Ezeket a gondolatokat már régebben le akartam írni, természetesen a közlés szándékával. Minthogy lényegében az újságokban, híradókban és a televízióban nyilvánosságra hozott, közismert, sőt népszerűsített tényeket kívántam követni, nem a Ceausescu elvtárs mindenevő cenzúrájától való félelmemben álltam el szándékomtól.

Egyszerűen arról van szó, hogy a Korunk szerkesztőségében dolgozó barátaim figyelmeztettek témám valós veszedelmeire: az olvasók, akik évtizedek óta csak Címeket olvasnak, engem is megpillantanak majd a Scornicesti-i Tölgy körül tolongók megszámlálhatatlan tömegében, akik simogatni, tapogatni vagy áhítatosan mutatni kívánják a Természet Eme Megdönthetetlen Csodájának ámulatba ejtő részleteit, avval a titkolt jóhiszeműséggel, hogy ha hirtelen mégis lezuhan, ne őket üsse agyon. Természetesen ebben a sokszínű seregben, a Tölgyre áhitozók vagy a fakéregosztásra gyülekezők között voltak lelkes önzetlenek, akik saját töprengésükről feledkezhettek meg a Hatalmas Valami több százezer négyzetkilométeres árnyékában. Mások leendő harkálynemzedékek világraszóló jótevőit gyanították Benne, a Belőle termő férgek képtelen tömegének nyüzsgéséből. De ne feledkezzünk meg az elrévült nyugati zarándokokról: sajtómágnásokról, behunyt szemű miniszterekről, kormányfőkről, szórakozott államelnökökről, sőt, a királyokról sem; ezek meghatottan akasztották kalpagjukat vagy koronájukat a Tölgy legalsó ágára, ha ugyan ezt a botanikai csodát lábujjhegyre állva elérték. Arra már nyilván nem terjedhetett ki a figyelmük az ünnepélyes pillanatokban, hogy a szomszéd ágakon harisnyák lógtak, melyeket a világ terroristái húztak magukra nehéz és áldozatos, sőt áldozatokat követelő tevékenységük közepette.

Ezt azért írtam le, hogy egyértelművé tegyem: nem kívántam látszat szerint a sem vége, se hossza zarándoklatba keveredni. Nem azért, mert minden honfitársamat megvetném a Tölgy Körüli Kultikus Táncban való imbolygása miatt, amelyhez hasonló látomást Csontváry festői képzelete sem alkotott. Attól tartottam, hogy Nixon elnök, a brit kormányfő, Kádár Elvtárs, Grósz Elvtárs, Marchais Elvtárs, Gromiko Elvtárs, valamint más elvtársak és feleségek tolongásában – az olvasók előtt – még ha azok meghatóan kevesen is vannak – rossz színben tűnök fel. Úgy éreztem, adnom kell bizonyos látszatokra. Vagyis ezért próbáltam csak most vizsgálni Ceausescu elvtárs esztétikai nézeteit vagy elképzeléseit, hogy elhatároljam magamat azoktól, akik feltehetően nem érdek nélkül írtak a filozófiájáról, agronómiai elképzeléseiről, iparosító talentumáról és lángoló hazaszeretetéről dicsérőleg. Holott én is dicsérni kívánom az alkotót, aki a Tölgy képzetét is megteremtette.

Először is meg kell állapítanunk, hogy Ceausescu elvtársnak voltak esztétikai elképzelései – melyekből egyszéges rendszert, meghatározott gondolkodást tudunk kikövetkeztetni. Vagyis potenciálisan esztétikát alkotott, még ha nem is írta le, hanem inkább megvalósította.

Megállapításom akkor is érvényes, ha bizonyos részletekben tanácsadókra hallgatott, akik azonban az egészet nem tudták átfogni, és ezért néha idegen elemeket kevertek az egységes stílusba.

Ceausescu elvtárs esztétikájának újszerűsége abban állt, hogy az embert és az embereket nem a művészet céljának tekintette, hanem a művészet anyagának, mégpedig ezen belül a legképlékenyebbnek.

Kiindulási pontja tulajdonképpen hagyományos. Tornaünnepélyeken, iskolai évzárókon a színes ruhákba öltözött fiatalok a meghatározott és pontos utasítások szerint színes virág, kör, zászló vagy csillag alakzatát vették föl, a tornatanár képzelete és vezetőképessége szerint.

Ceausescu elvtárs jött reá arra, hogy az emberi testekből betűket is ugyanígy jól lehet írni.

Mégpedig a saját nevét. Vagy a párt nevét, amely szintén ő maga volt: mondhatni a Párt volt a második neve, álneve vagy uralkodói neve. Amíg óriás szövegeit az ország liliputjainak betűvé zsűfolt testéből fölírta, olyan műalkotást teremtett, mint előtte senki és soha. Ezeknek az alkotásoknak ő volt a művésze, és egyben egyetlen hivatott szemlélője is. Emberekből fölírta: Ceausescu, és ebből tudta, hogy ő Ceausescu. Mert a televízió nézői számára a testekből pingált név nem Ceausescut jelentette, hanem egy misztikus hatalmat, amely – ha akarja – Ceausescu nevére csákányoztathatja a Negoit. Bukarestet átépítheti kifli alakúra, a Ialomitát pedig Elenát formáló mederben vezetheti, öntözőcsatorna címén.

Ez a művészet azonban nem volt öncélú: a hatalmat kívánta megjeleníteni. A hatalmat, amely nem csak mindenható, de személyes is. Ha akarja, földet öntöz, ha akarja, sivatagot teremt. Mint látszat szerint a művész. Hiszen a művész akkor fest eleven folyót, ha kedve van hozzá, de ha ahhoz van kedve, átfesti az egészet kietlen pusztasággá.

Ceausescu elvtárs fölfogta a művész szabadságát, de nem ismerte a művészet szigorú törvényeit. Ebben talán a dilettánsokhoz hasonlított, akiket az alkotás régióiban úgy támogatott, mintha rokonai lennének. Az őt és hitvesét pingáló, faragó, szőnyegképpé szövő, kagylóhéjból portrévá mintázó, örökifjúvá pamacsoló szabad és önkéntes alkotókhoz meg lelki rokonság fűzte, Saját esztétikája szerint is joggal.

Ceausescu elvtárs igazi műfaja azonban a dráma volt. Nevezetesen a konfliktus-mentes pszeudo-dráma, amely fölött a boldogság, a nép szeretete, a lelkesedés paroxizmusa, mosolygó és orvosilag ellenőrzött pionírok hálacsókja, a munkásoknak beöltöztetett hű alattvalók vigyora és a többezer éves történelem kipingált pilléje lebegett.

Ez a színházi sorozat, amelyre mindannyiunknak fizetett bérlete volt, esetleg olyanformán, hogy hiányzás esetén a néző fizetett, valamiképpen a vidéki barokk fejedelmi udvarok élőképeire emlékeztettek. Számomra titok, hogy az unalomnak ez a hajdani műfaja miképpen szivárgott le a scornicesti-i esztétához. Talán ezek a rózsás idillek nyugtatták meg a kiegyensúlyozatlan jellemét és a jogtudományban sem járatos törvényzuhatagok teremtőjét, aki mellesleg saját törvényeit se vette soha figyelembe.

Elnöki esküjéhez a számára legszínpadiasabb ruhát öltötte magára: az anyakönyvvezetőét. Erre az alkalomra különleges és talányos kelléket adtak kezébe a játék ügyelői: a szocialista köztársaság jogarát. Enélkül valószínűleg nem feltételezte az ország népéről, hogy most a legszentebb fogadalom szem- és fültanúja lesz. Ő maga ugyanis azt sem tudta, mire esküszik, tehát egy husángfélét szorongatott, hogy saját szavait legalább a jelenet végéig elhiggye. Mint a rossz színész, aki palást, korona és országalma nélkül II. Richárd szerepében esetleg összetéveszthető az orgyilkossal.

De Ceausescu elvtárs a grandiózus idillek és mesterkélten vídám farsangi jelenetek igazi művésze volt.

Alattvalóit – akik állítólag megválasztották – egy óriási melodráma statisztáiként kezelte. Himnikus kísérőzenékkel alakította át a melodrámát sorstragédiákká. Valahányszor bekapcsoltam a bukaresti adót és a kórusok Ceausescu elvtárs nagyságát, jóságát, bölcsességét zengték – mindig úgy éreztem, hogy tegnap is, tegnapelőtt is, sőt talán évek óta ugyanazt a zenéi emészthetetlenséget küldik az éterbe.

De az esztétikai érzék néha cserben hagyta, talán olyankor, ha a tanácsadói szabadságra mentek.

Mert országos színpadának voltak olyan jelenetei, melyek a Szentiván éji álom iparosainak komikus – de immár hajmeresztő -, dilettáns szereplését idézték.

Megdöbbenve láttam a televízió adásában, hogy egy színész Balcescunak öltözött, a másik Mihai Viteazulnak. Volt egy harmadik színész is, aki Ceausescu elvtársat alakította. És ez Ceausescu elvtárs volt. Balcescu egy rövid beszédben elmondta, hogy a tolla már nem őt illeti meg, és ünnepélyesen átadta Ceausescu elvtársnak, Mihai Viteazul szintén elmondott egy rövid vezércikket a Scanteiából, és átnyújtotta kardját. Ezután Ceausescu elvtárs beszélt; mégpedig mint Ceausescu elvtárs. Átvételezte a tollat és a kardot, közölve a román történelem két hatalmasságát megjelenítő színésszel, hogy ő lesz ezentúl Balcescu és Mihai Viteazul méltó utóda.

Valószínűleg ezek a blaszfém jelenetek sugallták Ceausescu elvtársnak azt az esztétikai elképzelést, hogy ezekben a képtelen szcénákba, élőképekbe, vagy lenini alapokon szervezett Barnum cirkuszba az ország egész népét be kell vonni. Mint rabszolgákat és lelkes tapsolókat, mint didergőket és táviratok hűségnyilatkozóit.

Esztétikai gondolkodása a Megéneklünk, Románia versenyekben tetőzött, amelyek az ország kultúráját uniformizálták, de nem annyira, hogy ne lehessen egyfolytában újrakezdeni.

Ceausescu elvtárs esztétikája az alkotás egyenértékűségét, hasonlóságát és fölöslegességét hirdette. Számára szép volt az a város, amelyben az emberek éppen csak laknak, szép volt az a hegy, amelyet elhordtak, szép volt az a folyó, amelyet betömtek.

Ceausescu elvtárs esztétikája azt írta elő, hogy egyforma házakban egyforma emberek lakjanak, egyforma ruhát öltsenek, egyformán értsenek az orvostudományhoz, vízvezetékszereléshez és a levélhordáshoz. Sőt, mindenki legyen orvos, vízvezeték-szerelő és maga hordja haza a saját leveleit.

Templom csak olyan kell, amelyben ő van az oltárképen, mozi csak olyan, ahol az ő titáni munkáját vetítik.

Ez az esztétika egyszéges, logikus, de talán bírálható is.

Azt azonban a legrossszabb indulatú rágalmazó sem állíthatja, hogy nem valósult meg a tekintélyes része.

*

A szerző e kései szatírája előbb a Korunkban (1990), majd post mortem, közvetlenül halála után a Romániai Magyar Szó Szabad szombat c. hétvégi mellékletében, 1991-ben látott napvilágot. Itt fedeztük föl magunknak.

Név (kötelező megadni)

E-mail (nem lesz nyilvános) (kötelező megadni)

Weboldal

Δ