Nemes Kurtoáz szeretett rébuszokban beszélni. Voltaképpen rébuszban utazott, rejtély volt ugyanis, hogy mikor buszra ül, éppen hol és mikor száll le róla. Egyszer a Marosvásárhely–Segesvár útvonalon, Székelyvaja után érzett ellenállhatatlan vágyat, hogy a benzinkút közelében árválkodó büfében tartson helyszíni szemlét. Voltaképpen ellenállhatatlan könnyítési inger környékezte, innen a leszállás sürgőssége.
Régen volt ez, azóta a ben­zinkút kiszáradt, a pusz­tai csárda bezárt, ami az épületből meg­ma­radt, az is zsu­go­ro­dik szemlátomást.
Bár szin­te sen­ki sem leb­zselt a bárban, Ne­mes Kur­toáz mégis mozgásba lendítet­te rop­pant kom­mu­nikációs te­hetségét, és csak­ha­mar párbeszédbe ke­ve­re­dett egy lassúdan id­dogáló társasággal.
Ki­derült, hogy hely­be­li­ek.
Ne­mes Kur­toáz éppen csak be­kap­ta a máso­dik ko­nyakját, és máris föltet­te a kérdést:
„Egy­szer vol­tam va­la­hol, / leszáradt a va­la­mim. / Szert te­szek új va­la­mi­re, / s vissza­me­gyek oda.”
Mi az?
A hely­be­li­ek meg­le­hetősen bután néztek erre-arra, úgy­hogy Ne­mes Kur­toáz egy példával segített: „Egy­szer vol­tam Keszt­he­lyen, / letörött a ten­ge­lyem. / Szert te­szek új ten­gely­re, / s vissza­me­gyek Keszt­hely­re. ”
Vagy ezt, hogy: „Egy­szer vol­tan Bándon, / ott la­kik az ángyóm…”
Bam­ba em­bert so­kat látni, azok ott éppen párju­kat ritkították, egyikőjük, egy jó húsban levő izom­em­ber, fris­sen sza­ba­dult, tíz éve múlt éppen, hogy agyon­ver­te a fe­leségét.
Ezt ünne­pelték.
Most vo­nat­koz­tassák a saját fa­lu­juk­ra, biz­tat­ta őket Ne­mes Kur­toáz.
Ojjé, nem si­került.
Úgy­hogy kért még egy ko­nya­kot, de nem tud­ta ki­fi­zet­ni. Érde­kes, min­dig korábban fo­gyaszt, mint fi­zet. Gyors a me­ta­bo­liz­mu­som, szok­ta mon­da­ni.
A bároslány sem si­et­tet­te, ezek nehézfejűek, mond­ta hal­kan. Kell ne­kik még egy példa.
Jó, egye­zett belé Ne­mes Kur­toáz. De ak­kor ka­pok még egy ko­nya­kot.
Ha ki nem találjuk, mü fi­zetünk, mond­ta az, aki nem ver­te agyon a fe­leségét, en­nek ha­tal­ma­san lelógó ba­jusz sárgállott az orra alatt.
A har­ma­dik egyén félper­cenként bólo­ga­tott, köze­le­sen az is látszott, hogy bal­ke­zes le­he­tett, aki teg­nap este da­gadt­ra ver­te.
Nna, mond­ta Ne­mes Kur­toáz. Itt a másik példa: „Egy­szer vol­tam va­la­hol, / Nem volt va­la­mi a va­lami­den. / Vissza­me­gyek va­la­hová, / Vi­szek va­la­mit a va­la­mid­re.”
Még bambábban néztek.
A kulcs­szó ez: Csinád.
Mond­ta Ne­mes Kur­toáz. És eszébe ju­tott, mek­ko­ra két po­font in­kasszált pár éve, a Gyöngy­ko­szorú találkozón, ami­kor ez­zel a rejtéllyel kívánta szóra­koz­tat­ni az ot­ta­ni­a­kat.
A bároslány nem hiába érettségi­zett; szi­nusz-ko­szi­nusz, és máris meg­fej­tet­te. Ne­mes Kur­toáz felállt, hogy el­fo­gyaszt­has­sa újabb ko­nyakját, a lány pe­dig foj­tott han­gon el­zon­gorázta a bambáknak, hogy egy­szer vol­tam Csinádon, nem volt va­la­mi a va­lami­den, satöbbi.
A rímen van a lényeg.
Egy ki­csit szégyell­te vol­na magát. De mégis mi­nek.
Na most, így már na­gyon könnyű lesz.
Ve­tet­te oda el­menőben Ne­mes Kur­toáz.
„Dehát mi göcsi­ek va­gyunk!”
No, épp ez a kulcs­szó.
Göcs.
Csak könnyítésül: „Egy­szer vol­tam va­la­hol, leszáradt a va­la­mim.”
Az­zal ki­ment. A bároslányt várt egy pi­cit, hátha le­esik a tan­tusz, de a bambák most sem bökték a hullámot. Végül gya­kor csuklások köze­pet­te bökte eléjük: egy­szer vol­tam Göcsön, leszáradt a p….
Pöpöm…
És így tovább.
A lényeg min­dig a rímen van.
Ne­mes Kur­toáz he­ve­sen in­te­ge­tett, kvázi öngyil­koló szándékkal, a Ma­rosvásárhely felől érkező „pa­puk” ha­szonjárműnek. Fékcsi­kor, és máris gyor­san bevágta magát.
A hely­be­li­ek sötét fel­legként, gyors támadásra készen raj­zot­tak ki a kocsmából, öklüket rázva kívántak min­denfélét Ne­mes Kur­toáznak.
Ez a blicc­kríg most el­ma­radt.
Ked­ve­li a rejtvénye­ket? Kérdez­te Kur­toáz a sofőrtől.
Dehát az éppen egy nun­ce­leg volt, és így vála­szolt: Nun­ce­leg.
Se­gesvárig alig váltot­tak szót.
Hétúr temp­lo­ma körül derült ki mégis: Ro­mu­lusz­nak hívják.
Új kihívás: Ro­bu­lusz és Rébusz. Me­ren­gett Ne­mes Kur­toáz.
Barátsággal váltak el.
Ro­mu­lusz elképed­ve csóválja azóta is a fejét. Pe­dig ott volt a buk­sza a kesztyűtartóban, erre meg­esküszik.
Dehát mi­nek.

Forrás: eirodalom.ro