből. Jó, jó, mor­fon­dí­roz­tam ma­gam­ban, ki­venn­ém én szí­ve­sen, de hova tegyem? Nem raj­ta ta­nul­tam meg, mert té­li­es­re vál­tott az idő. Va­la­ki kó­sza pa­raszt be­plety­kált anyám­nak, hogy lá­tott es­te ké­sőn egy kis­lánnyal. Er­re fel nem kap­tam ki a nagy­ka­bá­to­mat, hogy ül­jek a bent­la­kás­ban és ta­nul­jak. Ül­tem. És nem ta­nul­tam. Egy­sze­rű­en nem volt lel­ki­erőm. Ti­ze­ne­gye­dik osz­tá­lyos hal­vány ta­nu­ló ko­rom­ban egy­szer még tég­lát rak­ni is je­lent­kez­tem a sze­mer­ké­lő eső­ben, csak hi­á­nyoz­has­sak iga­zol­tan az is­ko­lá­ból. Előt­te va­ló ta­vasszal még ki is rúg­tak, le­ga­láb­bis meg­irat­ták ve­lem az évad vé­gé­vel ér­vé­nyes fel­mon­dó­le­ve­let a szü­leim­nek, vé­gül sze­ren­csé­re nem pos­táz­ták. A bent­la­ká­si­gaz­ga­tó – egyéb­ként sport­ta­nár, aki­től resz­ket­tem – nagy pe­da­gó­giai hú­zá­sa volt. Tör­tént, hogy L. J. cim­bo­rá­val a be­teg­szo­bá­ban grip­pét szi­mu­lál­va egy es­te nem tet­tet­tük az üveg Bit­ter ne­vű gyo­mor­ke­se­rű be­ön­té­sét. Ezút­tal a ta­ka­rí­tó fújt be a haj­na­li nyo­mok alap­ján. Az il­le­té­ke­sek nem to­le­rál­ták a hely­ze­tet, mi­sze­rint nem volt te­le­ví­zió a ren­de­lő­ben, se kár­tya­pak­li, se Rej­tő-köny­ves­polc, ami­vel el le­he­tett vol­na zsib­basz­ta­ni az unal­mat. Egy­ál­ta­lán alig ke­vés­sel aze­lőtt lát­tam elő­ször té­vét, Gé­za bá­csi mu­tat­ta be ne­künk a fi­zi­kum­ban. Ép­pen kri­mit su­gár­zott, de úgy vi­brált a ké­per­nyő, hogy még az ör­dögh sem tud­ta kö­vet­ni a cse­lek­ményt, pe­dig ő ké­sőbb sze­kus lett Szo­vá­tán. Iri­gyel­tem az osz­tály­társ­nő­met, aki a Bet­te Da­vis-sor­ozat­tal di­cse­ke­dett, egy­szer ha­za is kí­sér­tem a so­ron kö­vet­ke­ző epi­zó­dra, de be­cse­lez­ni ma­gam már nem volt ga­tyám. Se­baj, rá­kap­csol­tam a mo­zi­ra, kezdtem rend­sze­re­sen jár­ni a dél­utá­ni ve­tí­té­sek­re a Gé­za bá­csi al­kal­man­kén­ti rá­bó­lin­tá­sá­val. Ak­ko­ri­ban és a ’70-es évek­ben még egy da­ra­big bol­do­gok vol­tak a ve­tí­tő­vász­nak, szin­te vá­lo­ga­tás nél­kül kap­tak ro­mán vízu­mot az ame­ri­kai, an­gol, fran­cia, olasz, len­gyel, de még a ma­gyar fil­mek is.

Ren­ge­teg sztár em­lé­két őr­zöm ab­ból az idő­ből: Ant­hony Quinn, Pe­ter O’To­o­le, Ri­chard Bur­ton, Gre­gory Peck, Vit­to­rio Gassmann, Ge­ne Hackman, Lo­uis de Funès, Lee Mar­vin, Fer­nan­del, Kirk Do­uglas, Al­ber­to Sor­di, Marcello Mast­ro­ian­ni, Mar­lon Bran­do, Paul New­man, Sin­ko­vits Im­re, Pá­ger An­tal, Dar­vas Iván, Kál­lai Fe­renc, Ja­ne Fon­da, Cat­he­ri­ne De­neu­ve, Sop­hia Lo­ren, Claudia Car­di­na­le, Aud­rey Hep­burn, Kat­he­ri­ne Hep­burn, Shir­ley Mac­Lai­ne, Gina Lol­lob­ri­gi­da, Liz Tylor, Mo­ni­ca Vit­ti, Tol­nai Klári, Kiss Ma­nyi, Rutt­kai Éva… Stan és Pan ál­lan­dó vi­ga­szom volt, Chap­lint csak ti­ze­dik osz­tá­lyos gyen­ge ta­nu­ló ko­rom­ban fe­dez­tem fel és ül­tet­tem örök cso­dá­la­tom trón­já­ra. La­ta­bár Kál­mán vi­szont már el­ső ­osz­tá­lyos ki­tű­nő ta­nu­lói bő­röm­ből ki­ug­rasz­tott. Az el­ső moz­gó­ké­pem­lé­kem né­gyé­ves ko­rom­ból vil­lan elő. A 3. fa­lu­ban ütött el min­ket a Sztá­lin-gyász, a hí­ra­dó­ban kö­zel­kép­be óriá­sult a mar­xis­ta böl­lér lo­vas szá­non. Én, az óva­tos­ság­ból po­li­ti­kai­lag tá­jé­koz­ta­tott, a két kom­mu­nis­ta tál­tos pa­ri­pát kép­zet­zagy­vál­va a ku­lák na­gya­pám re­t­rog­rád ked­ven­ce­i­vel, be­le­rik­kan­tot­tam a kö­te­le­ző­en ön­kén­tes tö­me­ges gyász­hisz­té­riá­ba: „Né Tá­lin ta­ta, Csij­ja, Bej­ja, fuss!”

Hál’ is­ten­nek az ate­is­ta köl­tő­ve­zér tú­lél­te az ’53-as tra­u­mát.

Lé­tay La­jos

TA­NÍTS MIN­KET

Pi­pá­ra gyujtsz, tér­ké­pet né­zel,
állsz a fény­lő me­zők fe­lett –
száz­mil­li­ók te­kin­te­té­vel
kö­ve­tem bölcs ke­zed,
amint a messze szá­za­dok­ba,
el­jö­ven­dő idők­be int,
fel­ra­gyog­tat­ja, meg­mu­tat­ja
cél­ja­ink, ter­ve­ink.
Lépsz az idő ba­zalt szi­klá­in
biz­to­san, rez­ze­nés­te­len;
kőn­él, vas­nál erő­sebb – Sztá­lin!
Em­ber! Tör­té­ne­lem!
Kö­röt­ted ma or­szá­gok, né­pek
éb­red­nek, eme­lik fe­jük –
sza­bad­sá­guk a Te ve­té­sed
ná­lunk és min­den­ütt.
Ve­led me­gyünk a harc­ba ér­te,
hogy fenn ra­gyog­jon csil­la­ga.
Ve­zé­rünk vagy. Te vagy a Bé­ke,
a hol­nap, a Ha­za.
Mun­kád­ból kert nő, kék­lő ten­ger,
ke­zed­hez ju­há­zott a sors;
vi­lá­got for­málsz s fél­tő szem­mel
írá­som­ra ha­jolsz.
Bó­lintsz-e rá va­la­ha: Jól van,
így szép s igaz, így mondd to­vább –
Ki­nyi­tom a köny­veid sor­ban,
szó­lítsz, szó­lít a Párt.
Ta­níts min­ket, őriz­zen gon­dod,
hogy fel­mu­tat­has­suk ne­ked
vi­rá­ga­ink után a lom­bot,
az ért gyü­möl­csö­ket.
(1952)

A szín­ház­ba csak elvét­ve té­ved­tem be, nem volt szí­vü­gyem (te­hát menn­em se volt ki­vel), es­ti ki­lé­pőt is ne­he­zebb volt ki­ér­de­mel­ni, szom­bat dél­utá­non­ként pe­dig re­pül­tem a vi­ci­ná­lis­sal az anyai si­mo­ga­tás, hús­le­ves, liba­máj, csir­ke­pa­pri­kás, az apai hu­mor, csip­ke­lő­dés irá­nyá­ba. Az is­ko­lá­ban a négy év alatt min­dössze egy egy­fel­vo­ná­sos (Szé­na vagy szal­ma) rész­le­tét pró­bál­gat­tam J. I. osz­tály­társ­nőm­mel és ím­mel-ám­mal, osz­tály­fő­nök­női no­szo­ga­tás­ra. Vi­dé­ki sztár stá­tu­so­mat vi­szont to­vább­ra is be-be­töl­töt­tem té­li, nyá­ri úri­fi­ús va­ká­ció­im­ban. Pél­dá­ul a Zűr­za­va­ros éj­sza­ka (Car­agi­a­le) Ricaˇ Ven­tu­ria­nó­ja­ként, a Vissza­ké­rem az is­ko­la­pénzt (Ka­rinthy) pénz­vissza­kér­ője­ként apám és Cö­li ba­rá­tom tár­sa­sá­gá­ban.

16.

Apám ak­kor már hé­be-hó­ba or­rolt is rám, ami­ért a tö­mény ma­te­ma­ti­ka irá­nyá­ból hí­gul­tam az iro­da­lom fe­lé, mint mi­kor vi­ze­zik az óbort. Hó­bort­nak tar­tot­ta. Csak­hogy ő nem ol­vas­ta azo­kat a kor­társ re­mek­mű­ve­ket, me­lyek­kel nagy ha­tá­so­kat gya­ko­rol­tat­tak ránk. Cse­me­gé­zek egy ki­csit. A hét osz­tály utá­ni ab­szol­vá­ló vizs­gán zeng­tem a Mit­rea Co­cor út­ja a Szov­je­tu­nió­ba (Mi­hail Sa­do­ve­a­nu) Ver­ne Gyu­la-i iz­gal­mait. Ma­gyar vo­na­lon Ko­vács György (nem a szí­nész, de­hogy!) volt a hi­va­ta­los pró­zai zse­ni, ak­ko­ra egyé­ni­ség, hogy a Ro­má­niai Ma­gyar Iro­dal­mi Le­xi­kon 3. kö­te­té­nek 161. ol­da­la sze­rint „az 1956-os ma­gyar for­ra­da­lom le­ve­ré­se után éles harc­ba kez­dett a ma­gyar na­cio­na­liz­mus el­len, meg­kí­sé­rel­ve a ma­gyar nyel­vű ro­mán író fo­gal­má­nak be­ve­ze­té­sét.” Az Ozs­do­la le­á­nya cí­mű re­mek­mű­ve a ta­nu­ló if­jú­ság kö­te­le­ző kom­mu­nis­ta bi­bliá­ja volt. Is­te­nem, ahogy a kis hős­nő ti­tok­ban meg­si­mo­gat­ta a pár­na alá rej­tett pio­nír-nyak­ken­dő­jét, hogy vö­rös erőt me­rít­sen, ahogy bát­ran és ön­tu­da­to­san ki­pá­rol­gott az aj­tón, hogy az egy és örök igaz­ság ke­zé­re játs­sza a szo­cia­liz­mus fegy­ver­rel meg­átal­ko­dott el­len­sé­ge­it… Ó, mi­lyen szép me­se volt, mi­lyen büsz­kék vol­tunk a kis pio­nír­ra! Or­szág­szer­te csak egy, egyet­le­negy bu­tus­ka ta­nu­ló akadt, aki nem akar­ta hin­ni a gyö­nyö­rű tör­té­ne­tet, aki se­ho­gyan sem akart büsz­ke len­ni a kis hős­nő­re. De­hát ne­ki nem is volt pio­nír-nyak­ken­dő­je. Ő volt Ozs­do­la le­á­nya.

A mes­ter egy má­sik mű­re­me­ké­ben így fest Fog­gal és kö­röm­mel:

„Nem az Inc­ze úr nap­szá­mo­sai­nak ve­rej­té­ke cso­rog már a rö­gök­re, ha­nem az Or­bán Pis­tá­ról szárny­ra kelt dal oson vég­ig a zöld ten­ger sze­líd hul­lá­mai fö­lött. Eb­ben az esz­ten­dő­ben már az édes anya­föld éhes fiai ma­guk­nak szor­gos­kod­nak és éne­kel­nek a vég­te­len sza­bad ég alatt!

Or­bán Pis­ta elő­ránt­ja a vas­nye­lű bics­ká­ját,
vér­rel ír­ja bé a por­ba a sze­gé­nyek iga­zát!”

A nap­su­ga­ras kép szo­cia­lis­ta re­ális. Ad­junk rá szűrt fény­ben szűrt, úgy hát­ha szűr­re­ális.

Szél fú­vat­lan nem in­dul – ál­lít­ja Asz­ta­los Ist­ván, A szom­széd­ság ne­vé­ben – va­gyis a Nagy Ist­vá­né­ban – Ba­jor An­dor hely­szí­ni szem­lé­re kül­di Haj­du Zol­tánt – nem Győ­zőt, ha­nem a báty­ját, aki szin­tén győ­ző –, aki A leg­ma­ga­sabb hő­fo­kon – a Nagy Ist­vá­nén – részt vesz a Te­tem­re­hí­vás-on, és je­len­tést tesz, me­lyet Ba­jor Ke­rek pe­rec így jegy­ző­köny­vel:

Abi­gél jön. Sze­me nyir­kos:
Nem ő: egy ku­lák a gyil­kos.

Na, igen! Haj­du Zol­tán! Ko­vács György vers­ben. Apró rő­zse-dal­ként ég a szí­vem­ben (a tör­delés pon­tat­lan):

Egy szak­te­kin­tély mond­ta:

Gyá­rat? Ugyan! Ezek?
S lám ­csak, ott van!
Ha­zánk leg­na­gyobb bú­tor­gyá­ra
Sem­mi­ből szül­te meg ma­gát?
Té­ved, uram!
Szí­vünk az ára.
S ki tet­te ezt?
Ki más?
A párt!

Le­he­tett eb­ben a hő­si idő­ben nem ír­ni ver­set? Szo­cia­lis­ta re­alis­tát? Ami­kor még az idő­szá­mí­tást is Au­gusz­tus csá­szár ural­ko­dá­sá­nak 14. évé­től idő­szá­mí­tot­tuk? Krisz­tus? Meg se szü­le­tett. Fel se tá­madt. A ten­ger tá­ma­dott föl. A né­pek ten­ge­re. És dön­töt­te a tő­két, nem si­rán­ko­zott. Ahogy köl­tő­in­ket haj­du­zol­tá­na­sí­tot­ták.

Le­he­tett eb­ben a ma­gasz­tos idő­ben nem ír­ni ver­set? Nem le­he­tett. Ír­tam. Már he­te­dik osz­tá­lyos emi­nens ta­nu­ló ko­rom­ban. Íme egy ma­zso­la­szem az el­ső köl­te­mé­nyem­ből:

Ol­va­do­zik már a hó,
Kö­ze­le­dik a ta­va­szi va­ká­ció.
A he­te­dik osz­tály vil­lám­gyű­lést tart,
Mi­vel a né­gye­sek száma ná­lunk túl nagy.

Azért volt a né­gye­sek száma túl nagy, mert csak én nem hal­lot­tam meg az idő sza­vát, azt hit­tem, a tu­do­má­nyé, a mű­vé­sze­té a jö­vő. A trak­to­ré volt! Tíz osz­tály­tár­sam lett trak­to­ros, pe­dig csak én is­mer­tem Ba­jor An­dor ál­mát:

Hogy­ha meg­nö­vök, trak­tor lesz be­lő­lem,
Né­zem a har­cos, hős föld­da­ra­bot,
Hul­la­tom majd a mag­va­kat a föld­be,
S acél­fog­gal a fű­be ha­ra­pok.

17.

Ki­len­ce­dik osz­tá­lyos kö­ze­pes ta­nu­ló ko­rom­ban fe­dez­tem fel ifj. Ja­kab Já­nos – a gyász­je­len­tő sze­rint „Ho­mo­ro­dal­má­si Ja­kab Já­nos kis­kü­kül­lő­vár­me­gyei nyu­gal­ma­zott fő­szol­ga­bí­ró” – köl­té­sze­tét. Olyan ha­tás­sal volt rám, hogy mind a 128 hát­ra­ma­radt ver­sét át­má­sol­tam. A köl­tő 1843-ban szü­le­tett, jo­got vég­zett Kolozsvá­ron. Szá­mom­ra meg­ej­tő­en ro­man­ti­kus és döb­be­ne­te­sen tra­gi­kus sor­sú em­ber volt. Egy­ál­ta­lán nem mon­dott csúf ne­met a szép­nem­re: szí­nész­nők­höz és -ről el­ra­gad­ta­tás­sal írt, egy He­lé­na ne­vű szép len­gyel le­ány­ról epe­ke­dett, jó­né­hány kis­asszony­nak ud­va­rolt vi­rá­gos vagy fel­hős ét­eri nyel­ven. 1877. jú­li­us 16-án pár­baj­ban meg­va­kult. S hogy ez ne le­gyen elég, a gyer­me­ke­it sor­ra elvesz­tet­te, mind a né­gyet. Vé­gül 1891-ben szü­le­tett egy fia, aki élet­ben ma­radt, és akit nyil­ván so­se lát­ha­tott. Ő lett a na­gya­pám. A két in­di­gó­kék, ke­mény­tá­blá­jú, si­ma la­pú, ere­de­ti, majd dik­tá­lás utá­ni ké­zi­ra­tos fü­ze­tet, az el­sőt és az utol­sót, egy fiók­ban ta­lál­tam. Köz­ben még kel­lett len­nie né­hány­nak. A be­jegy­zé­sek sze­rint pár vers nyom­ta­tás­ban is meg­je­lent. Az én re­me­ke­i­met egy jó­zan pil­la­na­tom­ban elé­get­tem, a dé­da­pá­mé­it nyil­ván ke­gye­let­tel őr­zöm. Fűz­fa­poé­ta volt a fel­me­nőm? Két­ség­te­le­nül. 1877 után szo­mor­úfűz­fa. Néz­zünk egy ba­bér­le­vél­nyit a köl­tői ko­szo­rú­ból.

Sok­szor irigy­ked­ve

Sok­szor irigy­ked­ve
Gon­do­lok rád, szé­pem,
Mi­dőn sze­rel­mem­nek
For­ró láng­ját ér­zem.
Irigy­lem te­tő­led
Azt a láng­sze­rel­met,
Amellyel a lel­kem
Áta­lö­lel té­ged.
(1866. jan. 7.)

Vég­igro­bog­tam

Vég­igro­bog­tam láng­sze­ke­ren
Az élet sö­tét utait,
Hány boly­gó­tűz csalt mély mo­csár­ba,
Hány tüs­ke vér­zé ar­com itt!
Csügg­tem az el­ső sze­re­lem­nek
Örök sug­árú csil­la­gán.
Örök­nek hit­tem – meg­csa­lód­tam:
Le­hullt egy csön­des éj­sza­kán.
És ürí­tém a föl­di ké­jek
Gyö­nyör­től ha­bos po­ha­rát.
Ki­ürí­tém, s a fal­hoz vág­tam,
A föld gyö­nyört csak perc­re ád.
Azt hit­tem, hogy az em­be­rek közt
Min­den­ki egy-egy hű ba­rát.
Föl­tár­tam lel­ke­met előt­tek,
S mit tet­tek ők? Ma­gra­bo­lák.
(1865)

Egy bar­na kis­lány zon­go­rá­zott né­kem

Egy bar­na kis­lány zon­go­rá­zott né­kem,
És éne­kelt, mily bű­vös volt e dal.
Szí­vem­ben új­ra fel­láng­olt az ér­zés
El­ső sze­rel­mem türndér­ál­mi­val.
El­fe­le­dém, hogy bar­na für­te­im közt
Itt-ott már ősz szá­lak is len­ge­nek,
S ére­zém, hogy új­ra if­jú let­tem,
S eped­ve vá­gyok, for­rón sze­re­tek.
Ah, de egy­szer­re meg­sza­kadt az ének,
S én fö­léb­red­tem múl­tam ál­mi­ból,
S egy for­ró könnycsepp per­gett ar­co­mom le,
Ér­ted, elve­szett éden if­jú­kor.
(1910)

Meg­va­ku­lá­som­kor

1877. július 16. nap­ján

Nyújtsd a ke­zed ide, ked­ves éde­sa­pám,
Hogy men­jek sé­tál­ni ve­led a sza­bad­ba.
Kép­ze­lem, hogy mi­lyen jól il­lek most hoz­zád,
Mint ép, erős törzs­nek vil­lám­súj­tott gallya.
Men­jünk a sza­bad­ba, hadd fü­röd­jék ar­com
A ra­gyo­gó nap­nak ál­dott su­ga­rá­ban.
Mint­ha anyám kül­de­né csók­ját ben­ne hoz­zám,
El­bo­rult vi­lá­gú, bá­na­tos fiá­ra.
(…)
Men­jünk a sza­bad­ba, ott most vi­rág nyí­lik,
S ezer da­los ma­dár di­csé­ri az Is­tent,
Aki min­den­ha­tó, di­cső és fen­sé­ges,
Aki ne­kem is még vissza­ad­hat min­dent.
(Szász­ná­das, 1910. aug. 2.)

18

Apai ágon már nem di­cse­ked­he­tek ilyen di­cső fel­me­nők­kel. A csa­lád­fát még­csak nem is lát­tam. A szil­va­fá­kat se szá­mol­tam meg a kert­ben, ta­lán ki sem volt a hét. Annyit tu­dok, hogy na­gya­pám­nak volt egy fi­ú­test­vé­re, akit is­mer­tem is. Ne­ki volt két lá­nya, te­hát a név azon a fron­ton ele­sett. Na­gya­pám­nak szü­le­tett két fia és egy lá­nya. A lá­nya szült há­rom Lu­kács fi­út – oda a ki­rály­nő. Az apám öccsé­nek lett há­rom lá­nya – sakk a Sza­bó­nak. Én egy­ke va­gyok, s ne­kem még egy­kém sincs – matt!

Utol­só va­gyok hát.

Az utol­só Sza­bó!

A be­teg­ágyam­nál az se lesz, aki ad­jon egy po­hár bort.

Szé­kely­kö­ves­den nem volt ba­rá­tom, nem fosz­to­gat­tam ma­dár­fész­ke­ket, nem vol­tam se pa­rittyás, se nyi­las. Mu­ci és az apó­sa ver­senyt nya­kas­ko­dott, így so­sem vol­tam ott annyit egy­hu­zam­ban, hogy bár egy fia ga­lam­bot fog­hat­tam vol­na ki­pöc­költ ko­sár­ral. Bosszan­tott is a do­log, mert két ház­zal odébb szá­zá­val röp­köd­tek az egyik buggyant vén­le­gény ro­ko­nom­nál, akit mind­kö­zön­sé­ge­sen Ga­lam­bos Pa­li­ként nem tisz­telt a fa­lu.

Két ese­mény­re em­lék­szem éle­seb­ben Kö­ves­d­ről: az uno­ka­bá­tyám es­kü­vő­jé­re és a na­gya­pám te­me­té­sé­re. Az el­ső­re azért, mert már jócs­kán ka­masz­kod­tam fel­fe­lé, pró­bál­tam hát negy­le­gény­ked­ni a kan­csók és a lá­nyok kö­rül, de a kan­csók el­ma­radt; a má­so­di­kra azért, mert a nagy­bá­tyám a ke­gye­le­tet bo­tránnyá fi­ca­mí­tot­ta.

Mi­előtt egy­ál­ta­lán fi­karc­nyit si­ke­res le­het­tem vol­na a lá­nyok­nál, kezdtem si­ker­te­len len­ni a ta­ná­rok­nál. Már nyol­ca­dik osz­tá­lyos jó ta­nu­ló ko­rom­ban rob­bant a bom­ba: bam­ba let­tem ké­miá­ból. Ki­de­rült, nem úgy mű­kö­dik a kom­bi­ná­ció, aho­gyan az ele­mi­ben ta­nul­tam, hogy aszon­gya: Há­ket­tő plusz O annyi, mint Há­ket­tőO. Mert ami­kor er­re a min­tá­ra me­mo­ri­zál­tam: Cu­so­négy plusz Fe annyi, mint Fe­so­négy plusz Cu – hi­ga­nya­gi­lis, re­tor­ta­ko­pasz ta­ná­rom sis­te­reg­ni kez­dett. De a lénye­get ak­kor sem ma­gya­ráz­ta meg, akár­csak fi­zi­ka­tu­dós kol­le­gá­ja. Pél­dá­ul a mai na­pig nem tu­dom, hogy Fa­rad és Pi­ko­fa­rad férj és fe­le­ség-e, vagy apa és fia. Csak raj­zol­tam, raj­zol­tam az áram­kö­rö­ket, mi­köz­ben nem ér­tet­tem, mi­ért nem kör ala­kú­ak, s mert fo­gal­mam sem volt, hová ve­zet­nek, at­tól fél­tem, hogy bu­kás­hoz. S rajzból is – mint tud­juk – ze­nés-tán­cos tor­nász va­gyok, ti­ze­dik osz­tály­ban ta­nul­má­nyi me­ne­dék­jo­got kér­tem hát az osz­tá­lyon be­lü­li hu­mán ta­go­za­ton. A fi­zi­ka elein­te így is ren­dőr­ként ma­gá­hoz bi­lin­cselt, a vegy­tan pe­dig, ahogy át­vet­te Ma­ka­ró­ni, oxi­gén­hez jut­ta­tott, Dro­me­dárt ugyan ki­szá­mol­ták szám­tan­ból, de ne­künk, hu­má­no­sok­nak, le­ga­lább hu­má­nu­san gyö­köt von­tak a ta­na­nyag­ból. Saj­nos tor­ná­ból ma­radt Ba­ri­ka, te­tő­től tal­pig mind a más­fél mé­ter fe­gye­lem­görcs, tör­té­ne­lem­ből azért kel­lett ta­nul­gat­ni, mert a múlt ál­lan­dó­an vál­to­zott, sze­ren­csém­re az év­szá­mok volt a  Gyu­fisz ves­sző­pa­ri­pá­ja, ami­vel lo­vat adott a  szám­me­mó­riám alá, így ké­sőbb Sár­kány­nál (va­ló­di név!) nem vol­tam gya­lo­gos, Sa­nyó a kö­ze­li Orosz­lán­ban be­va­dá­szott né­hány fe­lest, úgy tar­tott föl­draj­zó­rát, ná­la akár va­la­me­lyik lány is ki­me­he­tett  vol­na he­lyet­tem fe­lel­ni, a bio­ló­gia­ta­ná­runk(?) ör­ven­dett, ha egy­ál­ta­lán él­ni hagy­juk, Fa­besz számá­ra már az ele­mi­ben be­me­sél­tem ma­gam­nak oro­szul Pi­ros­kát és a far­kast…

A sót­lan vén­le­gény Fa­besz is­ko­lai év­kez­dés­kor is­mer­ke­dik az osz­tállyal, a diá­kok sor­ra mond­ják a ne­vü­ket. Egyi­kü­ket tény­leg így hív­ják:

– Ko­no­va­loff Iván Pa­ci­fik Her­man Ár­pád Ot­tó.

– Mars ki!

… Fő­vá­ro­si­né­nak la­ti­nul be­vág­tam a Hol­lót és a sajtot, Ha­si­ká­nál vi­szont szin­te el­ha­sal­tam fran­ciá­ból, ro­má­nul jól tud­tam, kü­lön­ben is mit nem le­het ér­te­ni ab­ból, hogy:

Bătrî­ni, ce cu mînd­rie po­artă
Lu­mi­na ani­lor în ple­te,
Bărbaţi vo­i­ni­ci, stăpî­ni pe so­artă,
şi ma­me, şi co­pii şi fe­te,
Pe tot cu­prin­sul ro­mî­nesc
Vo­io­şi îţi cîntă slavă ţie,
Par­tid al ce­lor ce mun­cesc.

Fer­dí­tem:

Öre­gek, akik­nek büsz­ke ka­pu­ban
Fény­lik fe­jü­kön az évek tar­sá­ga,
Tet­tre­kész fér­fi­ak – urak a nya­ku­kon –
És anyák és lá­nyok és lá­nya­nyák
A tót és ro­mán fo­gá­son
Ví­gan éne­kel­nek szlá­vul ne­ked, Párt,
Ki­nek csak mí­me­lik a mun­kát.

… Az osz­tály­fő­nök­nőnk ma­gyar nyel­vet és iro­dal­mat adott elő. Ak­ko­ri­ban Ka­pussyné­nak, ko­ráb­ban és ké­sőb­ben Zol­tán Il­di­kó­nak hív­ták. Mind­két ne­vén pe­da­gó­gus volt! Ti­ze­ne­gye­di­kes hal­vány ta­nu­ló ko­rom­ban már csak ná­la ta­nul­tam ko­mo­lyan. Ő is ko­mo­lyan vett en­gem, ta­lán mert kul­túr­tö­ré­keny volt a sport­fi­tog­ta­tás­sal szem­ben, no meg az osz­tály­ban en­gem ér­de­kelt a le­gin­kább a tan­tár­gya. Ve­lem ol­vas­tat­ta fel a ver­se­ket a tan­könyv­ből, és mél­tá­nyol­ta, hogy a pad alatt pony­va he­lyett élet­be­vá­gó dol­go­król ol­va­sok. Egyik órán raj­ta is ka­pott, ki­ud­va­rol­ta ke­zem­ből a köny­vet: sze­xuá­lis fel­vi­lá­gí­tás serdü­lők­nek. Gé­za bá­csi nyom­ta a ke­zem­be. Pad alá süllyed­tem­ben még hal­lot­tam a kér­dést: „Va­la­ki nő­sül a csa­lád­ból, ta­ná­cso­kat akarsz ne­ki ad­ni?” Ké­sőbb egyez­ked­tünk, majd meg­zsa­rolt: csak a ver­se­i­mért cse­ré­be ad­ja vissza a köny­vet. Öt tor­na­ó­rá­nyi kín ha­sí­tott be­lém: úgy szé­gyell­tem a tá­kol­má­nyai­mat, mint­ha lop­tam vol­na őket, pe­dig ere­de­ti­ek vol­tak, sa­ját­osan gü­gyék. Meg az­tán volt egy pa­ró­dia­fü­zér köz­tük, sor­ban meg­cé­loz­tam az osz­tály­tár­sai­mat, már a K be­tű­nél tar­tot­tam.

Időn­ként egy-egy si­ke­rült­ebb­nek vélt köl­te­mé­nye­met pos­táz­tam egy if­jú­sá­gi lap­nak, kap­tam is ha­szon­ta­lan ta­ná­cso­kat. Jó­val ké­sőbb bújt ki a ro­vat­ve­ze­tő elv­társ­nő a zsák­ból: az Arany­kor­ban ő lett a há­rom élen­járó bú­vó­pa­tak köl­tő egyi­ke. [Bú­vó­pa­tak köl­tő: hét­köz­nap nincs-se­hol-poé­ta, vö­rös ün­ne­pe­ken ha­lál­meg­ve­tő­en tör fel­szín­re és (fel)szí­nes da­lo­kat skan­dál a csá­szár fü­lé­be.] Nem ta­nul­tam tő­le. Sze­ren­csé­re azok­tól sem, akik­től le­he­tett vol­na. Egy rím­kín­zó­val ke­ve­sebb…

19

A kö­zé­pis­ko­lá­ban olyan szür­ke szamár­rá let­tem, hogy hoz­zám ké­pest a ve­réb pa­ra­di­csom­ma­dár volt. Nyol­ca­dik osz­tá­lyos jó ta­nu­ló ko­rom­ban még tör­tem ma­gam, no meg tar­tott az ott­ho­ni zsír­ból, ki­len­ce­dik osz­tá­lyos kö­ze­pes ta­nu­ló ko­rom­ban még akadt am­bí­cióm, ti­ze­dik osz­tá­lyos gyen­ge ta­nu­ló ko­rom­ban  már egy­re töb­bet mé­láz­tam a tan­könyv fö­lött, lel­kem­ban ka­var­gott a ro­man­ti­kus szel­lem, ti­ze­ne­gye­dik osz­tá­lyos hal­vány ta­nu­ló ko­rom­ban ki­erő­sza­kol­tam ma­gam egy újon­nan ki­je­lölt bent­la­kás har­minc­va­la­hány ágyas szo­bá­já­ból egy pin­ce fű­tött elő­te­ré­be, har­mad­ma­gam­mal.  Így már sza­ba­don kó­vá­lyog­hat­tam a vá­ros­ban, el-el­mé­láz­hat­tam es­tén­ként egy-egy sö­tét park­ban az ugya­no­lyan jö­vőm­ről,  re­mény­ked­tem, hát­ha-hát­ha be­csus­sza­nok va­la­hogy a hely­be­li Pe­da­gó­giai Fő­is­ko­lá­ra, az­tán el­me­gyek ta­ní­ta­ni egy aká­cos útú fa­lu­ba, kis kút, ke­re­kes­kút lesz az ud­va­rom­ban, de szép bar­na kis­lány lesz a szom­szé­dom­ban, vagy le­ga­lább a fia­tal éde­sany­ja, s ha ne­tán va­la­me­lyi­kük a szí­ve­met össze­tö­ri, mint egy her­vadt ró­zsát, csak cset­tin­tek egyet, gye­re, Bo­dri ku­tyám, és má­ris kinn va­gyunk a szép er­dő­ben, mi­kor zöld, mi­kor a vad­ga­lamb ben­ne költ, mert ne­kem a zöld, ár­nyas er­dő vi­dám ked­vet ád, s mert az élet úgyis to­va­száll, majd csak meg­pi­he­nünk kinn a te­me­tő­ben.

Ta­nár­nak len­ni, mint apám? Már ré­gó­ta mo­tosz­kált benn­em va­la­mi­faj­ta hi­va­tás­tu­dat, csak még nem tu­da­to­so­dott. Utol­só ta­vasszal, A sö­tét­ség ha­tal­ma cí­mű elő­adá­son vi­lá­go­sod­tam meg. Dön­té­se­met csak Gé­za bá­csi­nak mer­tem el­da­dog­ni. Sze­ren­csé­re ő el­kül­dött meg­hall­ga­tás­ra egy ar­ra il­le­té­kes ro­ko­ná­hoz. Így is meg­le­he­tő­sen ké­szü­let­le­nül je­lent­kez­tem a fel­vé­te­li­re, pon­to­sab­ban gyor­stal­pal­va, mint egy pár­tak­ti­vis­ta, csak ke­ve­sebb ki­lá­tás­sal.

A ze­nei vizs­gán kö­zöl­tem a ta­nár­ral, sem­mi ér­tel­me dal­ra fa­kad­nom, úgy­sem fog­ja el­hin­ni, hogy éne­ke­lek. A könnyí­tés ked­vé­ért ar­ra kért, tap­sol­jam ki rit­mi­ku­san az „elő­re” szót. Én il­le­del­me­sen, szé­pen szó­ta­gol­va há­rom­szor össze­ütöt­tem a te­nyer­emet. Még sze­ren­cse, hogy nem kel­lett rajzból is fel­vé­te­liz­nem. Bot­fü­lű, bot­ke­zű, bot­lá­bú va­gyok. Rám az­tán le­het tá­masz­kod­ni.

A gya­kor­la­ti vizs­gák vé­gén va­la­me­lyik ta­nár rám kér­de­zett, ki a ked­venc szer­zőm. Nem akar­tam ne­ki a dé­da­pá­mat mon­da­ni, ne­hogy meg­szé­gye­nít­sem, ha ne­tán nem is­me­ri a ver­se­it. Cse­les vol­tam, biz­tos­ra men­tem:  Mó­ric­zot dob­tam be. Tő­le biz­to­san ol­va­sott va­la­mit ala­pon. No, ak­kor ül­jek le a szín­pad pe­re­mé­re és me­sél­jek a fa­lum­ról. Most meg azt hall­gat­tam el, hogy a fa­lum nem a fa­lum, én sem va­gyok a fa­lu­mé. A nem­fa­lum­ról el­me­sél­tem, hogy a lá­nyok mi­lyen büsz­kén és fer­ge­te­ge­sen tán­col­nak bor­ral töl­tött üveg­gel a fe­jü­kön, az asszo­nyok úgy­mond a kon­tyu­kon vi­szik nagy he­gye­sen-be­gye­sen a me­ző­re az ele­mó­zsi­ás ko­sa­rat. Eb­ből a ta­nár ar­ra kö­vet­kez­te­tett, hogy az egy ki­egyen­sú­lyo­zott fa­lu. Ezt cá­fol­nom kel­lett, mert ez leg­fen­nebb női lát­szat. Nagy a fér­fi­gőg, sok hoz­zá a bor, ha a me­nyecs­ke ka­cér, kec­cen a ka­cor, és jaj az ár­tat­lan cim­bo­rá­nak. Min­den­ki bics­kát hord és azt hi­szi, ő a leg­kü­lönb le­gény a vi­dé­ken. Csak Ku­ti Gé­za nem hord bics­kát és nem hi­szi, hogy ő a leg­kü­lönb le­gény a vi­dé­ken. Ő az!

A hely­ze­te­met tét­len­nek (tét nél­kü­li­nek) érez­tem, me­sél­tem hát gát­lás­ta­la­nul (gát­lás nél­kül).

1967. júl. 22-én dél­után Sé cim­bo­rá­val tö­rö­kül­tünk a nagy­bá­tyám nagy­szo­bá­ja kö­ze­pén egy li­ter rossz vö­rös­bor kö­rül. En­gem ün­ne­pel­tünk. Be­ju­tot­tam a Szín­mű­vé­sze­ti In­té­zet­be!

Fel­vé­te­li­ző ön­kén­tes szá­mű­ze­tés­em­ből (a te­re­pen lé­vő nagy­bá­tyám passzol­ta át a la­kást) a Nyá­rád men­ti vi­ci­ná­lis ro­bo­gott ve­lem ha­za­fe­lé. A szí­vem ka­lim­pált, mint az in­ga­ó­ra, a fe­jem zson­gott, mint a te­le­fon­póz­na, s ju­tott eszem­be szám­ta­lan szebb­nél szebb gon­do­lat, míg áll­ni lát­szék az idő, bár a vo­nat sza­ladt. Az­tán sza­lad­tam én is egy jó ki­lo­mé­tert ha­zá­ig, s hogy kis szo­bánk­ba tap­pa­nék, rö­pült fe­lém anyám, s én csügg­tem pof­ján szót­la­nul, mint gyü­mölcs a fán.

Ez volt szí­né­szi am­bí­cióm el­ső ar­cul­csa­pá­sa.

Na­gya­pám vi­szont – aki­nek ugyan­csak le­gyin­tő vé­le­mé­nye volt a „ko­mé­diá­so­król” – meg­aján­dé­ko­zott egy Bánk bán-kö­tet­tel. (Há­rom év­vel ko­ráb­ban így de­di­kál­ta ne­kem Krúdy Gyu­lá­tól a Kle­o­fás­né ka­ka­sát: „Sze­resd a köny­vet úgy, mint én té­ged.”)

48 je­lent­ke­ző­ből 8-an ju­tot­tunk be a szín­mű­vé­sze­ti­re. Íme a név­sor:

Ko­vács Éva                         Sza­bó Zol­tán
Rokk Ilo­na                           Szugyiczky Ist­ván
Sza­bó Éva                            Ve­ress Lász­ló
Znor­ovszky Il­di­kó            Well­mann György
Osz­tály­ve­ze­tő ta­nár: Csor­ba And­rás
Ta­nár­se­géd: G. G.

A fi­úk kö­zött én vol­tam a leg­fia­ta­labb, az egyik 3 év­vel, a má­sik 4-gyel, a har­ma­dik ép­pen­ség­gel 8-cal volt idő­sebb. A fő­is­ko­lán nagy­kor­úsí­tott Ki­csi elv­társ, aki az­tán mind­vég­ig ke­gyes ma­radt hoz­zám. Ne­kem volt a leg­szebb fri­zu­rám: hul­lám­zó Ba­la­ton, ki­me­re­vít­ve. Én vol­tam a leg­fel­ta­risz­nyál­tabb: a töb­bi­nek össze­sen nem volt annyi gát­lá­sa, mint ne­kem. A han­gom na­gyon szé­les ská­lán moz­gott: hol el­ment, hol meg­jött. A kö­zé­pis­ko­lá­ban fel­sze­dett tech­ni­ká­mat dob­hat­tam  a  Ma­ros­ba, itt nem le­he­tett hi­á­nyoz­ni, meg­búj­ni a má­sik há­ta mö­gött, mert egy sor­ban ül­tünk, nem le­he­tett sú­gás­ra szá­mí­ta­ni, hiá­ba iz­gul­tam, hogy ús­szam meg az órát szá­ra­zon, min­degy­re meg­iz­zasz­tot­tak va­la­mi­lyen apró gya­kor­lat­tal, né­ma­já­ték­kal. Lát­ha­tat­lan tár­gyak­kal bán­ni? Előbb ta­nít­sa­nak meg lát­ha­tók­kal!

Ta­nár: (han­go­san) Rak­ják sor­ba a szé­ke­ket, bus­szal utaz­nak, lás­sam, ki mit csi­nál, ho­gyan vi­sel­ke­dik!

Én: (ma­gam­ban) Mit csi­nál­na? Sem­mit. Tát­ja a szá­ját, vagy al­szik.

Ta­nár: (hoz­zám, han­go­san) No, tör­tén­jék már va­la­mi! Mond­juk, van egy kis­ku­tya az ölé­ben.

Én: (ma­gam­ban) Mi az, hogy mond­juk? Ha elő­adás van, a szín­ház csak tud sze­rez­ni egy kis­ku­tyát… Na jó, tar­tom a sem­mit az ölem­ben.

Ta­nár: (han­go­san) Na, pi­sil­jen már az ölé­be az a kis­ku­tya!

Én (ma­gam­ban) Nyílt szí­nen? – és olyan za­var­ba jö­vök, hogy az már majd­nem jó.

1. Dr. Konovaloff´I. P. H. Árpád:
   2011. január 20. 12:34

   , -rendben, Tutukám, de sem akkor, Gyufisz idejében, sem most nem hív/tak/nak Ottónak, elég volt az Iván Pacifik Hermann Árpád.
   -üdv „konyi”

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ