– Az emberiség kilencvenkilenc százaléka sosem veszi észre, mikor tér le az útról, mesélte a kábelkocsmában Hajmási úr, a nyugalmazott karnagy és zenetanár.
– Ámbár léteznek hajmeresztőbb statisztikák is. Ma sem tudnám megmagyarázni, mikor és miért találtuk magunkat hirtelen az ezüstös dérruhában pompázó szénakazal előtt. Mintha valamiféle vastag falon hatolt volna át kocsink, látási viszonyaink egyik pillanatról a nullára romlottak, a sofőr semmit sem mert tenni. Ha fékez, fölborulunk, ha gázra lép, elpusztulunk. Vagy fordítva.
Az előttünk tornyosuló takarmánytömeg tövében találtuk magunkat. A vastag ködfal udvariasan odább húzódott, folyosó nyílt a hátunk mögött, csodálkozva
forgolódtunk, találgattuk: mi az. Az országút viszonylag fényes délelőttjéből valami ismeretlen erő a megkérdezésünk nélkül pöckölt át bennünket a falu szomorkás alkonyatába. – Megint spórolják az áramot – állapította meg rosszkedvűen a sofőr –, egyetlen utcai lámpa sem ég. – Igen, de mégis majdnem minden látható – rikkantotta Trombitás elvtárs, az örök optimista. Ő volt a meghallgató bizottság elnöke, de a hallgatás volt a legkevésbé jellemző rá, rendszerint csak akkor hallgatott, ha éppen nem ivott. Mivel Trombitás elvtárs mindig ivott, kis szünetekkel, amikoris orrával a névadó hangszert utánozta, a meghallgató bizottság voltaképpen folyton őt hallgatta. Holott az lett volna a feladatunk, hogy kiszállván a tervezett munkapontokra, a nép egyszerű gyermekeinek ajkáról kelt, sokoldalúan gerjedt alkotásokat véleményezzük és továbbjuttassuk a Haza Dalnokai verseny különböző (községi, megyei, országos) szakaszaira, ahol aztán érdemoklevéllel honorálják a kimagasló teljesítményű nótákat és előadóikat.
Miután kocsink nem kért a szálas táplálékból, a sofőrnek sikerült kivonnia terepjárónkat a kazal vonzásköréből. Visszaültünk, és a kiutat kerestük a semmi kis utcából. Félszáz méternyit sem haladtunk, máris elfogyott. Ismét kiszálltunk, immár dühösen. Egy audióvizuális bizottsággal ne packázzon egy fatornyos falu. Trombitás elvtárs kételkedve forgatta népi kulacsát, amely bizony kiürült. Kénytelen volt aranytartalékához nyúlni, kiemelve nagykabátja belső zsebéből a szívét is jótékonyan burkoló homorú üveget, melyet a zseniális nép mifelénk lapos futuckónak becéz. – Nocsak, nocsak! – húzta meg a kisflaskát.
– Tartsunk egy kis terepszemlét!
Nem kellett sokat bóklásznunk a hamuszín környezetben: kutya morgott, majd mint a mesében, előttünk termett valaki. – Hát megjöttek – mondta mérgesen.
– Hát most kell jönni? Három héttel a temetés után? He?!
A sofőr rávilágított a zseblámpával. Trombitás elvtársban benne rekedt a firhang. Egy fura szerzet állta el a járást, fején vastag kendő, azon fekete báránybőr
kucsma, hosszú kozsókja alól kilátszott piros-kék tréningnadrágja, melynek szára negyvenhármas gumicsizmába torkollott. Akkora botja volt, mint a hegyi mokányoknak.
– Papírjuk van? – förmedt Trombitás elvtársra, aki most nem bánta volna, ha nem ő az audiovizuális bizottság elnöke. Hanem csak egyszerű tag, mint Fucsurika elvtárs, akiről azt rebesgették, hogy abszolút hallású, aminek pontosan az ellenkezőjét tapasztaltuk, ugyanis amit nem kívánt meghallani, arra abszolút nemhalló volt. Most azonban remegett, mint a gyári nyárfalevél, mert a kutya éppen a bokái körül forgolódott morogva, vagy morgolódott forogva.
A sofőr lélekjelenléte döntőnek bizonyult. Magasba emelte úti rendelvényeinket.
A kutya abbahagyta a vámellenőrzést, a némber pedig intett:
– Gyerünk. Megmutatom, aztán vigyék.
Rosszat sejtve követtük, egy kidőlt kispun át a gazos udvaron végig, s megtorpantunk a kastélyszerűség bejáratánál, melyet kétoldalt nyirokmarta téglatörmelék borított. – A szalonban van – kalauzolt az embernek látszó asszony, s amint beértünk, petróleumlámpát gyújtott. Ekkor láttam, hogy egyfelől a mennyezetet töredezett szárnyú angyalkák hada népesíti be, másfelől úgy találtam, hogy különös házigazdánk rosszul karbantartott bajsza roppant előnytelenül mutatna a Haza Dalnokai versenynek már a községi szakaszán is.
– Na, ez az – rántotta le a leplet valamiről, tüsszögtető porfelhőt kavarva.
Egy pianínó árválkodott a szalon közepén.
– Nincs valami innivaló? – érdeklődött naiv bájjal Trombitás elvtárs. A némber vonogatni kezdte a vállát, aztán a sarokban tömbösödő palackbozótból kiemelt egy zöldes színezetű félliteres üveget. – Maga is az erőset szereti, ugye.
Ő is ilyen volt… – pityeredett el minden átmenet nélkül. Majd kitépte a dugót, nyelt kettőt, és odaadta Trombitás elvtársnak. – Ne mondja, hogy méreg.
Fucsurika elvtárs billentyűzgetni kezdett. Csak elvétve jött ki, nem is hang, hanem felváltva némi elfojtott túlvilági sóhaj és hajnaltáji szörcsögés egyikmásik billentyű alól. – Teljesen használhatatlan – kiáltotta Trombitás elvtársnak, aki pedig nem volt süket.
– Nem érdekel, csak vigyék el – kiáltotta vissza a némber. – Én többé nem őrzöm!
Tanácstalanul topogtunk. Nyilván ostoba félreértés áldozatai vagyunk. Miként magyarázzuk meg ennek az önkéntes vagyonőrnek, aki elhalt gazdáját gyászolja, hogy nem mi vagyunk az örökösök? Egyetlen szavunkat sem hinné el, miután ilyen váratlanul – de milyen szerencsétlenül! – ide találtunk.
A sofőr ezúttal is okosabbnak bizonyult a meghallgató bizottságnál.
– Ide curukkolok, s felrakjuk egy perc alatt –mutatta a nyanyának. – Addig maga hívjon segítséget, mert az elvtársak nem emelhetnek. Lévén hogy hekszensusszuk van, negyvennégy óta.
A némber bólintott, majd kutyástól kibotorkált az udvarról. – Na most, hamar! – dirigált a vezető. – Be az autóba, s nyomás!
Várunk még egy kicsit. A kutyás, bajszos vénasszony távolodóban. Ügyesen az ellenkező irányba startolunk, végtelenné nyúlánkozik a latyakos falusi utcácska.
Végül eljutunk az országúti feljáróhoz, melyet már egyáltalán nem takar köd, az aszfaltot a tavasziasra fordult idő meleg sugarai nyaldossák, ami Trombitás elvtársból előcsalja a Tavaszi szél vizet áraszt kezdetű virágének román változatát, nagykabátjából pedig a kastélybeli zöldes színezetű félliteres
flaskót, és minden olyan szép lesz, mint nemrégen.
A sofőr aztán kiderítette, hogy mindössze kilenc kilométernyire található az a helység, ahol már nagyon várnak bennünket, a Dalol a Haza verseny községi
szakaszának zsűrizésére.
Ködről, némberről, pianínóról többé nem esett szó közöttünk.

* A szerzőnek nemrégiben megjelent, Mosolygó kis pöttyös szovátai pisztráng cimű prózakötetéből